Igazság a pokolról

NYILVÁNVALÓAN, a halál utáni büntetésbe vetett hit szorosan összekapcsolódik azzal a tanítással, hogy az ember voltaképpen nem hal meg, amikor a hústeste meghal, hanem valami – ezt gyakran léleknek nevezik – tovább él a hústest halála után. Ez a hit – amint már láttuk az előző cikkben – a Mezopotámiában élő sumérektől és babilóniaiaktól ered. Később ezt átvették a görögök, akiknek filozófusaik, például Platon és mások ezt tovább fejlesztették. A dualista „test és lélek” fogalomba vetett kiokoskodott felfogásuk utat talált a hitehagyott zsidók hitnézetébe is.

Mikor fogadták el a névleges keresztények ezt a túlvilági életbe vetett hitet? Semmiképpen sem Jézus és apostolai idejében. A francia Encyclopædia Universalis (Egyetemes Enciklopédia) ezt mondja: „Péter [apokrif] Apokalipszise (i. sz. II. századából) az első a keresztény művek közül, amely elsőnek ecseteli a bűnösök pokolban való kínjait és szenvedését.”

Úgy tűnik, hogy a korai egyházatyák között nagy nézeteltérések uralkodtak a pokol kérdésében. Jusztin Vértanú, alexandriai Kelemen, Tertulliánus és Cipriánusz a tüzes pokol mellett szálltak síkra. Origenész megpróbálta a pokolt előnyösen feltüntetni, azt állítván, hogy a pokolba került bűnösök végül is megmentésben fognak részesülni. Nazianzoszi Gergely és Nüsszai Gergely többé-kevésbé ezzel egyet is értett. De Ágoston véget vetett e pokolról alkotott homályos elképzeléseknek. J. N. D. Kelly oxfordi professzor Early Christian Doctrines (Az első keresztények tanításai) című könyvében ezt írja: „Az V. században azt az ijesztő tant, hogy a bűnösöknek már nem lesz újabb esélyük e jelen élet után, hanem az olthatatlan tűzben való szenvedés vár rájuk, széles körben elfogadták.”

A tisztítótűzről Orpheus—A General History of Religions (Orfeusz – Általános vallástörténet) című könyv ezt mondja: „Szent Ágoston tanítása szerint van egy közbenső stádium, az eljövendő boldogságot vagy elkárhozást megelőző próbaidő, ahol a lélek tűz által megtisztulhat. Ez azonos az orfeuszi [pogány görög] és a vergiliuszi [pogány római] tisztítótűz fogalmával. Az Evangéliumok egy szót sem írnak erről. . . A tisztítótűz tanát. . . a VI. században fogalmazták meg, és a firenzei zsinaton (1439) hirdették ki az egyház dogmájaként.” A New Catholic Encyclopedia (Új Katolikus Enciklopédia) elismeri: „A katolikus tisztítótűz tana hagyományon, nem a Szentíráson alapszik.” A limbuszról Róma bíborosa, Ratzinger elismeri: „ez is csak teológiai feltevés”.

Nincs halál utáni büntetés

Mit mond a Biblia erről a témáról? Állítja-e, hogy a lélek a halál után túléli a testet és ezért egy tüzes pokolba vagy tisztítótűzbe kerül, hogy ott bűnhődjék? A New Catholic Encyclopedia (Új Katolikus Enciklopédia) ezt mondja: „Az az elképzelés, hogy a lélek a halál után tovább él, egyszerűen nem található meg a Bibliában. . . A lélek az Ószövetség szerint nem az ember valamely részét jelezte, hanem magát az egész embert – az embert mint egy élőlényt. Az Ószövetségben a léleknek a jelentése ugyancsak az emberi élet: egy egyén élete.”

A halál utáni büntetés előfeltétele tehát itt hiányzik. A Biblia kijelenti: „Amely lélek vétkezik, az hal meg” (Ezékiel 18:4, Revideált Standard fordítás, katolikus kiadás). Azt is kijelenti: „A bűn zsoldja ugyanis a halál” (Róma 6:23, B.–D.). Ezért, ha a Biblia arról beszél, hogy a meg nem térő gonoszok a „Gyehennába”, az „örök tűzre” vagy a „tűz tavába” kerülnek, egyszerűen, képletes szavakkal azt fejezi ki, hogy a bűnösök az örök halál, „a második halál” büntetését szenvedik el (Máté 23:33; 25:41, 46; Jelenések 20:14; 21:8;a vö. 2Thessalonika 1:7–9).

A pokol a feltámadás révén megüresedik

Hőség van tehát a pokolban? A Biblia szerint nincs. A héber és görög szavak, amelyeket egyes Bibliákban „pokol” szóval adtak vissza, a halott emberiség közös sírját jelölik. Semmiképpen sem a gyötrelem helyét. Inkább a nyugalom helyét, amelyből a halottak a feltámadáskor előjönnek (Prédikátor 9:10, [9:12, Károli]; Cselekedetek 24:15). Oscar Cullmann, a svájci Bázeli Egyetem és a párizsi Sorbonne teológiai karának professzora szerint, „radikális különbség van a halottak feltámadásának keresztény reménysége és a lélek halhatatlanságának görög hiedelme között”. Helyesen, azt mondja: „az a tény, hogy később a kereszténység kapcsolatot teremtett a két hittétel között. . . valójában egyáltalán nem kapcsolat, hanem az egyikről [a feltámadás bibliai tantételéről] való lemondás a másik [az emberi lélek halhatatlanságának pogány hiedelme] kedvéért.” (Kiemelés tőlünk.)

Jehova Tanúi viszont nem mondtak le a feltámadásba vetett hitükről a lélek halhatatlanságának a kedvéért. Ők szívesen megosztják veled is boldogító reménységüket és a Bibliából bebizonyítják, hogy a pokolban – és ez az igazság – csakugyan nincs hőség.

[Lábjegyzet]