Az egyháztörténet — hasznos-e számodra?

„AZ ISKOLÁBAN egyáltalán nem szerettem a történelmet” — vallja be őszintén Barbara. Ma viszont értékelni tudja az első világháborúról szóló történelmi ismereteket. Bibliája és ismeretei alapján sokkal jobban meg tudja magyarázni, miért nincs 1914 óta béke a földön az emberek között (Jelenések 6:4). Hasonlóképpen, a vallástörténet is segíthet abban, hogy jobban megértsük mai világunkat.

Miért szakadtak külön csoportokra a katolikus és protestáns hitű nemzetek, közösségek, és még az egyes családok is a XVI. század óta? „Az evangélium tiszta tanításáért folyó küzdelemben, amely főleg a német, svájci, és francia egyháztanítóktól indult ki, Róma nem akart egy jottányit sem engedni” — írja Friedrich Oehninger történész. Ez vezetett a különböző felekezetek megalakulásához.

De sikerült-e „az evangélium tiszta tanítását” helyreállítani? Csak egy pillantást kell vetnünk a vallások történetére, máris láthatjuk, mi történt.

Mit tár fel a bűnbocsátó cédulák árusítása

„A reformáció azzal kezdődött, hogy Luther szembeszállt a bűnbocsátó cédulák árusítása terén mutatkozó visszaéléssel. Ez látszólag csupán, egyházi jellegű ügy volt” — jegyzi meg Gottfried Fitzer történész. „A valóságban azonban kiderült, hogy ez az egyházi ügy hamarosan szerteágazó pénzügyi, gazdasági, és politikai üggyé terebélyesedett.” Vizsgáljuk meg közelebbről ezt a kérdést.

Albert, brandenburgi fejedelem (főherceg) több befolyásos egyházi hivatalt szerzett meg magának. A Vatikánnak ezért körülbelül negyedmillió dollár értékű pénzzel tartozott, amit egy bankház kölcsönzött neki. A pápa Albert érseket kinevezte a közép-németországi búcsúcédulák felelősévé, és megengedte neki, hogy a befolyt összeg felével törlessze adósságát.

Albert igehirdetői igen hatásos propagandát fejtettek ki a búcsúcédulák mellett, amely állítólag „teljes feloldozást adott minden bűn alól” és azonnali megszabadulást eredményezett a tisztítótűzből. Szigorúan véve, az egyház csak az egyházi büntetések alól adott elengedést, de a nép azt hitte, hogy a bűnbocsátó cédulák minden bűn alól megszabadítják őket. Luther Márton ezen nagyon felháborodott, és 1517-ben kiadta a híres 95 pontból álló tételét — ahogy ezt a bevezetőben írta —, „az igazság iránti szeretetből”.a

Luther tételeit latinul írta, ugyanis a tudósokkal akarta megvitatni. Ehhez, mint egyetemi tanárnak, joga volt. Ők azonban „igen nagy felhajtást” csináltak az ügyből — ahogy Friedrich Oehninger írja. „Egész Németországban 14 napon belül (a németre lefordított nyomtatott szöveg) ismert lett, négy hét múlva pedig a kereszténység összes országaiban. Egyesek örvendtek, hogy akadt végre valaki, aki ki mert bátran állni a római elnyomással szemben, mások számára viszont Luther a gyűlölet céltáblája lett.” Tételeinek hatása még magát Luthert is meglepte. Miről szólnak tételei?

Miről szólt Luther 95 pontból álló tétele?

Első tézise szerint, „a hívő egész élete bűnbánat” kell hogy legyen. A bűnösnek ki kell békülnie Istennel, de nem a bűnbocsátó cédulák révén, hanem az őszinte megbánás és keresztényi magatartás által. Az egyik utolsó tétele így szól: „El az útból mindazokkal a prófétákkal, akik azt hirdetik a keresztényeknek: ’Béke, béke’, holott nincsen béke” (92. tétel).

Luther írása szerint, a „legfőbb” és az „igazi érték” nem a hagyomány, hanem az evangélium (55., 62., és 65. tétel). Így igaz. Jézus erre példát is hagyott, amikor az Ihletett Írásról, Isten Szaváról ezt tanította: „A te szavad igazság” (János 17:17; Lukács 24:44). Amikor a papság e mintától eltért, elvetette a Biblia legfőbb tekintélyét és emberi tanítások csapdájába esett. Luther így korholta őket: „Emberi tanításokat hangoztatnak azok, akik azt mondják, hogy mihelyt megcsörren a pénz a pénzes ládika alján, a lélek kiszabadul (a tisztítótűzből)” (27. tétel).

Luther óva intett attól, hogy valaki ilyen prédikálással „növelje mohóságát és nyereségét” (28. tétel). Az egyháztörténet bizonyítja, hogy a papság elmulasztotta megszívlelni a szentírási figyelmeztetéseket és a pénzszeretet áldozata lett (Zsidók 13:5). Egy katolikus történelemkönyvben, ez a beismerés olvasható: „Az akkori egyház hanyatlásának legfőbb okát a Kúria pénzügyi politikájában kell keresnünk. A Kúriát a szimónia alaposan bemocskolta.”

Amikor Luther felemelte szavát a ’szentesített’ egyházi hagyományok ellen, és „kíméletlenül leleplezte az egyházat, mondván, hogy az egyház a pénz és hatalom tőrébe esett”, ahogyan ezt az egyik protestáns történész megfogalmazta, ezzel a probléma lényegére is tapintott: eltértek az eredeti krisztusi tanításoktól.

Hogyan kezdődött az eltérés az igaz hittől?

A 11. tételben Luther leírta, hogy az Írás-ellenes tanítás olyan, mint a „gyom, amelyet nyilván akkor vetettek el, amikor a püspökök aludtak”. Ez emlékeztet Jézusnak a búzáról és konkolyról szóló példázatára, amelyben Jézus megjövendölte az álkeresztények beszivárgását (Máté 13:36–43). Az apostolok halála után, ezek az álkeresztények a hitehagyott tanítókkal együtt, a tiszta bibliai tanításokat összekeverték a görög filozófiával és olyan Írás-ellenes tanításokat vezettek be, mint a lélek halhatatlansága, a tüzes pokol, és a háromság tana.b (Cselekedetek 20:29, 30).

Például, az első keresztények között nem volt vallásos tárgyú festőművészet, és az úgynevezett egyházatyák a képek imádatát „eltévelyedésnek és bűnnek” tartották. A IV. század végére a templomok falai már tele voltak Jézust, Máriát, apostolokat, angyalokat, és prófétákat ábrázoló képekkel. Szalamiszi Epiphanius szerint, a képen ábrázolt személyek érdemtelen tiszteletben részesültek, amikor meghajoltak előttük. Fokozatosan kezdték figyelmen kívül hagyni azt a figyelmeztetést, hogy „óvakodjatok a bálványoktól” (1János 5:21; vö. Cselekedetek 10:25, 26).

Krisztus névleges követői Jézus tanácsát azzal is semmibe vették, hogy az egyházi hierarchia bevezetésével elkezdtek a testvérek felett „uralkodni” (Máté 20:25–27; 23:8–11). Később, Róma püspökei igényt tartottak az elsőbbségre. „Miközben az elvilágiasodott papság uralma alatt az egyházi élet hanyatlása feltartóztathatatlanul előrehaladt”, az egyház kísérletet tett többször is, hogy „megreformálja magát, de sikertelenül” — jegyzi meg Oehninger történész.

A XVI. században több változás történt. „Az akkori korhangulat kedvezett [Luther] fellépésének” — jegyzi meg Oehninger, majd hozzáfűzi: „Ellenfeleinek a támadásai és eretnekhalállal való fenyegetései arra késztették Luthert, hogy újabb és alaposabb kutatásokat végezzen a Szentírás alapján, miközben végül is az egész római rendszer mint emberi alkotás, kezdett meginogni a szeme előtt.” De ténylegesen megszabadultak-e az újonnan született egyházak — ahogyan állították — a „szörnyű visszaélésektől és a hamis tanításoktól”?

A reformáció nem állította helyre az igaz hitet

A XVI. századi reformra való felhívás nem vezetett sem az „egyetemes” egyház megújulásához, sem a korai krisztusi tanítások visszaállításához, inkább a hitehagyott kereszténységben további szakadásokat és újabb csoportokra való elkülönüléseket eredményezett. A mai püspökök — ideértve Luther örököseit is — még mindig „alvóknak” látszanak, ahogyan ezt a 11. tétel említi.

A protestánsok elvetették a búcsú tanát, de elfogadtak sok más hamis tanítást. „A keresztény teológia átvette a görög filozófiából a lélekhalhatatlanság tanát” — mondja az Evangelischer Erwachsenenkatechismus (Protestáns katekizmus felnőttek számára). Ezt „egyesítették. . . a test feltámadásáról szóló bibliai tanúskodással”.

Ahogy Luther idejében is, ma is a kereszténység vezetői aláássák a Biblia tekintélyét az emberi tanításokkal és az isteni szolgálatnak a világi dolgokkal való összekeverésével, beleértve a politikát is. Ezért az „isteni önátadás” külső formája erőtlennek bizonyul, és nem képes arra, hogy megszüntesse a fennálló problémákat: az istentiszteletek egyre gyérebb látogatottságát, a hívek közömbösségét, az egyházi beszédek politikai jellegét, és az egyházból való kilépések gyakoriságát (2Timótheus 3:5).

Ahogyan az orvosnak nagy segítséget nyújt a beteg kórelőzményéről szóló információ a betegség pontosabb megállapításában, ugyanúgy az egyháztörténet is hasznos segítség lehet annak megértésében, miért szenved halálos betegségben a kereszténység. Vajon nincs hát semmi remény az eredeti krisztusi hit követésére? Nagyon is van! Jézus példázatában jelezte, hogy a búzához hasonló követői, az igazi „királyság fiai” az aratáskor, „a vég idején” felismerhetők lesznek (Máté 13:38, 39; Dániel 12:4). De hogyan?

Amire az újkori vallástörténet tanít

1891-ben a Bibliakutatók egy csoportja ellátogatott a wittenbergi Luther-házba. „Mennyire megelevenedtek számomra azok a viharos idők” — közölte az egyik látogató. E látogatók között, akik Luther „dolgozószobájába beléptek és leültek régi székébe”, ott volt Charles Taze Russell is. A beszámoló így folytatódik: „Nagyon nagy az örömünk ma, hogy bár a nagy reformáció elkezdői nem jutottak végére munkájuknak, hanem újabb tévedésen alapuló rendszert hoztak létre, mi, az isteni gondviselés folytán a szentély megtisztítását befejezhettük és az isteni igazság aranyedényeit helyére tehettük.” Ami akkor Luthernek nem sikerült, most e látogató segítsége révén megvalósult.

Történelmi jelentőségű esemény volt, amikor Russell — más igazságszerető férfiakkal és nőkkel együtt — elkezdte a Biblia önálló kutatását az 1870-es években. Ahogy később Russell írta, 1870 és 1875 között csak „általános körvonalaiban bontakozott ki Isten terve, és még nem szoktunk le a régóta ápolt tévedésekről, ugyanis az idő még nem érkezett el a részletek világos megértésére”. A rá következő évek mérföldkövet jelentettek az eredeti krisztusi tanítás helyreállításában.

A Bibliakutatók a Sioni Őr Torony folyóiraton keresztül tudtul adták a világnak, hogy a Legfelségesebbnek a neve: Jehova; a lélek halandó (1881); a háromság tana Írás-ellenes (1882); és a bibliai pokol a sírgödör (1883). Ahogyan a hamis tanítások fokozatosan szivárogtak be a krisztusi gyülekezetbe, ugyanúgy fokozatosan vált egyre világosabbá az igazság fénye (Példabeszédek 4:18, 19). Ezek a keresztények kezdettől fogva megértették a Jézusra vonatkozó alapigazságokat, hogy ő életét adta váltságul; és Isten Királysága és Krisztus láthatatlan visszatérése állt tevékenységük homlokterében (1Timótheus 2:6).

Abból a célból, hogy minél jobban megszervezzék kiadványaik segítségével a „bibliai igazság több nyelven való terjesztését”, a Bibliakutatók 1884-ben törvényesen bejegyeztették az Egyesült Államokban a már megalapított Sioni Őr Torony Traktátus Társulatot. Egy évvel korábban svéd nyelven, majd 1885-ben első ízben németül is megjelentek a kiadványok. 1892-ben már a külföldi országokban végzendő misszionáriusi munka is szóba került. Ma a Bibliakutatók — közismert nevükön: Jehova Tanúi — 208 országban és területen hirdetik a „királyságnak ezt a jó hírét” közel 200 nyelven (Máté 24:14).

A legtöbb Tanú korábban a kereszténység valamelyik felekezetéhez vagy más vallásokhoz tartozott, és istengyalázó tanokat hitt. Az Isten pontos megismerése és hitük gyakorlása révén megbánták helytelen életüket és megtértek, átadták életüket Istennek és Jehova alámerített szolgái lettek. „Megbánáshoz illő tetteik” révén tiszta lelkiismeretre és Istennel való békességre tettek szert (Cselekedetek 26:20; János 17:3).

Van-e hát haszna a vallástörténetnek?

Van. A Biblia jórészt tanulságos vallástörténetből áll (Róma 15:4). Az evangéliumokból megtudhatjuk, hogy Jézus az Istenről és Istennek a földre vonatkozó szándékáról szóló igazságot tanította. Jézus követőinek a mennyei Királyságra kellett várniuk, hiszen ez oldja meg a földi bajokat. „Legyetek tehát mindig éberek, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok” — mondta Jézus (Máté 6:9, 10; 25:1–13).

A vallástörténet megerősíti a megjövendölt álkeresztények eljövetelét, akik felállították a maguk földi uralmát. A reformáció megváltoztatta a világ arculatát, de nem állította helyre az eredeti tiszta bibliai tanításokat. A vallástörténet utal a mai keresztények létezésére is, akik „állandóan őrködnek”, akik „nem alkotják e világ részét” és akik Isten Királyságát teszik életükben az első helyre (János 17:16). Ez a felvilágosítás sok embert hozzásegített már ahhoz, hogy felismerjék Jézus mai igaz követőit.

A cikk elején említett Barbara egyike annak a több mint hárommillió tevékeny Tanúnak, aki megpróbálja eljuttatni „az evangélium tiszta tanítását” az őszinte emberekhez. Az egyháztörténet bizonyos mértékű ismerete minden bizonnyal hasznos a Királyság-hírnökök számára.

[Lábjegyzetek]

[Kiemelt rész a 35. oldalon]

A búcsú a bűnökért járó (ideig tartó) büntetés elengedése. . . Ez az elengedés történhet már most, vagy a tisztítótűzben. — Katolikus tudós, Josef Lortz.

A tudósok még a mai napig sincsenek egy véleményen, mit értsenek a búcsún, és ez mit jelent a katolikus hívők életére nézve. — Heinrich Bornkamm, protestáns történész.

A búcsú (indulgencia) — kifejezett katolikus tan

A gyóntató atya a bűnbánó katolikusra penitenciát ró ki (ez lehet ima, böjt, alamizsna, vagy zarándoklás egy kegyhelyre). A pápa ezeket a büntetéseket elengedheti, mivel a római katolikus elmélet szerint ő minden ideig tartó büntetés felett (beleértve a tisztítótüzet is) hatalommal rendelkezik, és Krisztus és a szentek érdemeinek úgynevezett tárházából elengedést adhat. A középkorban ez a privilégium súlyos visszaélésekhez vezetett, és — ahogy olvashatjuk — „az erkölcsi zsinórmértékek rovására és a Szentírás hitigazságainak megtagadásával nagyarányú üzletet csináltak ebből”.

Az egyház a vezeklést nem tartja azonosnak a bűnbocsánattal. De a középkorban az emberek „azt az egyszerű felfogást vallották, hogy az adósságot [bűnt] imával le lehet törleszteni”, és ebben megerősítették őket a bűnbocsátó cédulák prédikátorai. Luther 95 pontból álló tételeivel „e mesék” ellen vette fel a harcot, és tételei a következőképpen összegezhetők: „A búcsúk emberi kigondolások, és semmi közük sincs a tiszta evangéliumhoz.”

VI. Kelemen pápa ezt a tant 1343-ban erősítette meg, de akkor nem lett világosan definiálva. Luther úgy hivatkozhatott tehát rá, mint ami nem kötelező jellegű. 1518-ban pótolták a hiányosságot: hivatalosan is meghatározták, mi a búcsú. X. Leó pápa bullája semmilyen „bibliai bizonyítékot nem tudott felhozni arra, hogy Krisztus és a szentek érdemei egyenlők lennének a búcsú tárházával”. Ez a katolikus Luthert egy döntő kérdés elé állította. A Bibliával ellentétes búcsú-rendszert elvetette és ez elindította a reformációt, s Luther bírálatának az elutasítása viszont nagy egyházszakadáshoz vezetett.

Napjainkban a római katolikus egyház sorain belül támadt heves bírálat „nem vezetett a rendszer megváltoztatásához, hanem csak a gyakorlat reformját hozta magával”. 1967-ben VI. Pál pápa a régi búcsúelmélet mellett foglalt állást. A katolikusok számára még mindig ez a döntő kérdés: Isten Szavát követik-e vagy az emberi tanításokban hisznek?