„Ideje van a beszédnek” — Mikor?

MÁRIA kórházi asszisztesként dolgozik. A munkájával szemben támasztott egyik követelmény a titoktartás, ehhez kell tartania magát. Minden olyan okiratot és információt, amivel munkája során találkozik, bizalmasan kell kezelnie, és nem szabad megengedni, hogy illetéktelenek kezébe kerüljön. Abban az államban, ahol él, a jogszabályok előírják, kiknek van joguk a betegekre vonatkozó bizalmas anyagokba bepillantani.

Az egyik nap Máriának dilemmája támadt. Az orvosi jelentések rendezése közben olyan értesülésre bukkant, amelyből kitűnt, hogy az egyik beteg, az ő hittestvére, terhességmegszakításnak vetette alá magát. A kérdés ez volt: A Szentírás szerint köteles-e feltárni a gyülekezeti vének előtt ezt a tényt — akár annak az árán is, hogy ezzel elveszíti az állását, vagy esetleg perbe fogják, vagy munkaadójának támadnak esetleg jogi problémái? Vagy pedig a Példabeszédek 11:13. vers értelmében járjon el, és ne tárja fel a titkot? Ez a vers így hangzik: „Aki rágalmazóként jár körül, feltár bizalmas beszédet, de aki hűséges szellemű, elfedezi a dolgot.” (Vö. Példabeszédek 25:9, 10.)

Jehova Tanúi időnként szembetalálják magukat ehhez hasonló helyzetekkel. Ők is, miként Mária is, jól tudják, milyen megfigyelésre jutott Salamon király: „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt . . . Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek” (Prédikátor 3:1, 7, Ökumenikus fordítás). Mária esetében minek volt itt az ideje? A hallgatásnak-e, vagy annak, hogy elmondja azt, aminek tudomására jutott?a

A körülmények igen eltérőek lehetnek. Lehetetlen tehát minden esetre egy mintául szolgáló szabványesetet felállítani, hogy mindenki aszerint járjon el, ahogyan Mária eljárt. A keresztényeknek, ha ilyen esetek előadódnak, fel kell készülniük arra, hogy minden tényezőt mérlegeljenek, és a bibliai alapelvek és a várható jogi következmények figyelembevételével hozzák meg a döntésüket a Jehova előtti tiszta lelkiismeretük megőrzésével (1Timótheus 1:5, 19). Ha kisebb fajsúlyú és emberi tökéletlenségre visszavezethető bűnökről van szó, akkor a következő alapelv érvényes: „A szeretet sok vétket elfedez” (1Péter 4:8). Súlyos bűncselekmény fennforgása esetén, vajon a lojális kereszténynek az Isten és keresztény társa iránti szeretetből fel kell-e tárnia a bűnt, hogy a nyilvánvaló vétkes segítséget kaphasson és a gyülekezet tisztán maradhasson?

A bibliai alapelvek alkalmazása

Milyen bibliai alapelvek alkalmazása jöhet itt számításba? Először is annak, aki súlyos bűnt követett el, nem szabad bűnét titkolnia. „Aki takargatja kihágásait, nem lesz sikeres, de aki megvallja és elhagyja, irgalmat nyer” (Példabeszédek 28:13). Jehova figyelmét semmi sem kerüli el. Titkos bűnökért is számadással tartozunk Istennek (Példabeszédek 15:3; 1Timótheus 5:24, 25). Időnként Jehova a gyülekezetben felszínre hozza egyesek titkos bűneit, hogy a gyülekezet kellő figyelmet fordíthasson a vétkezőre (Józsué 7:1–26).

Egy másik bibliai útmutatás a 3Mózes 5:1-ben található: „Ha egy lélek azzal vétkezik, hogy nyilvános átkozódást hallott és tanúja annak, vagy látta azt, vagy tudomására jutott és nem jelenti, felelnie kell a hibájáért.” Ez a „nyilvános átkozódás” nem káromkodás vagy istenkáromlás volt. Nem! Gyakran előfordult, hogy az, aki ellen bűnt követtek el, azt kérte, hogy bárki, aki esetleg tud segíteni tanúskodásával az igazság kiderítésében, álljon elő, miközben átkot kért — feltehetőleg Jehovától — arra, aki neki kárt okozott, de akinek személyét nem tudta kideríteni. Ez tehát mások megesketésének egyik formája volt. A bűncselekmény tanúinak tudniuk kellett, kik szenvedtek jogtalanságot, és kötelesek voltak tanúkként megjelenni a bűnösség bizonyítása céljából. Ellenkező esetben Jehova előtt kellett felelniük bűneikért.b

A világegyetem e legmagasabb szintű Hatalmától eredő parancs értelmében minden izraelita köteles volt a bírónak jelenteni minden súlyosabb bűncselekményt, aminek szemtanúja volt, hogy így az ügyet elrendezhessék. Jóllehet a keresztények nincsenek szigorúan a mózesi törvény alatt, alapelvei azonban érvényesek a keresztényi gyülekezetre is. Akadhatnak tehát olyan esetek, amikről a keresztény köteles a véneket értesíteni. Igaz, sok országban a törvény szigorúan tiltja a bizalmasan kezelt anyagokba való betekintést minden olyan személy számára, akire az nem tartozik. De ha egy keresztény imádságos szellemben megvizsgálta ezt az ügyet és úgy érzi, hogy olyan helyzettel áll szemben, amelyben Isten törvénye szerint kötelessége beszámolni a tudomására jutott dologról, annak ellenére, hogy a kisebb fokú hatóság mit ír elő, akkor Jehova előtt vállalja tettéért a felelősséget. Vannak idők, amikor a kereszténynek ’inkább Istennek kell engedelmeskedni mint uralkodónak, semhogy embereknek’ (Cselekedetek 5:29).

Jóllehet az esküt vagy az ünnepélyes ígéretet sohasem szabad félvállról venni, előadódhatnak olyan esetek, amikor az emberek által megkövetelt ígéretek ellentétben állnak azzal a követelménnyel, hogy a keresztény elsősorban Istennek tartozik kizárólagos hűséggel. Ha valaki súlyos bűnt követ el, ’nyilvános átka’ alá kerül annak, aki ellen vétkezett, Jehova Istennek (5Mózes 27:26; Példabeszédek 3:33). A keresztényi gyülekezet tagjai mindannyain „eskü” alatt állnak és kötelesek a gyülekezetet tisztán tartani, egyrészt azzal, hogy helyesen viselkednek, másrészt azzal, hogy segítséget nyújtanak másoknak a tisztaság megőrzésében.

Egyéni felelősség

Döntése előtt Mária valószínűleg mérlegelte ezeket a bibliai alapelveket. A bölcsesség azt diktálta, hogy ne hirtelenkedje el a dolgát; gondosan fontoljon meg mindent. A Biblia ezt tanácsolja: „Ne tanúskodj ok nélkül embertársad ellen. Ajkaid rászedhetnének” (Példabeszédek 24:28). Egy dolog egyértelmű bizonyításához legalább két szemtanúnak egybehangzó tanúskodása szükséges (5Mózes 19:15). Ha Mária csak röviden annyit látott volna, hogy terhességmegszakításra utalás van, lelkiismerete szerint úgy dönthetett volna, hogy a bizonyíték nem egyértelműen bizonyítja bűnösségét, tehát nincs további tennivalója. Feltételezhette volna azt is, hogy valami tévedés van a számla kiállításában, vagy valamilyen más módon nem helyesen tükrözik a feljegyzések a helyzetet.

De a jelen esetben Máriának más fontos adat is tudomására jutott. Például tudta, hogy a testvérnő számlát fizetett be, ami egyértelmű elismerése volt annak, hogy részesült a szóban forgó műtétben. Azt is tudta róla, hogy egyedülálló. Így fennforgott a paráznaság eshetősége is. Mária szeretett volna segíteni azon, aki megbotlott, de ugyanakkor szerette volna, ha Jehova szervezete is tiszta marad. A Példabeszédek 14:25. szavait tartotta emlékezetében: „Lelkeket szabadít meg az igaz tanú, de a csaló merő hazugságokat indít el.”

Mária egy kicsit tartott a jogi vonatkozásoktól, de érezte, hogy ebben az esetben a bibliai alapelvek nagyobb súllyal esnek latba, mint az a követelmény, ami az orvosi feljegyzések titkos kezelését írja elő. Így gondolkozott magában: a testvérnőnek bizonyára nem volna szabad megneheztelnie és megtorlásra gondolnia, ha ő ezt feltárja. Amikor tehát Mária alaposan megvizsgálta a rendelkezésére álló tényeket, lelkiismeretére hallgatva úgy döntött, itt az ideje, hogy „beszéljen” és tovább ne „hallgasson”.

De most egy újabb nehézséggel találta szembe magát. Kinek mondja el az esetet, és hogyan járjon el a lehető legnagyobb diszkrécióval? Mehetett volna rögtön a vénekhez is, de úgy döntött, előbb a testvérnőt keresi fel otthonában. Eljárása szeretetet tükröző magatartás volt. Mária úgy vélekedett magában, hogy ha valaki gyanúsítható valamilyen bűnnel, akkor itt az alkalom, hogy tisztázza magát a gyanú alól, de ha bűnös, akkor bizonyosodjon be a gyanú. Ha a testvérnő beszélt már ügyéről a véneknek, valószínűleg ezt már megmondta, és akkor szükségtelen minden további intézkedés. Aztán arra is gondolt, hogy ha a testvérnő terhességmegszakításhoz folyamodott és nem vallotta be tettét, amely Isten törvényének súlyos áthágása, akkor ösztönzést adhat neki, hogy ezt megtehesse. Ez esetben a vének esetleg tudnak rajta segíteni a Jakab 5:13–20. vers szellemével összhangban. A dolognak végül is ez lett a kimenetele. Miként Mária megtudta, a testvérnő csakugyan erős nyomás hatására és szellemileg legyengült állapotban szánta el magát a terhességmegszakításra. A szégyen- és félelemérzet azonban visszatartotta attól, hogy beismerje bűnét, de végül örömmel fogadta a vének segítségét szellemi gyógyulása érdekében.

Ha Mária rögtön jelenti a dolgot a vének testületének, a vének hasonló helyzettel álltak volna szemben. Hogyan kezeljék ezt a kitudódott bizalmas értesülést? Aszerint kellett volna dönteniük, amit érzésük szerint Jehova és az ő Szava kívánt volna tőlük, mint a nyáj pásztoraitól. Ha a bejelentés alámerített keresztényről szólna, aki szoros kapcsolatban áll a gyülekezettel, akkor mérlegelni kellett volna a bizonyítékokat, Máriához hasonlóan, hogy eldöntsék, mit tegyenek ezután. Ha úgy állapították volna meg, hogy nagy a valószínűsége annak, hogy „kovász” van a gyülekezetben, lehet, hogy egy bírói bizottság felállítása mellett döntöttek volna az ügy kivizsgálása céljából (Galata 5:9, 10). Ha a gyanúsítható személy ténylegesen elmaradt volna, vagy nem látogatta volna egy idő óta az összejöveteleket, és nem tekintette volna magát többé Jehova Tanújának, akkor dönthettek volna úgy is, hadd maradjon az ügy nyugton, amíg eljön az idő, amikor újra Jehova Tanújának kezdi magát vallani.

Előre kell gondolkozni

A munkaadók jogosan elvárhatják keresztény munkavállalóiktól, hogy ’mindenben tanúsítsanak igaz hűséget’, beleértve az anyag bizalmas kezelését is (Titus 2:9–10). Ha erre esküt tettek, akkor ezt nem szabad félvállról venniük. Az eskü az ígéret ünnepélyesebb formája ennek folytán kötelező (Zsoltárok 24:4). Ott, ahol a törvény megköveteli a kötelező titoktartást, a helyzet még komolyabb. Mielőtt tehát a keresztény esküt tenne, vagy kötelezné magát a szigorú titoktartásra — akár munkájával kapcsolatban, akár más tekintetben —, bölcs lenne fontolóra venni, milyen esetleges következményei lesznek, ha esküje bibliai követelménybe ütközne. Hogyan fogja kezelni az ügyet, ha egy testvér vagy testvérnő lesz az ügyfele? Rendszerint azok, akik orvosok mellett, kórházakban, bíróságokon, és ügyvédi kamarában dolgoznak, mind olyan foglalkozást űznek, amelyeknél előadódhatnak ilyen problémák. A császár törvényeit nem lehet figyelmen kívül hagyniuk és nem lehet félvállról venni az esküszót. Persze Jehova törvénye áll mindenek felett.

A baj megelőzése érdekében egyes jogász, orvos, könyvelő, és más hasonló állást betöltő testvéreink írásos tájékoztatót készítettek. A hozzájuk tanácsért forduló testvéreket megkérték arra, hogy olvassák el ezeket az irányelveket, mielőtt bármi bizalmas jellegű dolgot feltárnának. Így előre tisztázzák, hogy ha súlyos bűn jönne felszínre, a vétkest arra fogják buzdítani, hogy keresse fel ügyével a gyülekezeti véneket. Azt is tisztázzák, hogy ha ezt elmulasztaná megtenni, akkor a tanácsadó kötelességének fogja érezni, hogy saját maga keresse fel a véneket.

Lehetnek alkalmak, amikor egy hűséges testvér, aki Istent szolgálja, az Isten Szava ismeretén alapuló személyes meggyóződése alapján arra érez indíttatást, hogy a titoktartás követelményét az isteni felsőbbrendű törvény követelményére való tekintettel felfüggessze vagy figyelmen kívül hagyja. Ez persze bátorságot és nagy diszkréciót kíván. A cél természetesen nem az, hogy mások szabadságába beleavatkozzunk, hanem a megtévedt egyének megsegítése és a keresztény gyülekezet tisztán tartása. Bűnből eredő kisebb fajsúlyú áthágásoktól el lehet tekinteni. Itt érvényes az, hogy „a szeretet sok vétket elfedez”, és hogy bocsássunk meg nemcsak hétszer, hanem „hetvenhétszer” (Máté 18:21, 22). Nos, ilyenkor „van itt az ideje a hallgatásnak”. De ha valaki megkísérli nagyobb bűneit elpalástolni, akkor gondolhatunk arra, hogy „itt az ideje a beszédnek”.

[Lábjegyzetek]

[Kép a 30. oldalon]

Akkor cselekszünk helyesen és szeretetteljesen, ha egy eltévedt Jehova tanúját biztatjuk, hogy bizalommal beszéljen a vénekkel, hogy ők majd jóságot és megértést tanúsítanak a probléma megoldásában