’Csordultig van poharam’
Tarissa P. Gott elbeszélése
„MIÉRT kellett ennek így történnie?” Ezt kérdeztük egymástól, férjem és én, amikor egy fiáker bakján ott ültünk egy kis koporsóval a kezünkben. Kisfiunk, néhány héten belül meghalt kólikában. Akkor, 1914-ben, még nem sokat tudtunk arról, mit lehetett volna tenni e betegség ellen. Rettenetes érzés átélni azt a helyzetet, amikor egy kisfiút, akit hat hónapig szerettünk, és aki visszamosolygott ránk, a halál hirtelen elragadta tőlünk. Szívem majdnem meghasadt fájdalmamban.
Édesanyám éppen ebben a szomorú órában látogatott meg, és a feltámadás bibliai üzenetével kezdett el vigasztalni bennünket, Nagyon sokat jelentett ez akkor számomra. Micsoda megkönnyebbülés volt megtudnunk, hogy egyszer még viszontláthatjuk kisfiunkat, Stanleyt!
De nem ez volt az első eset, amikor az igazsággal kapcsolatba kerültem. Már néhány évvel korábban, nagyapám megszerezte Charles Taze Russell Írástanulmányok című művének első három kötetét. Az, amit nagyapa ebből megtudott és a Biblia alapján megvizsgált, arra indította őt, hogy elmenjen prédikálni. Ez persze nagy haragra gerjesztette a helybeli papokat, akik a Providence-i templomokból (Rhode Island) ki is tiltották. Attól kezdve édesanyám sem ment templomba, viszont eljártak mindketten a Bibliakutatók összejöveteleire. Akkor én még nem nagyon foglalkoztam az igazsággal.
Tizenhat éves koromban férjhez mentem egy fiatalemberhez, Walter Skillings-hez, és Providence-ban telepedtünk le. Mindketten arra gondoltunk, hogy majd olyanokkal lépünk kapcsolatba, akik szeretik Isten Szavát. 1914-ben már volt egy hat éves kislányunk, Lillian. Csak a kisfiunk halála után kezdtünk elmélyedni azokban az igazságokban, amiket édesanyámtól hallottam. A rá következő évben, 1915-ben, férjemet és engemet is alámerítettek a Bibliakutatók. Nyár volt, amikor alámerítkeztünk a közeli strandon. Én egy hosszú, magas nyakú, zárt ujjú fekete ruhát vettem magamra, ami egészen különbözött a mai fürdőruháktól. Természetesen ez nem az akkori idők fürdőruhaviselete volt; ez kimondottan alámerítkezésre készült.
Alámerítkezésünk után életünk teljesen megváltozott. Walter a Lynni Gáz- és Elektromos Vállalatnál dolgozott. A nagy hidegekben időnként különböző templomokba küldték, mert elfagyott a víz a vezetékekben, és ezt kellett kiolvasztani. Ilyenkor férjem kihasználva az alkalmat, a templom hirdetőtáblájára bibliai verseket írt fel, amelyek kimutatták, mit tanít a Biblia a lélek halhatatlanságáról, a szentháromságról, a pokolról és így tovább. (Ezékiel 18:4; János 14:28; Prédikátor 9:5, 10, [9:7, 12, Károli].).
Hova mehetnénk?
1916-ban Russell testvér, a Watch Tower Bible and Tract Society első elnöke meghalt, és úgy tűnt, hogy a szervezet felbomlik. Sokan azok közül, akik erőseknek és az Úr iránt hűségesnek látszottak, az elpártolás útjára léptek. Nyilvánvalóvá vált, hogy egyesek emberek, és nem Jehova és Jézus Krisztus követői voltak.
Gyülekezetünkből két vén egy ellenzéki csoporthoz csatlakozott, és a „gonosz szolga” osztály tagja lett. (Máté 24:48.) Mindez persze nem volt helyes, de megtörtént, és feldúlt mindannyiunkat. Magamban persze ezt kérdeztem: ’Vajon Jehova nem ezt a szervezetet használta fel, hogy megszabadítson a hamis vallás rabszolgaságából? Nemde megízleltük az ő jóságát? És ha elhagynánk most ezt a szervezetet, hova mehetnénk? Végtére is, nem az volt a vágyunk, hogy megszabaduljunk az emberek követésétől?’ Mivel semmi értelmét nem láttuk annak, hogy hitehagyottakhoz pártoljunk, így itt maradtunk. (János 6:68; Zsidók 6:4–6.)
Újabb tragédia
Közben férjem is elkapta a spanyolnáthát, és 1919 június 9-én meghalt. Az influenza engem is ágynak döntött. Bár sikerült kigyógyulnom e betegségből, de Walter nagyon hiányzott nekem.
Walter halála után dolgoznom kellett. Ezért eladtam a házamat, és összeköltöztem egy testvérnővel. Bútoraimat egy másik testvérnő házában helyeztem el, Saugusban (Massachusetts-ben). Később fia Fred A. Gott lett a második férjem. 1921-ben kötöttünk házasságot, és három éven belül megszületett Fred és Shirley.
A zászló előtti tisztelgés kérdésében támadt vita
Később, amikor Fred és Shirley iskolás lett, vitakérdés támadt a zászló előtti tisztelgés miatt. A vitakérdés középpontjában az a bibliai tanítás állt, hogy a kereszténynek ’menekülnie kell a bálványimádástól’. (1Korinthus 10:14.) A lynni gyülekezetből egy fiatal testvér megtagadta a zászló előtti tisztelgést és a hűségeskü letételét. Egy hónapon belül gyülekezetünkből mind a hét gyermeket kizárták az iskolából, többek között Fredet és Shirleyt is.
Be kell vallanom, hogy meglepett minket gyermekeinknek az iskolában való nyíIt állásfoglalása. Természetesen mi a zászló és az ország iránti tiszteletre tanítottuk gyermekeinket, de arra is megtanítottuk őket, hogy az isteni tilalom értelmében nem szabad meghajolniuk a képek és bálványok előtt. Mint szülők, nem akartuk gyermekeinknek az iskolából való kizárását. De most, hogy ennyire élére lett állítva a kérdés, az látszott helyesnek, hogy kiálljanak gyermekeink Isten Királysága mellett. Amikor megbeszéltük ezt a kérdést, nagyon értékeltük, hogy gyermekeink helyesen cselekedtek, és azt is tudtuk, hogy ha bízunk Jehovában, mindez tanúskodás lesz az ő neve mellett.
A Királyság-iskola megszervezése
De felmerült a kérdés: Hogyan részesüljenek gyermekeink iskolai nevelésben? Egy ideig magunk próbálkoztunk meg otthon a tanításukkal a megszerezhető iskolai tankönyvek alapján. Az első évben mindkét gyermekünket mi oktattuk. De ez nekem is, férjemnek is igen fárasztó volt. Férjem egész nap dolgozott, én pedig el voltam foglalva mosással és vasalással, mert az ő fizetését ki kellett valamivel egészíteni. Ezenkívül, ott volt még az öt éves kisfiam, Robert, akiről szintén gondoskodnom kellett.
Ez idő tájt, 1936 tavaszán Cora Fostert, az egyik gyülekezetünkhöz tartozó testvérnőt is elbocsátották állásából, mert nem tisztelgett a zászló előtt, és nem tett hűségesküt, ami akkor a pedagógusok számára kötelező volt, noha 40 éve tanított már. Abban egyeztünk meg, hogy ő fogja tanítani az iskolából kizárt gyermekeinket, és a mi otthonunk ad majd helyet a Királyság-iskolának. Cora áthozatta zongoráját az otthonunkba, és néhány tankönyvet is a gyermekek számára. A nagyobb fiúk közül egyesek narancsládakeretekből és furnérból asztalokat készítettek. Az iskola tíz gyermekkel indult a következő őszön.
Kisebbik fiam, Robert az első osztályt a Királyság-iskolában végezte el. „A Királyság-iskolában minden nap azzal kezdődött — emlékezik vissza Robert —, hogy Királyság-énekeket énekeltünk el, azután fél órán át az Őrtoronyt tanultuk, mindig a következő heti anyagot.” Azokban az időkben nem voltak nyomtatott kérdések a tanulmányi cikkek bekezdéseihez, úgyhogy a gyermekeknek a dolga volt az egyes bekezdésekhez a kérdések megszerkesztése. Később ezeket tettük fel a gyülekezeti összejöveteleken.
Cora odaadó tanítónő volt. „Amikor szamárköhögésbe estem — emlékezik vissza Robert —, és az iskola be lett zárva a járványos betegség idejére, Foster testvérnő minden tanulót felkeresett otthonában, és házi feladatot adott fel nekik.” Odaadása ellenére azonban időnként erőt vehetett rajta az elkeseredés érzése, mivel mind a 12 osztályt egy teremben kellett tanítania. A Királyság-iskola beindításától számított ötödik év végére az iskolába járó gyermekek száma huszonkettőre emelkedett.
Előítéletek és barátságos reagálások
A zászló előtti tisztelgés miatt támadt vitakérdés nemcsak próbákat és feszült helyzeteket teremtett, hanem a napilapok és a rádió jóvoltából, nagy nyilvánosságot is kapott. Nem volt szokatlan, hogy fényképészek házunk előtt fényképeket készítettek a Királyság-iskolába érkező gyermekekről. Sok szomszédunk, aki korábban barátságos volt, most ellenséges érzületű lett. Szemükben borzalmasnak tűnt, hogy gyermekeink megtagadták az amerikai lobogó előtti tisztelgést. Azt szokták mondani: „Hát nem ez az ország lát el benneteket kenyérrel és vajjal?” Azt azonban már nem vették figyelembe, hogy Jehova gondoskodása nélkül aligha lett volna kenyerük meg vajuk.
Olyanok is akadtak, akik megértették, miről van szó, és támogattak bennünket. Amikor a szomszédunkban élő emberek bojkottálták a zöldségüzletet, ahol a boltvezető gyülekezetünk elnöklő felvigyázója volt, egy jómódú ember, akit érdekelt a polgári szabadság, felvásárolta az üzlet teljes árukészletét, és ingyen szétosztotta a gyülekezetben levő testvérek között.
Ez volt a helyzet 1943-ig. Csak ekkor módosította ítéletét a zászló előtti tisztelgés kérdésében az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága, úgyhogy Robert fiam már állami iskolába járhatott.
„Csordultig van poharam”
Milyen boldog voltam, amikor megérhettem azt az időt, amikor Robert átadta életét Jehovának és alámerítkezett 1941-ben, a St. Louis-i kongresszuson. Ezen a kongresszuson mind a három gyermekem azok között a gyermekek között volt, akik a Gyermekek című könyvből ingyenes példányt kaptak Rutherford testvértől, az Őrtorony Társulat akkori elnökétől.
1943-ban legidősebb fiam, Fred teljes idejű szolgálatba lépett. De csak két hónapig végezhette ezt a szolgálatot, mivel a második világháború még javában dühöngött, és ő katonaköteles korban volt. Mivel a helyi sorozóbizottság nem volt hajlandó felmenteni őt igehirdetői minőségben a katonai szolgálat alól, így három évi fegyházra ítélték a danburyi (Connecticut) fegyházban. 1946-ban szabadult ki a fegyházból, és ez év végén már teljes idejű munkás volt az Őrtorony Társulat brooklyni főhivatalában, New Yorkban, ahol több évig szolgált. Most felvigyázó, és családjával Providence-ban (Rhode Island-on) szolgál.
1951-ben Robert is meghívást kapott a Béthelbe, és mindmáig ott szolgál feleségével, Alice-szel együtt. Ő is felvigyázó New York város gyülekezetében.
Utoljára maradt kedves kislányom, Shirley, aki velünk maradt otthon. Ő törődött férjemmel és velem is férjem 1972-ben bekövetkezett haláláig, de azóta is ő az én nagy vigaszom. Nem is tudom elképzelni, mi lenne nélküle. Mindenesetre hálás vagyok Jehovának kislányom szeretetéért és ragaszkodásáért.
Jelenleg 95 éves vagyok, de Jehova új rendszerében való reménységem egy cseppet sem halványodott el. Időnként azon kapom magam, hogy ezt mondom: „Bárcsak meglenne az az erőm, ami volt valamikor!” Már nem tudok házról házra járni, de amíg nyelvem mozogni tud, állandóan Jehovát akarom dicsőíteni. Ezt a kiváltságot ma sokkal jobban értékelem, mint bármikor életemben. Igen, „csordultig van poharam”. (Zsoltárok 23:5.)