Ó Isten, milyen értékes a te barátságod!
Dániel Sydlik elbeszélése nyomán
1919 februárjában születtem Belleville közelében egy farmon, Michigan államban. Születésemnél egy bába segédkezett, mivel édesanyám, aki Lengyelországból vándorolt ki, szükségtelennek tartotta az orvost. Így indokolta: „Miért menjek a kórházba? Nem vagyok én beteg!” Mindezt tört angolsággal mondta el annak, aki afelől érdeklődött, hogy hol akarja megszülni a gyermekét.
Akkoriban nehéz életük volt a gazdálkodóknak. Családunk kedvezőbb életkörülmények megteremtése céljából Detroitba költözött. Nem sokkal később, édesapám megbetegedett és meghalt. Én akkor körülbelül három éves lehettem. Édesapám szoros kapcsolatban állt Jehova Tanúival, akiket akkor Nemzetközi Bibliakutatóknak neveztek.
Édesanyám ott maradt egyedül hat gyermekkel és adóssággal. Nagyon ellenezte édesapám vallását, de apám halála után a Biblia felé fordult. Arra volt kiváncsi, mi volt a lenyűgöző dolog, ami édesapámat a Biblia felé vonzotta. Sok évvel később ő is Jehova Tanúja lett.
Amikor édesapám meghalt, édesanyám felszolgálóként dolgozott éjjel, nappal viszont bennünket, gyermekeket látott el. Így élt egészen addig, amíg néhány év múlva újra férjhez ment. Mostohaapám azon a véleményen volt, hogy a gyermeknevelésre sokkal alkalmasabb hely a vidék, mint a város betondzsungele.
Caro közelében, Michigan államban, 22 hektárnyi szántóföldet vásárolt. Amikor 1927 tavaszán megérkeztünk, virágba borult gyümölcsfák fogadtak. A levegő mezei virágok édes illatával volt tele, a fák akkor virágoztak. Aztán ott voltak a kis tavak, amelyekben úszni lehetett, a fák, amelyekre felmászhattunk, és az állatok, amelyekkel játszani lehetett. Csodálatos volt az itteni élet. Teljesen más, mint a városban! Édesanyámnak persze nehéz volt megszokni a falusi életet. A legmostohább falusi életet képzeljünk magunk elé — nem volt folyóvíz, se szennyvízelvezetés, se villanyáram.
A telek hosszúak és zordak voltak. Padlásszobában aludtunk, ahová a hópelyhek a zsindelyen keresztül beszállingóztak, és szó szerint belepték ágyunkat. Reggel valóságos kínszenvedés volt felvenni a dermedtre fagyott jéghideg nadrágot. Reggeli előtt a jószágok körüli munkákat kellett elvégeznünk. Utána az erdőn át mentünk az iskolába. Az iskolában csak egy tanterem volt, és mind a nyolc osztály tanítását egyetlen tanító látta el.
Hitem kibontakozása
Édesanyám szívből szerette Istent, és ez nagy hatással volt ránk, gyermekekre. Lengyelül mindig ezt szokta mondani: „Csodálatos nappal áldott meg bennünket Isten.” Ilyenkor mi, gyermekek, rendszerint kiszaladtunk, hogy megnézzük, milyen is az idő, de azt állapíthattuk meg, hogy éppen esik. Édesanyám mindent, ami történt, Istennel hozott kapcsolatba. Ha kisborjú született, vagy a tyúkok tojni kezdtek, vagy ha éppen havazott — az ő véleménye szerint —, ez mind Istennel állt kapcsolatban. Minden jó dologban Isten kezét látta.
Édesanyám hitt az ima erejében. Az étkezéseknél elmaradhatatlan volt az ima. „Ha enni adsz a kutyáknak, megcsóválják a farkukat. Akkor mi, emberek sem lehetünk kevésbé hálásak!” — szokta mondogatni. Este lefekvés előtt is imádkoznunk kellett. Mivel egyikünk sem tudta angolul a Miatyánkot, így letérdeltetett, és nekünk lengyelül kellett utána mondanunk az imát (Máté 6:9–13).
Abban az időben még nem volt televízió. Napszállta után rendszerint alig volt már tennivalónk, a lefekvésre vártunk. Édesanyám folyton serkentgetett bennünket az olvasásra. Ő petróleumlámpa mellett olvasta a Bibliáját. Mi, fiatalok, a Nemzetközi Bibliakutatók utazó szolgáitól kapott kiadványokat olvasgattuk, például az Isten hárfáját, a Teremtést, és a Kiengesztelődést. Így kezdett az Istennel való barátságom kialakulni.
A 30-as évek elején egyes saginawi (Michigan-i) bibliakutatók meglátogattak, és arra buzdítottak, hogy beszéljünk másoknak az igazságról. Mivel nem volt közelünkben bibliatanulmányozó csoport vagy gyülekezet, így csekély erőfeszítést tettünk a prédikálásra. Szellemi növekedésünkre igencsak ráfért a serkentés.
Az 1930-as években a gazdasági világválság miatt el kellett mennem otthonról, hogy munkát keressek Detroitban. A farmot magas jelzálogkölcsön terhelte, és én azt szerettem volna, ha mielőbb megszabadulunk ettől a tehertől. Detroit akkor a munkanélküliek városa volt. A férfiak ezrei álltak olykor egész éjjel sorban, míg a munkaközvetítő hivatal ki nem nyitott, miközben fával, vagy szénnel megrakott tüzek körül álldogáltak, és úgy próbáltak melegedni. Nekem szerencsém volt, sikerült egy autógyárban elhelyezkednem.
Szellemi fejlődés
Csak a 30-as évek vége felé nőtt meg annyira a szellemi dolgok iránti érdeklődésem, hogy ismét tevékenykedni kezdtem. Abban az időben Long Beachben (Kaliforniában) tartózkodtam. Meghívást kaptam egy nyilvános előadásra. Azon a vasárnapon voltam első ízben összejövetelen Királyság-teremben. Ott találkoztam Olive és William (Bill) Perkins-szel, azzal a két rokonszenves emberrel, akiknek igen bensőséges kapcsolatuk volt Jehova Istennel.
Perkins testvérnő csodálatosan tudta tanítani Isten Szavát. Olyan ügyesen forgatta a Bibliát, ahogy a sebész a kését. Bal karjára fektette a nagy formátumú King James fordítású Bibliáját, megnyalta jobb kezének hüvelykujját, és gyorsan fellapozta a keresett bibliaverset. Az emberek szinte el voltak ámulva bibliai jártasságán és ismeretén. Perkins testvérnő sok emberrel ismertette meg Isten szándékát. Buzdító volt a vele való munkálkodás. Végül is az ő bátorítására, 1941 szeptemberében beléptem a teljes idejű úttörő szolgálatba.
Wilcox testvérnő is azok közé tartozott, akik segítségemre voltak. Képzeljünk magunk elé egy magas, méltóságteljes, őszhajú, hetvenéves asszonyt, aki kontyban végződő haját nagyon ízlésesen tudta megfésülni. Mindig egy bájos, széleskarimájú kalapott hordott. Ízlésesen megvarrt, bokáig érő ruhájában úgy nézett ki, mint az 1880-as évek úrhölgye. Long Beach üzleti negyedét munkáltuk be közösen.
Az üzletvezetőkre nagy hatást tett Wilcox testvérnő abban a pillanatban, ahogy meglátták. Igazi lelkesedéssel rögtön meghívták irodájukba. Én árnyékként követtem. „Miről van szó?” — kérdezték tőle tisztelettel a kereskedők. „Miben lehetünk az önök segítségére?”
Wilcox testvérnő habozás nélkül olyan tökéletes angolsággal válaszolt, mintha csak professzor beszélne. „Szeretnék valamit önöknek elmondani a Jelenések könyvében említett nagy parázna nőről, aki a fenevad hátán ül” (Jelenések 17:1–5). Rendszerint erre az üzletvezetők összerezzentek, visszasüppedtek székükbe, és kiváncsian várták a folytatást. Wilcox testvérnő pedig élénk színekkel ecsetelte a dolgok eme rendszerének a végét. A kiváltott hatás majdnem mindig ugyanaz volt. Az üzletvezetők átvették a nála levő kiadványokat. Mindennap több kartondoboz irodalmat helyezett el. Nekem az volt a dolgom, hogy amikor kérte, bekapcsoltam a gramofont, és beszéde alatt úgy kellett viselkednem, hogy se gyávaság, se félelem ne tükröződdjék rajtam.
Kiutalt új munkaterületek
Az Őrtorony Társulattól érkező levél mindig izgalomszámba ment. Ilyen izgalmas élményt jelentett az 1942-ben részemre küldött levél, amelyben különleges úttörő szolgálati kinevezésem volt. A város, ahol szolgálnom kellett, San Pedro volt, Kaliforniában. Bill és Mildred Taylor adtak otthont nekem. Nagy önfegyelemre volt szükségem, hogy nap nap után kivonuljak egyedül a szántóföldi szolgálatba. De így közelebb kerültem Jehovához, úgyhogy igazán éreztem barátságát. A terület bemunkálása céljából a Társulat kisegítőként odahelyezte Georgia és Archie Boydot, valamint fiúkat és lányukat, Donaldot és Susant. A Boyd család egy 5,5 m. hosszú lakókocsiban lakott, és ott volt minden ingóságuk és felszerelésük, amit magukkal hozhattak.
Azután egy újabb levél érkezett a Társulattól. Borzongás futkosott a hátunkon, amikor azt olvastuk, hogy kijelölt új területünk ezentúl a San Franciscotól északra eső kaliforniai Richmond lesz. Eléggé valószínűtlennek tünt, hogy el tudunk-e indulni régi autónkkal és lakókocsinkkal. Mindenesetre mindent felpakoltunk és útra keltünk. Úgy nézhettünk ki, mint a sátoros cigányok, mivel útközben kellett a motort megjavítanunk és a gumikat megfoltoznunk. Amikor végre Richmondba érkeztünk, szakadó eső fogadott.
Eközben javában dúlt a második világháború. A Kaiser-hajógyárban sorozatban gyártották az úgynevezett „Liberty”-hajókat. A mi feladatunk az volt, hogy prédikáljunk azoknak az embereknek, akik tömegesen ide jöttek dolgozni. Kora reggeltől késő estig beszéltünk nekik Isten Királyságáról. Gyakran teljesen berekedve érkeztünk haza a sok beszédtől. Rengeteg bibliatanulmányozást vezettünk be. A hajógyári munkások nagylelkűek és barátságosak voltak, és mindennel elláttak, amire szükségünk volt. Ez a terület szó szerint eltartott bennünket, s így nem kellett részidejű világi munkát vállalnunk.
Börtönélményeim
Abban az időben sok fiatalembert behívtak katonának. Édestestvéreim, akik nem voltak Jehova Tanúi, önként jelentkeztek katonának, és ejtőernyős vadászoknál és műszaki csapatoknál szolgáltak. Én mint Isten szolgája, felmentést kértem azon az alapon, hogy lelkiismeretem nem engedi meg, hogy a háborúban részt vegyek. A sorozó bizottság nem volt hajlandó elismerni engem Isten szolgájaként. Letartóztattak, bíróság elé állítottak, és 1944. július 17-én három évi kényszermunkára ítéltek, amit a Washington állambeli McNeil-szigeti büntetőintézetben kellett letöltenem. Ott a börtönben tapasztaltam, hogy Jehova barátsága mennyire tartós (Zsoltárok 138:8).
Egy hónapig kellett várnom, míg végül is átszállítottak a Los Angeles-i börtönből a McNeil-szigeti fegyintézetbe. Első börtöni benyomásaim egész életemre feledhetetlenek maradtak. Például az is, ahogy a rabok trágár szavakkal illették az őröket, de bennünket is, akiket oda hoztak. Vagy amikor a fegyőrök elkiáltották magukat: „Vigyázz, ajtókra figyelj!” A bezárodó, villannyal működő ajtók csörömpölő hangja mennydörgéshez hasonlított. Ahogy az ajtók egymás után becsapódtak, a zaj egyre közelebbről hallatszott, míg végül a mi cellánk ajtaja is csattanó zajjal bezáródott. A bezártság és a félelem érzése kerített hatalmába. Gyorsan Istenhez imádkoztam segítségért, és máris megkönnyebbülés és jótékony béke áradt szét bennem. Ez is olyan élmény volt, amit soha nem felejtek el.
Augusztus 16-án megbilincseltek és láncrafűztek több fogolytársammal együtt. Aztán fényes nappal, mindenki szeme láttára, fegyveres rendőrök kíséretében Los Angelesen keresztül egy buszhoz vezettek, amellyel egy McNeil-szigetre induló rabszállító vonathoz szállítottak át. A láncrafűzés örömmel töltött el, mert azt az érzést keltette bennem, hogy azokkal az apostolokkal vagyok összefűzve, akiket feddhetetlenségük megőrzéséért szintén megláncoltak (Cselekedetek 12:6, 7; 21:33; Efezus 6:20).
McNeil-szigeti fegyintézetben való nyilvántartásba vételem során az egyik hivatalnok az íróasztal mögül megkérdezte: „Ön is J. T. ? ” Kérdésén igencsak meglepődtem, mert eddig sohasem hallottam ezt a kifejezést. De hamarosan derengeni kezdett, mire gondolhatott, így hát azt válaszoltam: „Az vagyok.”
„Lépjen oda” — hangzott a parancsa. Meglepetésemre azután egy mögöttem álló férfi is igennel válaszolt arra a kérdésre, hogy „Ön is J. T. ? ”
A hivatalnok nevetve odaszólt: „Ne hazudjon itt nekem! Azt sem tudja, mi az a „J. T. ” Később tudtam meg, hogy ez a férfi egy megrögzött bűnöző volt, akinek karján már régóta ilyen tetoválás díszelgett, hogy „J. T. ” A valóságban természetesen „J. T. ” Jehova Tanúinak volt a kezdőbetűje, csak hát ő nem volt Jehova Tanúja.
Már jó késő volt, amikor a fegyőr a sötétben fekhelyemhez vezetett. Nehéz volt elhinnem, hogy egy szövetségi börtönben ülök, több ezer kilométernyire otthonomtól és mindazoktól, akiket ismertem. Hirtelen valaki odajött hozzám a sötétben, és suttogva ezt mondta: „Pszt!” Majd leült a priccsemre, egész közel hozzám, és suttogva ezt mondta: „Hittestvéred vagyok. Jött a hír, hogy még egy tanú érkezik.” Ezután bemutatkozott és buzdítani kezdett. Elmondta, hogy minden vasárnap délután megengedik, hogy egész csoporttal Őrtorony-tanulmányozást folytassunk. Csak egész rövid ideig maradt ott, mert a villanyoltás után senkinek sem volt szabad saját ágyát elhagynia. De azokban a rövid pillanatokban éreztem, milyen értékes Jehova barátsága, amely egy odaadó szolgáján keresztül nyilvánult meg.
Börtönbüntetésem alatt A. H. Macmillan testvérnek, a brooklyni főhivatalból való rendszeres látogatásai jelentették számomra a fénypontot. Ha valakire, akkor rá igazán ráillett a „Barnabás” név, mert ő igen buzdító, bátorító tudott lenni. Érkezésekor megengedték a Tanúknak, hogy más fogolytársunkkal együtt az étteremben gyűljünk össze, és ott hallgathattuk meg beszédét. Kiváló szónok volt, még a börtönszemélyzet is szívesen hallgatta.
A cellatömböket és a hálóhelyiségeket jelöltük ki prédikálóterületül. Ezeken a helyeken ugyanolyan rendszeresen hirdettük a Királyság jó hírét, mint bebörtönzésünk előtt a lakástömbökben. Nagyon változó volt a jó hírre való reagálás, s nem volt könnyű előre megmondani, ki hogyan fogadja az üzenetet. De akadtak halló fülüek is. Bankrablók, és még a börtönőrök is Jehova felé fordultak és alámerítkeztek. Mindig örömmel gondolok ezekre az átélt tapasztalataimra.
Lépések, amelyek egész életemre hatással voltak
1946 elején, a háború befejeztével, kiszabadultam a börtönből. A Társulattól már várt rám egy újabb levél. Legközelebbi kiutalt területem, ahol különleges úttörőként dolgozhattam, a kaliforniai Hollywood volt, a színjátszás városa. Ebben a városban szolgálni igazi kihívás volt számomra. Olykor az volt az érzésem, hogy talán könnyebb lenne eszkimóknak jégszekrényt eladni, mint itt valakit meggyőzni arról, hogy tanulmányozza a Bibliát. Lassan, de biztosan azért itt is akadtak az Úrnak „juhai”.
Amikor 1946 augusztusában a „Víg Nemzetek” nemzetközi kongresszuson, Cleveland-ben (Ohióban) voltam, Milton Henschel, Nathan Knorr, az Őrtorony Társulat akkori elnökének titkára, megállított és megkérdezte tőlem: „Mikor akarsz már a Béthelbe jönni, Dani?” Azt válaszoltam, hogy az úttörő szolgálatban is sok örömöm van. „De nekünk ott lenne rád szükségünk” — mondta ő. Én előhozakodtam még egy-két kifogással, de hamarosan kifogytam belőlük. Megszerettem ugyanis Kaliforniát, és megrémültem arra a gondolatra, hogy New Yorkban kell laknom. Magamban persze ezt mondtam: ’Dani, ha Jehova azt akarja, hogy New Yorkba menj, akkor menj oda.’ 1946. augusztus 20-án tehát elkezdődött a Béthelben, Jehova Tanúi brooklyni főhivatalában a szolgálatom.
Évekig a brooklyni könyvkötészetben dolgoztam, és sokféle fizikai munkát végeztem. Aztán áthelyeztek a „Folyóirat-előfizetési Osztályra”, ahol egészen más természetű munka várt rám. Később azt a feladatot kaptam, hogy írjak kéziratokat a rádióadások számára, és a Társulat WBBR rádióadója számára közleményeket. Aztán húsz évig dolgoztam az Írói Osztályon, ahol magas követelményeknek kellett eleget tennem. Időközben az Őrtorony Társulat pennsylvaniai és New York-i testületébe is meghívtak; drámák felvételénél segítettem, kerület- és nemzetközi kongresszusokon szónokként működtem, és még felsorolni is sok, egyéb szolgálati kiváltságnak örvendtem.
1974 novemberében ismét kaptam egy levelet. Ez számomra egy majdnem hihetetlen, elképzelhetetlen megbizatást tartalmazott. Meghívtak, hogy Jehova Tanúi Vezető Testületének egyik tagjaként szolgáljak. Úgy éreztem, nem tudok felnőni ehhez a kiváltságos feladathoz, de szívemben hálás voltam érte. Kinevezésem óta immár eltelt tíz év, de még mindig ugyanezt érzem.
Az elmúlt évek folyamán Istennek átadott olyan hűséges férfiak barátságával gazdagodtam, akik önmaguknál is jobban szerették Jehovát. Ilyen volt többek között Rutherford bíró, akit San Diego-i otthonában (Kaliforniában) ismertem meg. Aztán kiváltságom volt olyan testvérekkel szolgálnom, mint Hugo Riemer, Nathan Knorr, Klaus Jensen, John Perry, Bert Cumming, és még sok más testvér, akik szellemi óriások, az „igazságosság nagy fái” voltak (Ésaiás 61:3).
De az sem csekély kiváltság, hogy láthattam Jehova szervezetét a maroknyi 50 000 Királyság-hírnökről három millióra növekedni. Buzdító volt látni azt is, hogy a nyomdai tevékenység is egyre nagyobb lett. Valamikor néhány kis nyomda működött. Ma viszont több tucatnyi. Ezek a föld 203 országában a jó üzenet terjesztésében óriási segítséget nyújtanak a 95 fiókhivatal irányítása mellett működő testvéreknek. A technológiában bekövetkezett változások és modosítások, és a számítógépes technikára való áttérés egyenesen lélegzetelállító. Mindezt látva, mi is csak azt ismételhetjük, amit a Máté 21:42. verse mond: „Jehovától lett ez, és csodálatos a mi szemünkben.”
Életem tehát — röviden szólva — gazdag és igazán tartalmas volt. Aztán eljött az az idő is, amikor egy Hebburn-i (angliai) bájos lányt vettem feleségül. Feleségem, Marina, Istentől küldött ajándék, igazi segítőtárs. Mennyire igazak a Példabeszédek 19:14 szavai: „A ház és a vagyon apai örökség, de Jehovától van az értelmes feleség.”
Átélt tapasztalataimban éreztem Isten barátságának soha cserben nem hagyó erejét, amely védőfalként vett körül mindig. Amikor Jehova Szaván elmélkedem, s annak mélyebb értelmén gondolkozom, amikor mélyebben akarom felfogni és megérteni azt, nos, mindez éber óráimat szellemi gazdagsággal és megelégedéssel tölti el. Most, ebben a pillanatban is, a zsoltáros szavait olvasva, tiszta öröm hat át: „Boldog az a nemzet, amelynek Istene Jehova; az a nép, amelyet örökségül választott. Lelkünk folyton Jehovát várja; ő a mi segítségünk és pajzsunk. Szívünk ugyanis benne örvendez, mert szent nevébe vetettük bizodalmunkat. Legyen hát rajtunk szerető jóságod, ó Jehova, mert mi folyton reád várunk” (Zsoltárok 33:12, 20–22, By).