Olvasók kérdései

◼ Ha valaki egyszer Jehova Tanúja lesz, vajon attól kezdve mindig annak számít?

Nem. Jehova Tanúinál nem úgy van, ahogy a vallásokban, ahol azt tartják, ha valaki egyszer a vallás tagja lett, mindig is az marad. Egy kicsiny százalék Jehova Tanúi közül azt az utat választja, hogy elkülönül a keresztény gyülekezettől, vagy pedig kiközösítésre kerül, mert valamilyen helytelenséget követ el, és nem gyakorol őszinte megbánást.

Egy alkalommal több tanítvány is elhagyta Jézust, és ezek „nem akartak többé vele járni” (János 6:66). A Biblia azt is megmagyarázza, hogy ha egy keresztény megbánás nélkül súlyos bűnt gyakorol, a gyülekezetnek ,ki kell közösítenie az ilyen gonosz egyént’, és ,nem tarthatnak kapcsolatot vele’ (1Korinthus 5:9–13).

Ezért ma, ha egy keresztény súlyos bűnbe esik, szellemi képesítésű vénekből álló bizottság találkozik vele. Ezek a vének meg akarják állapítani, hogy megbánta-e a tettét és helyre lehet-e igazítani az illetőt (Galata 6:1). Ha nem lehet, a vének annak a bibliai parancsnak tesznek eleget, amely előírja a bűnös kiközösítését, hogy a gyülekezet ,megszabaduljon a kovásztól’ (1Korinthus 5:7).

Amint a János 6:66 megemlíti, előfordul az is, hogy egy Tanú, a saját kezdeményezéséből elhatározza, hogy elhagyja az igazság útját. Ezt a döntését még akkor is ismertetheti, amikor a bizottság elkezdi vizsgálni a helytelen cselekedetét. Írásban is tájékoztathatja őket, vagy tanúk előtt kijelenti, hogy el kívánja különíteni magát a gyülekezettől, és nem akarja, hogy ezután Tanúnak tekintsék. A véneknek ilyen esetben nem szükséges tovább folytatni a vizsgálatot. A vének azonban ezek után rövid bejelentést tesznek az illető elkülönüléséről, hogy a gyülekezet tudomást szerezzen róla, hogy az illető ,kivált közülünk’ (1János 2:19). Ettől kezdve ahhoz az ihletett tanácshoz tartják magukat, amely előírja, hogy ,az ilyet ne fogadják be az otthonukba vagy ne is üdvözöljék, hogy ne legyenek részesek vele az ő bűnében’ (2János 10, 11).

Az emberek tehát nincsenek arra kényszerítve, hogy a gyülekezet részeként megmaradjanak. Jehova Tanúi túlnyomó többsége azonban azoknak az apostoloknak a példáját követi, akik önként kitartottak Jézus mellett, szellemi segítséget kaptak tőle, és Isten gyülekezetének meleg barátságát élvezhették (Lukács 22:28).

◼ Ha Mózes valóban szelíd és szerény volt, hogyan írhatta a 4Mózes 12:3-ban, hogy ,Mózes pedig igen alázatos volt, a földön élő minden embernél alázatosabb’ (Ökumenikus fordítás)?

Bár ezt talán nem könnyen tette meg, Mózes mégis megírhatta — isteni ihletés alatt — a fenti fontos leírást.

A Biblia Istentől jövő ihletettségének egyik jele az íróinak az őszintesége. Mózes és más férfiak, akiket Isten felhasznált a Szentírás egyes részeinek a megírásánál, olyan dolgokat írtak meg, amelyek szokatlanul őszinték.

Például Mózes olyan eseteket írt le, amikor az ő népe elesett és bűnöket követett el, sőt a saját fivérének és nővérének a bűneit is leírta (2Mózes 16:2, 3; 17:2, 3; 32:1–6; 3Mózes 10:1, 2). De Mózes önmagát sem kímélte, hanem nyíltan és őszintén feltárta a saját tévedéseit, még azt is, hogy Isten megfeddte őt (4Mózes 20:9–12; 5Mózes 1:37). Mózes tehát következetes volt, amikor tárgyilagosan feljegyezte azt a tényt, amit Jehova nyilván bele kívánt foglalni a feljegyzésbe — tudniillik, hogy Mózes a szokásosnál szelídebb ember volt. Ahol ez a megállapítás található, éppen egy konkrét esettel foglalkozik. Ahelyett, hogy méltatlankodott volna, amikor Miriám és Áron kétségbe vonta az ő hatáskörét, Mózes hagyta, hogy Jehova igazítsa helyre ezt az ügyet.

Mózes a Messiás előképe volt (5Mózes 18:15–19). Amikor tehát Jehova Isten felhívta a figyelmet Mózes szelídségére, arról biztosított minket, hogy ez a kívánatos jó tulajdonság megtalálható a Messiásban. Amikor az evangéliumokat olvassuk, vajon nem ragad meg minket Jézus szelídsége, és nem vonz-e minket az ő személyéhez, s nem szolgáltat-e okot arra, hogy bízzunk benne? (2Korinthus 10:1; Zsidók 4:15, 16).