Előrehaladva Isten szervezetével
(Grant Suiter elbeszélése alapján)
1922-BEN, 14 éves koromban, apám Chicago-ból (Illinois államból) Kaliforniába költözött át családostul. Útközben meglátogattuk az idahoi régi barátainkat. Ott tudtuk meg, hogy Kaliforniában élnek olyan emberek, akik a Biblia alapján arról beszélnek, hogy milliók élnek most, akik soha meg nem halnak.
Nem sokkal Kaliforniába érkezésünk után mi is láttunk egy újsághirdetést ezzel a címmel: „Milliók élnek, akik soha nem halnak meg.” Így adták tudtul a San Jose-ban tartandó nyilvános előadás témáját. Apám nyomban felkereste a Bibliakutatókat (vagyis mostani nevükön: Jehova Tanúit), és bennünket is magával vitt ezekre a nyilvános összejövetelekre.
Anyámnak persze az volt a kívánsága, hogy valamilyen egyházi vasárnapi iskolába járjak. Bár apám kritikusan nézte az összes felekezetek lelkészeit, mégis beleegyezett anyám kívánságába. Így rendszeresen eljártam a metodista vasárnapi iskolába, ott az iskola pénztárosa lettem, és még a kosárlabdacsapatban is játszottam. Családunk persze mindig ott volt a Santa Clara-i otthonunktól néhány kilométerre levő San-Jose-ban a Bibliakutatók által rendezett nyilvános előadásokon.
Apám természetesen szerette volna tapasztalni az állapotok javulását. E célból különböző politikai jelöltek mellé szegődött, támogatta őket, sőt egyikük nevét még a T típusú Fordjának szélvédő üvegére is ráfestette. Az összejöveteleken a Bibliakutatók kedvesen elmagyarázták neki, hogy az emberiség igazi reménye Isten Királyságában van Jézus Krisztus által, nem pedig a politikai erőfeszítésekben. Apám nagyjából egyet is értett ezzel, de azt szokta mondani, hogy mindez szép dolog a jövőre nézve, de most is jó volna – már amennyire lehetséges – az állapotokon változtatni politikai eszközökkel. Idővel aztán az egész család: apám, anyám, nővérem és jómagam is – egyre jobban értékeltük a bibliai igazságot, és felfogtuk, mit ír elő számunkra Isten Szava.
Szellemi növekedés
Lelkiismeretemmel végül is nem tudtam összeegyeztetni, hogy eljárjak a metodista vasárnapi iskolába. Így kimaradtam onnan. 1923-ra családunk, volt lakásunktól néhány mérföldnyire, Oakland-ba telepedett le, ahol apám egy kis fűszerkereskedést nyitott. Én beiratkoztam a főiskolára. Amikor megtudtam, hogy a Bibliakutatók nem dohányoznak, megpróbáltam apát rábeszélni, hogy ne árusítson cigarettát boltjában, de nem értett velem egyet, azt mondta, még megbeszéli ezt az ügyet az egyik Bibliakutatóval, Robert Craiggel.
A megbeszélés végeredménye az lett, hogy apám úgy döntött, hogy eladja egész üzletét és elköltözik Oaklandból. Döntését az is elősegítette, hogy egy csoport kereskedő rá akarta beszélni a szeszcsempészésre, amit apám, helyesen, összeegyeztethetetlennek tartott azzal, amit a Bibliakutatók oaklandi eklézsiájában (gyülekezetében) tanult. Körülbelül ez idő tájt – szüleim beleegyezésével –, másfél évi tanulás után abbahagytam főiskolai tanulmányomat, mivel a diákok züllött erkölcsi élete rossz hatással volt rám.
Innen néhány mérföldnyire Mountain View-ba költöztünk, San Josehoz egész közel, hogy részt tudjunk venni az ottani eklézsia összejövetelein. Apám egy újabb üzletet nyitott, és én is ott dolgoztam vele egész idő alatt. Fizetést persze nem kaptam, csupán segítettem neki. Apám közben előfizetett Az Őrtorony és Az Aranykorszak (mai nevén: Ébredjetek!) folyóiratokra. Én különösen Az Arany korszak folyóiratot kedveltem. Úgy éreztem, több információ birtokába jutok így, mint amit szerezhettem volna a főiskolán, ha ott maradok.
Az eklézsiai összejövetelek egyre jobban lekötötték érdeklődésemet. Különösen nagy hatással volt rám egy Őrtorony cikk: „A nemzet megszületése” címmel. (Megjelent 1925. március 1-én.) Az ott közölt tájékoztatás jelezte, hogy a Bibliakutatók fontos dolgot értettek meg Jehova Királyságáról, amelyek élén Jézus Krisztus áll, azt tudniillik, hogy ez a Királyság már felállíttatott vagy létrejött a mennyben 1914-ben. Közben családunk szoros kapcsolatba került a Mountain view-beli Bibliakutatókkal, akiknek lakásaiban szinte mindennaposak voltunk.
Aztán azt is megtudtuk, hogy az ima nemcsak az eklézsiai összejövetel része, hanem a barátok imádkoztak magánotthonaikban is, például étkezések idején, hogy hálát adjanak a táplálékért. Apám – becsületére Iegyen mondva – az imát helyes megvilágításban akarta látni. Általánosságban az volt a véleménye, hogy emberek képmutatásból imádkoznak. Emlékszem, én is jelen voltam, amikor az imát egy Bibliakutatóval, aki üzletében meglátogatta, éppen megvitatta. Azt kérdezte tőle apám, hogyan lehet, hogy hálát kell éreznünk minden áldásért, amit kapunk, de ugyanakkor nem kárhoztathatjuk Istent, ha nehézségeink vannak? Idővel, mint család tisztán megértettük az imát, és éltünk is ezzel a drága kiváltsággal.
Az eklézsia egyfajta gondoskodása, amelyből sokat javunkra fordítottunk, a Próféták Iskolája volt. Ez az iskola a vének és más férfiak összejöveteléből állt. Célja a szónokképzés volt. A tanuló egy előre kijelölt témáról előadást készített és azt elmondta. A jelenlevők hasznos tanáccsal segítették a tanulót. Az építő bírálat, amelyet az iskolában kaptam, semmi sem volt ahhoz képest, amit otthon az apámtól kaptam, aki szintén eljött egy-két alkalommal, hogy meghallgasson engem. Ő részletesen is kitért arra, hogyan próbáljam előadásomat elkészíteni.
Ezenkívül nagy-nagy segítségünkre voltak a pilgrimek (zarándokok), a Watch Tower Society e különleges képviselői. Az eklézsiák minden évben kérték a Társulatot, hogy küldjenek hozzájuk ilyen pilgrimeket. J. A. Bohnet különösen nagy hatással volt rám, és sokat segített nekem. Olyan férfi volt, akit jelleme miatt egyesek nem szerettek, mások viszont nagyon megkedveltek. Szerette Jehovát, és igazában szelíd volt, de ezt a tulajdonságát valahogy egy mogorva külső mögé rejtette.
Alámerítkezés és a keresztényi prédikáló szolgálat
Bohnet beszéde egész életemre kiható nagy hatást váltott ki belőlem. A beszéd Mountain View-ban az egyik Bibliakutató lakásán hangzott el. Akkor döbbentem rá, mit kell tennem, amit valójában akartam is tenni, amikor figyelmesen végighallgattam előadását arról, milyen kiváltság Jehovát szolgálni és milyen felelősek vagyunk ezt végezni. Átadtam tehát magamat Jehovának, s ezt családunk tagjai is megtették akkor. 1926. október 10-én San Jose-ban (Kaliforniában) mindannyian szemléltettük Jehova Istennek való önátadásunkat vízben való alámerítkezésünkkel.
Az alámerítkezések akkor egy kicsit másképpen zajlottak le. Az alámerítést végző vén ezt mondta nekem: „Grant testvér, az Atya, a Fiú és a szent szellem nevében bemerítlek téged a Krisztusba.” Minden alámerítkező jelölt rövidujjú, hosszú, fekete köntöst viselt, amely a nyaktól lefelé a bokáig ért. Hogy a köntöst a víz fel ne lebbentse és illően eltakarja a jelölt testét, ólomsúllyal terhelték le az alját.
Az alámerítkezés megtörténte és a felöltözködés után, apám így szólt az alámerítkezésnél elnöklő vénhez: „Ti ugye ki szoktatok vonulni ezzel az irodalommal? Mi is szeretnénk mostantól kezdve ilyen munkában részt venni.” Családostul kivonultunk a szántóföldi szolgálatba.
A szántóföldi szolgálatban való első részvételem akkor volt, amikor H. O. Lawrence meghívott magával. Odaadott nekem egy csomó füzetet, és kivitt autójával a San Jose-i területére. Én azt gondoltam, hogy majd együtt megyünk házról házra. Ehelyett azt mondta, szálljak ki a kocsiból, és ezzel a megjegyzéssel bocsátott útra: „Menj végig a háztömbnek ezen az oldalán.” Ezzel fogta magát és elhajtott. Én végigmentem a háztömbnek ezen az oldalán, és elhelyeztem 3 füzetet 25 centért. Nagyon boldog voltam. A keresztény prédikáló szolgálatban való részvételem folytán azt éreztem, hogy most már én is hozzátartozom Isten szervezetéhez.
Ez idő tájt a havi szolgálati utasításban, a Bulletinben (régebben: Informátorban, vagy mai nevén: A mi Királyság-szolgálatunkban) olyan utasításokat kaptunk, hogy valamit mondjunk a házigazdának az Ördög szervezetéről is. Így, amikor az emberek elutasítottak bennünket azzal a megjegyzéssel, hogy ez nem érdekel bennünket, én valahogy szerettem volna valamit mondani az Ördög szervezetéről, és erre a szervezetre jövő pusztulásról. Az üzenet feltárása elég változatos volt. Beszéltünk arról a kilátásról, hogy az emberek örökké élhetnek majd a paradicsomi földön, anélkül, hogy meg kellene halniuk.
A San José-i eklézsia tagjai nagy távolságokra is elmentek és elvitték a Királyság-üzenetet az ott élő embereknek is. Azok, akiket akkor előfizetést gyűjtő csoportnak neveztek, rendszeresen kivonultak Santa Clara völgyébe és a környező hegyekbe. Jól emlékszem a tájra, hogy amerre csak a szem ellátott, mindenütt virágzó gyümölcsösök voltak. Közben elfogyasztottuk a magunkkal hozott ebédet és az egész napot ott töltöttük, olykor 120 km-re vagy még nagyobb távolságra is elmentünk, olyan helyekre, ahol még nem tettek a testvérek bizonyságot.
Az Oakland-i KFWM rádióállomás több éven át sugározta a Királyság-üzenetet, és a környékbeli eklézsiák gondoskodtak – ahogy a sor rájuk került – a programról a rádióállomás számára. Nekem is kiváltságom volt bibliai előadásokat tartanom e KFWM műsorában, például 1927. július 24-én is. E rádióállomás betűjelei a „Kingdom for World of Mankind” szavak kezdő nagybetűiből álltak. (Jelentése: Királyság az emberiség világa számára.)
Szolgálatom kiterjesztése
Egy nap, miközben éppen haza indultam az autóval az összejövetelről, Lawrence testvér, az, aki először vitt magával szántóföldi szolgálatba, átadott egy jelentkezési ívet kitöltés céljából, ha óhajtok a Társulat brooklyni központjában szolgálni. Nem sokkal ez előtt, de már alámerítkezésünk után, többször elhangzott apám részéről anyámhoz intézve az a megjegyzés, hogy ha ő lenne a helyemben, Jehova szolgálatát tenné élete fő hivatásának. Én is erre vágytam, és éreztem, hogy elérkezett az alkalom, csak ki kell töltenem a Béthel-szolgálatra való jelentkezési ívet.
Az Őrtorony 1928. május 15-i száma hírül adta, hogy július 30-tól augusztus 6-ig nemzetközi kongresszust rendeznek a bibliakutatók Detroitban, Michigan államban. Mivel nagyon szerettem volna jelen lenni, így családom, barátaim közreműködésével, lehetővé tette elmenetelemet a kongresszusra. A kongresszus alatt Donald Haslett, J. F. Rutherford, a Társulat akkori elnökének titkára az emelvényről bejelentette, hogy szükség volna testvérekre a Béthel-otthonban. Azt is elmondta, hogy a szolgálatra jelentkező testvérek beszélhetnek Rutherford testvérrel is. A felhívást örömmel fogadtam, kitöltöttem egy újabb jelentkezési lapot, és Rutherford testvér közölte velem, hogy 1928. augusztus 13-án jelentkezhetem a Béthelben.
Augusztus 13-án, egy héttel a detroiti kongresszus után, összesen 13-an jelentkeztünk Béthel-szolgálatra. Abban az időben a Béthel-család 95 tagja a bibliai irodalom előállításával és postázásával foglalkozott az Adams Street 117 szám alatt újonnan berendezett nyomdában, és valamivel kevesebben dolgoztak a Béthel-otthonban és a Társulat különböző hivatalában. Első bétheli feladatom az volt, hogy füzeteket kellett elszednem a gép alól, amely miután a borítólapokat fémkapoccsal összefűzte, összehajtogatta a füzeteket. A nyomdában még talán két hétig sem dolgoztam, amikor áthelyeztek egy irodába, a Szolgálati Osztályra. Itt dolgozva éreztem azt, hogy én is előrehaladok Isten szervezetével.
Mivel az első vakációm alkalmával nem volt hova mennem 1929-ben, ezt az időt a Béthelben töltöttem el. Így éppen kéznél voltam, amikor Rutherford testvér a brooklyni Szabadkőműves Templomban elmondta előadását arról, miért engedte meg Jehova a gonoszságot, és hogyan fogja igazolni nevét. Mivel korábban nem értettük ezt a kérdést, így Rutherford testvér előadása felvillanyozóan tisztázta ezt a fontos kulcskérdést.
Előrehaladva az 1930-as években
Az 1931-es év fénypontja a Jehova Tanúi név elfogadása volt. Isten népe ezzel egy egységesítő új nevet kapott. Rákövetkező évben Isten népe gyülekezetének azonosítása céljából azt a kifejezést, hogy „eklézsia”, átváltoztattuk „csoportra”. A változtatást a Zsoltárok 68:11 vers (Authorized Version) figyelembevételével határoztuk el. Így az egész világon Jehova tanúinak „csoportjai” és nem „osztályai” vagy „eklézsiái” voltak.
1932-ben apám felszámolta kaliforniai üzletét, és anyámmal és nővéremmel együtt belépett az úttörő szolgálatba. Lakókocsit építettek maguknak, és az elkövetkezendő húsz évre itt rendezkedtek be. Ez lett szüleim úttörő otthona. Grace nővérem velük együtt szolgált 1939-ig. Akkor meghívást kapott, hogy legyen a Brooklyn-i Béthel-család tagja. Azóta is itt szolgál, 1959-től kezdve mint Kraker testvér felesége.
A nyomda igazgatója, Robert J. Martin meghalt 1932. szeptember 23-án, és helyébe Rutherford testvér Nathan H. Knorr-t nevezte ki. Knorr testvér korábban a szállítási osztályon dolgozott.
A következő évben Isten népére igazi bajok szakadtak. 1933. január 30-án Hitler Adolf Németország kancellárja lett. 1933. június 28-án a Watch Tower Society németországi fiókhivatalát Magdeburgban lefoglalták és lezárták. XI. Pius pápa az 1933-as évet Szent Évnek nyilvánította, Rutherford testvér nem sokkal ezután 55 rádióállomáson keresztül előadást tartott ezzel a címmel: „A Szent Év hatása a békére és a jólétre.” Az a kiváltság jutott osztályrészemül, hogy én jelenthettem be ezt a programot.
Az 1930-as évek elején jelentős ellenállás bontakozott ki munkánkkal szemben, és mindenütt üldözték testvéreinket. Jehova tanúit „divíziók”-ba szervezték, hogy az üldözéses területen koncentrált bizonyságot tudjanak tenni. Németországban az üldözés olyan heves lett, hogy 1934. október 7-én Isten népének csoportjai sok országban figyelmeztető táviratokat küldtek Hitlernek, hogy szüntesse be az üldözést.
Ez idő tájt sok vitára adott alkalmat Isten népe között, hogy kit értsünk a Jelenések 7:9-ben említett „nagy sokaságon”. Akkor az volt a közfelfogás, hogy ez egy másodlagos, kevésbé hűséges mennyei osztály. Az egyik Biblia-tanulmányozáson, ameIyet T. J. Sullivan testvér vezetett, megkérdeztem: „Ha a nagy sokaság örök életet nyer, vajon meg kell-e nekik is őrizniük a feddhetetlenségüket?” Sok kommentár elhangzott, de határozott választ nem kaptam kérdésemre. Amikor engem is megkérdeztek, hogy én mit gondolok efelől, azt válaszoltam, hogy valójában csak az igen vagy a nem válaszra vártam.
Nos, 1935. május 31-én a washingtoni (D.C.) kongresszuson Rutherford testvér éppen erről a témáról beszélt. Ott ültem a tömegre néző emelvényen, és micsoda felvillanyozó öröm volt, amikor előadásának témája kibontakozott! A nagy sokaság kiléte világos lett mindannyiunk előtt: a Szentírás szerint azonosak azokkal, akik túlélik majd Armageddont és itt élnek örökké a földön. Igen, így újabb adalékot kaptunk „azokról a milliókról, akik most élnek, de soha meg nem halnak”.
1937. július 12-én Rutherford testvér Béthel-szolgának nevezett ki. Rutherford testvér életének utolsó négy és fél évében az volt a kiváltságom, hogy szorosan együttműködhettem vele. 1937 vége felé Az Aranykorszak neve „Vigasz” lett, és ez az apropó Rutherford testvért egy humoros megjegyzésre késztette, miközben Scrantonon át (Pennsylvánia) E. J. Woodworthnak, e folyóirat kiadójának szülővárosa felé hajtottam. Ezekben az időkben nehéz volt átvergődni autóval arrafelé, és Woodworth testvérre „Woody” néven utalva, Rutherford ezt a megjegyzést tette: „Cseppet sem csodálom, ha Woody, aki ilyen helyen lakik, vigaszt akar.”
A megpróbáltatás évei a második világháború alatt
1939 szeptemberében kitört a második világháború. Októberben bezárták a párisi fiókhivatalunkat és a munkánkat is betiltották Franciaországban. A rákövetkező évben Kanadában is betiltásra került sor. 1940 nyarán Rutherford testvér megbetegedett, és nem tudtuk, részt tud-e venni a Detroitban (Michigan államban) tervezett kongresszuson. Sikerült eljönnie, de a nyilvános előadás alatt azt az üzenetet juttatta el hozzám, hogy azonnal vissza akar menni a Béthelbe, s intézkedjek ez ügyben.
A következő nyáron St. Louisban (Missouri állam) volt egy nagy kongresszus. Ez volt Jehova tanúi rendezésében az eddigi legnagyobb kongresszus. Azt a megbízást kaptam, hogy gondoskodjam az étkeztetés lehetőségéről, a szükséges élelem beszerzéséről. A fő előadóterembe csak az utolsó napon jutottam be, amikor a Children (Gyermekek) című könyv kibocsátása történt. Ezen a kongresszuson adták ki a Jehovah’s Servants Defended (Védelem Jehova szolgái számára) című füzetet, amely arról tájékoztatott, hogyan vehetjük fel a küzdelmet a vallások által inspirált rendőri beavatkozások ellen, amelyek a házról házra való prédikálásunk ellen irányultak.
Ez a kiadvány nagyon időszerű volt. Később, még ugyanebben az évben, apámat is letartóztatták és bebörtönözték a prédikáló szolgálatban való részvétele miatt. Anyámat, aki akkor egyedül maradt a lakókocsiban, szintén csőcseléktámadás érte. Bár fizikailag nem bántották, de a csőcselék kifosztotta a lakókocsit. Anyám így kénytelen volt e területen lakó Tanúknál oltalmat keresni.
1941. október 1-én Rutherford testvér távollétében én elnökölhettem a Pennsylvániai Watch Tower Society évi összejövetelén. Ezen az összejövetelen megválasztottak a Társulat pennsylvániai testülete igazgatójának.
Két hónappal később, 1941. december 7-én N. H. Knorr és G. E. Hannan testvér társaságában éppen hazatérőben voltunk a közeli Long Island-i területen egy szántóföldi szolgálatból, amikor bekapcsolva a rádiót a kocsiban, azt a megdöbbentő hírt hallottuk, hogy Japán bombatámadást intézett Pearl Harbor ellen. Nagyon bonyodalmasak voltak ekkor az állapotok Jehova népe között: az Egyesült Államok hadba lépett, a Társulat elnöke súlyos betegen feküdt, és az ellenség mindent megtett, hogy prédikáló munkánkat beszüntesse.
Bár Rutherford testvér pontosan rá egy hónapra és egy napra meghalt, a Királyság-munka megállás nélkül folytatódott. A Társulat új elnöke Knorr testvér lett. 1943. február 1-én, egy évvel később, bejelentette az Őrtorony Gileád Bibliaiskola megnyitását, ahol misszionáriusok kiképzése kezdődött el.
1945. május 8-án az Egyesült Államok elnöke, Harry S. Truman bejelentette Németország kapitulációját. Augusztusban az Egyesült Államok atombombát dobott Hirosima és Nagaszaki japán városokra, és ezzel elkezdődött a háború utáni időszak.
A háború utáni fejlemények
New York város elöljárósága értesített bennünket, hogy a Columbia Heights-i Béthel-otthonunk Furman Street-ig terjedő hátsó részét elveszik, mert sétányt és autósztrádát kívánnak építeni a helyén. A Társulatnak sikerült ingatlant vásárolnia a Columbia Heights-on kiegészítő Béthel-otthon építésére, és 1946. október 11-én megkaptuk a hivatalos hatósági engedélyt az építkezéshez. 1947. január 27-én elkezdődhetett a Furman Street-i épületünk hátsó részének a lebontása, és 1948 és 1949 folyamán felépült az új kiegészítő Béthel. Ez az új, szép kiegészítő épület 1950-ben lett átadva. Az Adams Street 117. szám alatti nagy, kilencemeletes hozzáépítés is kb. ezzel egy időben fejeződött be.
A Társulat titkára és pénztárosa, W. E. Amburgh előrehaladott korára és betegségére való tekintettel nem tudta ellátni feladatát, és lemondott munkájáról. Utódának engem választottak meg, 1947. február 6-án. Van Amburgh testvér már másnap meghalt.
Nem sokkal ezután, 1947 tavaszán a Társulat megbízásából ellátogattam néhány európai országba, amelyet a második világháború alaposan megtépázott. Felejthetetlen kiváltság volt Jehova hűséges szolgáival együtt lenni, akik hosszú évek után nem régen szabadultak ki a náci koncentrációs táborokból. Örültem, hogy az akkor megtartott kongresszusokon mint fő szónok szellemi buzdítással szolgálhattam testvéreimnek.
1928 óta, mióta a Béthelbe kerültem, nem sikerült visszatérnem Kaliforniába. Szüleim főleg Keleten úttörősködtek, így hát őket látogattam meg, ha erre alkalom kínálkozott, de különösen a nagyobb kongresszusokon. De 1947 nyarán megteremtődött az alkalom, hogy újra viszontláthassam Kaliforniát. Augusztus 13–17 között Los Angelesben kongresszust rendeztek a testvérek, és a Társulat járművet bocsátott rendelkezésére azoknak, akik 15 vagy ennél több évet töltöttek el a Béthel-családban. Milyen kellemes volt ez az út és ez a kongresszus!
Különleges szolgálati kiváltságok
Az elmúlt években egyedülálló kiváltságoknak is örvendtem Isten látható szervezete terjeszkedésével kapcsolatban. A Watch Tower Society sok vásárlási ügy lebonyolításával bízott meg az utóbbi időben. Többek között ez év tavaszán új ingatlant vásároltunk a Pearl Street 175 és Furman Street 360 szám alatt Brooklynban. Szívem őszinte vágya, hogy ezek a nagy létesítmények is a Királyság-hirdetés óriási terjeszkedését szolgálják majd az egész földön.
Több százezer kilométert tettem meg az Egyesült Államokon belül és kívül még sok más országban is, ahol Isten népe nagyszámú hallgatósága előtt beszédet tarthattam, és buzdíthattam őket a keresztény prédikáló szolgálatra. Például az egész világ körüli „Örökkévaló jó hír” kongresszus alkalmával 1963-ban, a Társulat egyik hivatalos képviselőjeként szolgáltam. Ez egyike volt annak a sok kiváltságnak, amelyért nagyon hálás vagyok Jehovának. Például ott voltam Jehova Tanúinak több történelmi nevezetességű kongresszusán mint szónok. Így a Yankee Stadionban is 1958-ban, amikor több mint negyedmillióan voltak jelen. Ez is egy különleges kiváltság volt.
Előrehaladó szervezet
Emberi tapasztalatainkba olykor az évek változásokat, nem egyszer szomorú változásokat is hoznak. Ilyen volt 1954. december 31-én apám halála, Illinoisban. Apám utoljára itt végzett úttörő szolgálatot. A rákövetkező évben nővéremmel, Grace-szel közösen átköltöztettük édesanyánkat Illinoisból New Yorkba. Itt élt 1962. május 6-ig. Akkor halt meg. De egy boldog változást is tapasztaltam életemben. Megnősültem 1956. május 12-én. Feleségem Edith Rettos lett. Azóta is hűségesen szolgál mellettem a Béthelben.
Amint telnek szolgálatom évei Jehova látható szervezetének központjában, egy dolog különösen megörvendezteti szívemet: az, hogy látom Jehova szüntelen kiáradó áldását arra a munkára, amelyet népének Isten megbízásából el kell végeznie, tudniillik a Királyság jó hírének prédikálását az egész földön, mielőtt a vég eljönne (Máté 24:14). Közben tanúja voltam 1971-ben, majd 1974-ben a Vezető Testület kibővítésének, és azóta sok felelős döntés meghozatalában volt részem, amely érintett fiókhivatalokat, és az egész földre kiterjedő prédikáló munkát. Azt is láthattam, hogy az 1928-as 44 080 Királyság-hírnökből – amikor a Béthelbe kerültem – miként lett több mint 2 500 000 Királyság-hírnök, akik ma részt vesznek ebben a munkában. Isten szervezete valóban előrehaladt, és én hálás vagyok azért a sok-sok szolgálati kiváltságért, amelyre alkalmam nyílt a nagy végső bizonyságtevéssel kapcsolatban.
Hiszem, hogy a bibliai ígéretek Isten igazságos kormányzatával, valamint e kormányzat által hozandó áldásokkal kapcsolatban megvalósulnak. De ez a hitem most erősebb, mint valaha. Ha újra kellene leélnem életemet, ma is ugyanezt az életutat választanám. Milyen öröm és kiváltság volt ebben a legnagyobb és legcsodálatosabb keresztényi családban a földön szolgálnom az elmúlt ötvenöt év alatt, és még ma is!
A fenti cikk kiadásra való előkészítése közben Suiter testvér a Brooklyn-i Béthel-otthonban szobájában elég szerencsétlenül elesett. Gerince súlyosan megsérült. E cikk megjelenése idején a lehető leggondosabb ápolásban részesült az Őrtorony Társulat betegszobájában a Béthelben. Bár állapotát kritikusnak tartják, de már stabilizálódott. Imádkozzunk Jehovához, hogy viselje gondját ennek a lojális testvérnek, és vigasztalja meg őt és családtagjait is betegsége idején.