Jakab a tiszta és tevékeny imádatra buzdít
HOGYAN fogadod az idősebb férfi tanácsát? Főleg ha az a tanács józan és teljesen őszinte? Vajon követed-e?
Jakab levele, amelynek megírására i. sz. 62 előtt került sor, pontosan ilyen közvetlen tanácsot tartalmaz. Idősebb férfi írta: olyan valaki, aki mintegy 30 éven át foglalkozott hívőtársai problémáival. Igen, Jakab, a keresztény vén, Jézus Krisztus féltestvére saját tapasztalatából őszintén írhatott (Márk 6:3). Dinamikus stílusát még erőteljesebbé tették találó szemléltetései és mélyreható kérdései, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy a tisztátalan, tétlen vallásforma egyáltalán nem tetszik Istennek.
Istentől vezérelve, Jakab józan útmutatással szolgált, ami ma éppolyan időszerű és gyakorlati értékű, mint az első században volt. Isteni ihletésű tanácsát elemezve, választ kaphatunk néhány fontos kérdésre. Szavai a tiszta és tevékeny imádatra ösztönöznek.
Minek kell tekintenünk a próbákat?
Jakab az akkori világban szétszórtan élő szellemi Izrael „tizenkét törzséhez” intézte levelét. Tanácsa azonban a „nagy sokság”-nak is szól (Jelenések 7:4–9; Galata 6:16). Arra buzdította hívőtársait, hogy örömmel fogadják a próbákat, mert tartós boldogság fakad abból, ha hittel viseljük el azokat. Bizalommal kérjük Istentől a bölcsességet, hogy képesek legyünk neki tetsző módon élni, különösen akkor, ha próbákkal kell szembenéznünk. Jézus felkent követői az „élet koronáját”, a mennyei halhatatlanságot kapják jutalmul, ha hűséggel kiállják a próbát. A „nagy sokaság” hűséges kitartása pedig örök életet eredményez a földi Paradicsomban (Jakab 1:1–12; Lukács 23:43).
Ha próbát kell kiállnunk, ne gondoljuk, hogy Isten megpróbál bűnre csábítani minket, mert ő sohasem tesz ilyesmit. Inkább a bennünk levő helytelen kívánság szolgál arra, hogy bűnre csábítson minket. Jehova nem a rossznak, hanem minden jónak Forrása, így a szellemi születés nagyszerű ajándékának is (Jakab 1:13–18; Efézus 1:13, 14).
Mi az igaz vallás?
Ha az igaz vallást akarjuk gyakorolni, készségesen és engedelmesen kell reagálnunk Isten szavára. Ámde lassúnak kell mutatkoznunk a harag kinyilvánításában, és meg kell szabadulnunk mindentől, amit Isten tisztátalannak tekint. Ha eltávolítjuk szívünkből és elménkből a rosszat, virágzásnak indulhat ott az igazság beszéde, s akkor a szónak nem csupán hallgatói, hanem cselekvői is leszünk, és valóban az Írások vezetnek majd minket. Vegyük figyelembe: Miután az ember megnézte magát a tükörben, tovább megy, és már el is felejtette, hogy hogyan is néz ki. Ahhoz azonban, hogy Jehovát elfogadható módon imádjuk, mi nem lehetünk feledékeny hallgatók. Be kell hatolnunk a „tökéletes törvény” mélységeibe, meg kell ismernünk mindent, amit a kereszténytől megkövetelnek, ás azzal összhangban kell cselekednünk (Jakab 2:19–25).
Ahhoz, hogy Isten igaz imádóknak tekintsen minket, meg kell fékeznünk a nyelvünket, meg kell tartóztatnunk a rágalmazó beszédtől, a rosszindulatú pletykától és az ehhez hasonló dolgoktól. Az Isten nézőpontja szerint „tiszta” (vagyis szent, makulátlan) és „szeplő nélküli” (vagyis a gonoszság foltjaitól mentes) imádat a szükségben levőkről való tevékeny gondoskodást is magában foglalja. Megköveteli tőlünk, hogy ‘őrizzük meg magunkat szeplő nélkül ettől a világtól’, az olyan emberek világától, akik nem szolgálják Istent. Nem nyerhetjük el Jehova tetszését úgy, hogy közben ugyanazt a helytelenséget gyakoroljuk, amit a világ. Jakab természetesen nem sorolja fel az igaz imádat minden követelményét. De megmutatja, hogy Jehova igazi szolgálata tiszta és tevékeny (Jakab 1:26, 27).
Van-e valami rossz az osztályok megkülönböztetésében?
Jakab rámutatott, hogy a tiszta imádat megköveteli: részrehajlás nélkül bánjunk gazdagokkal és szegényekkel. A magukat kereszténynek vallók közül némelyek gonosz döntéseket hoztak, amikor előnyben részesítették a gazdagokat és osztálykülönbséget támasztottak. Bár sohase esnénk az istentelen részrehajlásnak ebbe a hibájába! (Jakab 2:1–4).
Természetesen a keresztényeknek el kell ismerniük, hogy mint osztály, a gazdagok káromolták Krisztus nevét, amikor üldözték a követőit. Ezért ahelyett, hogy az osztályok megkülönböztetésével és a jómódúak előnyben részesítésével vétkeznénk, a „királyi törvényt” kell követnünk: szeretetet kell tanúsítanunk minden embertársunk iránt. Hogyan is számíthatnánk Isten irgalmára, ha mi nem mutatunk irgalmat és szeretetet a szegények iránt? Valóban, a gyülekezetben gyakorolt osztály-megkülönböztetés nem lenne összhangban a tiszta imádattal (Jakab 2:5–13; Máté 22:39; Cselekedetek 10:34, 35).
Hogyan bizonyíthatjuk be, hogy van hitünk?
Pál apostol azt mondta, hogy nem a Mózesi Törvény cselekedetei, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit által nyilvánítja igaznak Jehova Isten az embereket (Róma 3:19–28). Jakab egyetértett ezzel, de rámutatott, hogy a mi hitünket olyan istenfélő cselekedetekkel kell bebizonyítanunk, amelyekre a hitünk indít minket. Az olyan hit, amely nem indít minket jó cselekedetekre, nem őszinte, igazi hit, és nem eredményezi a megmentésünket. Hogy egy példával szemléltessük: Ha egy hittestvérünknek nincs megfelelő ruházata és ennivalója, a szavak vajmi keveset segítenek rajta; kézzelfogható segítségre van szüksége. A démonok is hisznek abban, hogy van Isten, mégsem hajtanak végre jótetteket. A hit megvallása tehát jótettek nélkül tétlen hit: semmi hatása nincs a megmentésünkre. Ábrahám — minden igaz hívőnek „atyja” — tettekkel bizonyította be a hitét, amikor feláldozta Izsákot. Ráhábnak is igazi hite volt, mert „a cselekedetei nyilvánították igaznak”, amikor védelmébe vette az izraelita kémeket. Tehát, míg a pusztán szájjal megvallott hit éppen olyan élettelen, mint egy holttest, a helyes indítékkal véghezvitt keresztény cselekedetekkel azt bizonyítjuk, hogy igazi, élő hitünk van (Jakab 2:14–26).
Miért tartsuk féken a nyelvünket?
A tiszta, tevékeny imádat megköveteli, hogy határozott lépéseket tegyünk a nyelv megfékezésére. Egyrészt minden kereszténynek — különösen a gyülekezetben tanítói szerepet betöltőknek — kerülniük kell a helytelen nézetek kinyilvánítását. Jakab aláhúzta, hogy amiképpen a lovakat zablával tartják féken és úgy irányítják, mi is képesek leszünk az egész bűnre hajlamos testünket féken tartani, ha megzabolázzuk a nyelvünket. És még a nagy hajót is mily nagyszerűen irányítja a kicsiny kormány! Másrészt ha nem fékezzük meg a nyelvünket, óriási pusztítást okozhat, akárcsak a tűzvész. A rágalmazás, a hamis tanúskodás, más embernek rossz színben való feltüntetése és az ehhez hasonló dolgok következtében a szabadjára engedett nyelv az egész testet „megszeplősíti”, a beszélő egész lényét beszennyezi, megrontja. Azonkívül a fékevesztett nyelv képes lángra lobbantani az egész életpályánkat: éppen olyan pusztító lehet, mint a Gyehenna (Jakab 3:1–6).
A nyelv megfékezése természetesen nagy erőfeszítésbe kerül. Bár a bűnös embernek sikerült megszelídíteni sokféle állatot, mégsem volt képes tökéletesen megfékezni a nyelvet. Nekünk azonban ezen kell munkálkodnunk. Mivel a szabadjára engedett nyelv helytelen, rágalmazó megjegyzésekre képes, hamis tanítások által félrevezethet, stb., elmondhatjuk róla, hogy halálos méreggel van tele. És gondoljuk csak el: milyen helytelen lenne a nyelvet — amely elsősorban Isten dicséretére lett megalkotva — az Isten által teremtett emberek megátkozására használni! Ez éppen olyan összeférhetetlen lenne, mint ha édes és keserű vizet, akarnánk meríteni ugyanabból a forrásból, vagy olajbogyót szedni a fügefáról! (Jakab 3:7–12).
Ki valóban bölcs?
Minden kereszténynek szüksége van igazi bölcsességre, de legfőképpen azoknak, akik másokat az igazi, tiszta imádatra tanítanak. Aki valóban bölcs, az helyes istenfélelmet tanúsít, és szelíd ember. Valójában csak akkor lesz valakiből elfogadható tanító, ha szelíd, ha nem nyers, nem büszke, nem önfejű. Azonkívül az irigység és a vitatkozó szellem sem illik a keresztény tanítóhoz vagy Krisztus más követőjéhez. Az ilyen istentelen tulajdonságokat felmutató egyének bölcsessége inkább állatias, démoni (Jakab 3:13–16).
A mennyei bölcsesség erkölcsileg tiszta, békeszerető, ésszerű, és „engedelmességre kész”. Az ésszerű keresztény tanító például nem tanít egyszerű állításokat. A mennyei bölcsesség egyebek közt „jó gyümölcsöket” terem, és ezek közé tartozik minden olyan cselekedet, amely összhangban van a jósággal, az igazságossággal és az igazsággal. Természetesen az igazságosság csak ott virágozhat, ahol béke van. A tanítók és a gyülekezet többi tagjai, akik elősegítik a békességet, ezzel azt mutatják, hogy valóban bölcsek (Jakab 3:17, 18).
Hogyan előzhetjük meg a viszálykodást?
Jakab hívőtársainak békéjét megbontották a részrehajlók, a másokat helytelenül megítélők, az irigykedők. Ez viszálykodást idézett elő a gyülekezetben. S vajon honnan eredt tulajdonképpen ez a viszálykodás? Nos, az érzéki gyönyörök utáni telhetetlen vágyból! Ezek a helytelen vágyak rang utáni sóvárgáshoz és a gyűlölködés gyilkos szelleméhez vezettek (Jakab 4:1–3).
Csak úgy kerülhetjük el a gyülekezeti viszálykodást, ha menekülünk a világgal való barátkozástól, ami szellemi házasságtörés. Kerülnünk kell tehát az Istentől elidegenedett világi emberek magatartását, céljait, módszereit és tetteit. Bár az irigységre való hajlam kedvez a viszálykodásnak és nagy nyomást gyakorol a bűnös emberekre, Isten szellemével ellensúlyozhatjuk azt, ami Jehova ki nem érdemelt kedvességének újabb bizonyítéka. Ez a segítség elérhető Jehova alázatos szolgái számára, akik kitartóan imádkoznak ezért a segítségért és engedelmeskednek Istennek. Az ilyenek sikeresen ellenállnak a Sátánnak. Természetesen, aki kereszténynek vallja magát és valamilyen helytelenséget követett el, annak imában Istenhez kell folyamodnia, meg kell aláznia magát őelőtte, és abba kell hagynia a testvérei ellen való beszédet vagy a felettük való igazságtalan ítélkezést. Mennyire helytelen dolog, amikor bűnös emberek mondanak ítéletet embertársaik felett, holott Jehova a legfőbb Törvényhozó és Bíró! (Jakab 4:4–12).
Ha kerüljük a gőgös önteltséget, nagyban elősegítjük a gyülekezeti békét. Mivel a dolgok jelen rendszerében való élet olyan, mint a ködpára, amely hamar eloszlik, ostobaság lenne részünkről, ha erre összpontosítanánk erőfeszítéseinket és a jövő terveinkkel kérkednénk. Legalább a szívünk mélyén illene azt mondanunk: „Ha Jehova is úgy akarja.” Elvégre semmit sem vagyunk képesek tartósan megvalósítani jóindulata és segítsége nélkül, ő pedig alázatosságot kér tőlünk és annak az elismerését, hogy ő az élet és minden jó dolog forrása. Ezzel az ismerettel összhangban kell tehát cselekednünk, mert bűn lenne másképpen cselekedni (Jakab 4:13–17).
Miért legyünk türelmesek?
Jakab ezután többek között a türelem gyakorlását hangsúlyozza. Valószínű, hogy a gyülekezeteken belül volt néhány gazdag is, aki — Jakabhoz hasonlóan — megértette, mennyire hiábavaló az anyagi gazdagság a keresztények birtokában levő szellemi gazdagsághoz viszonyítva. De mint osztály, a gazdagok elnyomták a szegényeket és ellene voltak az igazságosaknak. Jakab rámutatott mennyire szükséges türelemmel viselni az ilyenfajta nehézségeket mindaddig, amíg el nem jön az ítélet az elnyomókra „a mi Urunk Jézus Krisztus jelenléte” idején. Nekünk is úgy kell tennünk, mint a szántó-vető, aki türelemmel várja az aratást. Ha nem lennénk türelmesek és nem tartanánk ki hűségesen, elveszítenénk azt a felüdülést és azokat az áldásokat, amelyek az Úr jelenlétekor várnak ránk (Jakab 5:1–8).
Mint igaz imádóknak, türelmesen kell viselkednünk hívőtársainkkal; nem szabad megütközni rajtuk, jogtalanul panaszkodni, sóhajtozni miattuk az elégedetlenség szellemében. Jakab ezután kiemeli, hogy Jehova prófétái milyen példát mutattak, amikor türelemmel viselték a rossz körülményeket. Az ókori Jóbhoz hasonlóan mi is vigaszt meríthetünk abból, hogy Jehova nagy könyörületességével és együttérzésével találkozunk, ha türelmesen kitartunk, és megerősített, tiszta szívvel Istenre várunk (Jakab 5:9–11).
Milyen hatékony az ima?
Miután arra inti keresztény hívőtársait, hogy ne esküdözzenek válogatás nélkül és meggondolatlanul, Jakab arra buzdítja őket, hogy legyenek állhatatosak az imában. Különösen akkor van szükségünk az imára, ha szellemi gyengeségben vagy betegségben szenvedünk. Ilyen esetben helyénvaló, ha elhívjuk a gyülekezet véneit, akik vigasztaló bibliai emlékeztetőket mondanak el, ami enyhítőleg hat, akár az olaj. A vének imát mondanak a segítségre szoruló egyén felett, s az ilyen „hitből való imádság” igen hatásos. Jehova megbocsátja az alázatos, bűnbánó egyén vétkeit és visszaadja szellemi egészségét. „Sok erő van az igaz ember könyörgésében.” Ezt az is bizonyítja, hogy Jehova meghallgatta Illés imáit (Jakab 5:12–18).
Mi történik, ha a keresztény eltévelyedik és letér az igazság ösvényéről? A szellemi képesítésű egyéneknek meg kell próbálniuk helyreállítani őt, buzgó imádság és Isten Szavának gondos alkalmazása segítségével. Ha az eltévelyedett személy ‘visszatér tévelygő útjáról’, a lelke — vagyis maga a bűnös — megmenekül az ítélettől és az örök haláltól. Aki pedig megfeddte, az ily módon azon munkálkodott, hogy a vétkes személy bűnei el legyenek fedezve, vagy bocsánatot nyerjenek (Jakab 5:19, 20).
Eltökélten haladjunk előre a tiszta imádatban!
Megfigyelhettük, hogy Jakab levele sok létfontosságú kérdésre ad pontos választ. De mi, személy szerint hogyan fogadjuk egy tapasztalt idősebb férfinak ezt az isteni, ihletés alatt írt tanácsát? Egyenes és szellemileg igen józan tanács ez. Nos, követjük-e hát?
Ha buzgón alkalmazzuk Jakab tanácsát, segíteni fog nekünk, hogy kiálljuk a próbákat, az igaz vallást gyakoroljuk, és jó cselekedetekkel bizonyítsuk be őszinte, élő hitünket. Segíteni fog abban is, hogy féken tartsuk a nyelvünket, mennyei bölcsességgel cselekedjünk, elejét vegyük a gyülekezeti viszálykodásnak, és Jehova alázatos, imádságos tanúiként türelmet gyakoroljunk. Jakab tanácsait követve, lényegében még inkább képesek leszünk tiszteletet szerezni mennyei Atyánknak, miközben eltökélten haladunk előre a tiszta, és tevékeny imádatban.