Köszönő levél

„Öt hosszú éven át a feleségem és a fiam Jehova tanúja volt tudtom és beleegyezésem nélkül. Most már belátom, hogy nagy terhet raktam rájuk és nehézséget okoztam nekik a cselekedeteimmel és azzal, hogy nem hittem Jehovában. Csak Isten tudja, min mentek keresztül ez alatt az idő alatt. És én csak azt remélhetem, hogy Ő egy igen-igen megbocsátó Isten.

Noha nem voltam gyakorló katolikus, és nap mint nap vétkeztem az életemben, még mindig különbnek éreztem magamat Jehova tanúinál, akiket fanatikusaknak tekintettem. Nem gondoltam arra, hogy Jézust is fanatikusnak nevezték abban az időben. Maga a Jehova név pedig visszataszító volt a számomra.

Ámde egy sor nehézség után, amit a Missouriból Kaliforniába történő átköltözködés okozott, úgy éreztem, hogy valami hiányzik az életemből. Úgy éreztem magamat, mint aki elveszett ebben a felkavart világban, és nem tudtam, hogyan kezdjem újra az életemet pozitív módon. Elkezdtem hát imádkozni a Mindenható Istenhez vezetésért, útmutatásért és azért, hogy távolítsa el tőlem az ürességet, amely bennem volt. Abban a pillanatban kopogtak az ajtón. Válaszomra egy hölgy lépett be, Jehova egyik tanúja.

Normális körülmények között hátat fordítottam volna neki és udvariasan becsuktam volna az ajtót. De ezúttal, mivel éppen az imént imádkoztam vezetésért, másként éreztem a bensőmben. Mintegy 40 percig beszélgettünk, majd meghívott, hogy látogassak el a Királyság-teremben tartandó összejövetelre. Még arra is szakított időt, hogy lerajzolja az odavezető útvonal térképét. Még sohasem találkoztam olyan katolikussal, aki ennyi időt szánt volna arra, hogy szellemi érdeklődést tanúsítson az embertársa iránt. Furcsán éreztem magam a bensőmben, mivel ez a személy oly nagy figyelmet szentelt a megmentésemnek.

Most már látogatom az összejöveteleket a Királyság-teremben a feleségemmel, Krisztinával és fiammal, Fülöppel. Rendszeresen tanulmányozom a Bibliát. Egyedüli reményem az, hogy nem találtam meg túl későn Jehovát ahhoz, hogy örök életet nyerjek.”