Utcai verekedőből keresztény szolga

Elmondja: Harry S. Yoshikawa

SZOMSZÉDAINK abban a kis közösségben Hawaiban, ahol csaknem ötven esztendővel ezelőtt felnőttem, szerencsejátékosok, verekedők és tolvajok voltak. Apám goromba és darabos halász, a verekedés tudományában jártas ember volt.

Apa korán megtanította bátyámat és engem, hogyan védjük meg magunkat. Verekedési ügyességi versenyekre neveztünk be s általában vagy nyertünk, vagy második helyezést értünk el. Amikor tizenhárom éves voltam, hat hónapra Japánba mentünk, ahol további edzéseken vettünk részt. Boxolni is tanultam egy hawaiitól, aki korábban középsúlyú bajnok volt.

A verekedés heti tevékenységemmé lett. Becenevem Apróka, a Verekedő volt, én pedig nem voltam apró. Barátaim csak azért értem jöttek, hogy verekedjek meg valakivel Honoluluban vagy Waikikben.

1944-ben beléptem a hadseregbe és Európába küldtek. A második világháború javában állt és borzalmas látványt nyújtott. Miután vége volt, egy „Tengerparti Hullámok” nevű zenekart és egy hawaii boxcsapatot alakítottam. Bejártuk Európát, szórakoztatva mind a csapatokat, mind a civileket. Lemezfelvételeket készítettünk és rádióadásokban is felléptünk.

KÉT FIATALEMBERRE MINDIG EMLÉKEZNI FOGOK

A háború alatt, 1945 elején történt Belgiumban, hogy először hallottam valamit, ami akkor nem jelentett túl sokat számomra. Első őrmester voltam és egy tizennyolc év körüli fiatalember minden héten eljött a hivatalomba. Elmodta nekem, hogy Isten létesít egy kormányzatot, mely békét hoz a földre. Amikor megkérdeztem őt, hogy miért nincs besorozva, azt mondta, hogy ő már tagja egy hadseregnek — Krisztus hadseregének. A válasz számomra rejtélyes volt.

Miután 1946-ban visszatértem az európai hadszíntérről, egy másik tizenéves beszélt nekem a Bibliáról. Először azt gondoltam, hogy az életmódom miatt teszi, hisz mindig verekedtem, lerészegedtem és más ártalmas dolgokat műveltem. Visszaemlékeztem arra, amit a belga fiú korábban mondott és meglepődtem, mert az üzenet ugyanaz volt.

Ez a fiatalember vallásos folyóiratokat terjesztett az utcán egy színház közelében. Mivel sajnáltam őt és szégyenkeztem miatta, felajánlottam, megveszem az összes folyóiratot, hogy haza mehessen vagy eljöhessen velem a moziba. Ő azonban mindig visszautasított. Úgy gondoltam, hogy ez szokatlan az ő korában levő fiútól.

A HÁZASSÁG NEM VÁLTOZTATOTT MEG

Néha nem verekedtem, hogy udvarolhassak a lányoknak, végül pedig megházasodtam. A házasság azonban nem jelentette a hetenkénti verekedés végét.

Néha, amikor hazamentem, másfajta harc következett. A feleségem haragudott rám, hogy otthon hagytam őt a gyerekekkel. Egyszer, miután győztes lettem egy utcai verekedésben, nagynak érezve magamat, reggel 6-kor mentem haza, a feleségem pedig ébren várt rám. Megpróbáltam az alagsoron keresztül belopakodni részegséget tettetve, de nem tudtam őt kijátszani. Várt és megütött egy getával, egy facipővel.

HOGY KEZDTEM MEGVÁLTOZNI

Az 1954-es év fordulópont volt életemben. Egy munkatársam az autóbusz társaságnál két könyvecskét adott nekem: Az Újvilágba vetett hit alapja és Armageddon után — Isten Újvilága. Elvittem a könyvecskéket és egész éjjel fentmaradtam, hogy újra meg újra elolvassam őket. Láttam, hogy ez a vallás bizonyosan más, nem olyan, mint a többi, melyeket eddig megismertem.

Azt mondták, hogy abban az épülettömbben, ahol mi lakunk, van egy ilyen család. Így házról házra mentem, hogy megkeressem őket. Kedd este volt és bibliatanulmányozás folyt ebben a lakásban, amikor becsöngettem. Mikor megkérdeztem, hogy Jehova tanúi-e, vonakodtak válaszolni, talán mert beszédem durva és nyers volt, s öreg munkaruhát viseltem. Lehetséges, hogy azt gondolták, bajt okozni jöttem.

Mindazonáltal behívtak és rendkívül kedvesek és vendégszeretők voltak, úgyhogy teljesen otthon éreztem magamat. Ennek következtében jellegzetes magatartásom kezdett megváltozni. Szégyelltem viselkedésemet és beszédemet. Ezek az emberek időt fordítottak arra, hogy a Bibliából sok pontot megmagyarázzanak és arra buzdítottak, kérjem, hogy bibliatanulmányozást vezessenek be nálam, és hogy látogassam minden összejövetelüket. Amikor eltávoztam tőlük, úgy éreztem, hogy ezek az emberek az igazság birtokában vannak.

Azt ajánlották, hogy egy munkatársammal tanulmányozzak, akivel együtt dolgozom az autóbusz társaságnál; ő Jehova tanúja volt. És képzeljétek, ő volt az a személy, akit korábban össze akartam verni csak azért, mert nem tetszett a megjelenése! De tanulni akartam, így megaláztam magamat és elhatároztam, hogy megkérem, tanulmányozza velem a Bibliát.

Amint közeledtem otthonához, meglátta, hogy jövök. Biztosra vette, hogy bajt okozni jöttem. A felesége üdvözölt és rendkívüli keresztény kedvességet tanúsított irántam. Férje félelme rövidesen eltűnt, s megkezdtük a Biblia tanulmányozását. Két hónapon belül kezdtem elmondani a tanultakat barátaimnak és rokonaimnak, de tapintatlanul.

Élesen tudattam feleségemmel, hogy nem vagyunk többé buddhisták s nem fogjuk megünnepelni a karácsonyt, sem bármely más pogány ünnepet. Azt mondtam neki, hogy ezt vagy más döntésemet el kell fogadnia. Azt hitte, hogy teljesen elment az eszem és szüleimtől kért tanácsot azt illetően, hogy mit tegyen, mivel ,fiúk’ igen furcsán viselkedik. Anyám fölöttébb biztatóan mondta: „Ne aggódj, a fiam sosem érdeklődik valami iránt túlságosan soká. Nem telik bele három hónap és elfelejtkezik erről a bolond vallásról és Jehováról.”

NYILVÁNOS TANÚSKODÁS

Most az egyszer azonban anyának nem volt igaza. Nemsokára csatlakoztam másokhoz a nyilvános tanúskodásban. Az első alkalom emlékezetes, sőt csaknem katasztrofális volt. Az elnöklő felvigyázó magával vitt, hogy bibliai folyóiratokat terjesszünk az utcán.

Így szóltam a járókelőkhöz: „Olvassátok az Ébredjeteket!” Egy személy csúnyán így felelt: „Teljesen ébren vagyok, nincs szükségem arra a vacak folyóiratra.” Ebben a pillanatban visszatért régi egyéniségem.

„Úgy, szóval teljesen ébren van?! No, nem sokáig. Rövidesen aludni fog.” Nekiugrottam és két épülettömbnyire üldöztem. Eközben a megrémült felvigyázó utolért és közölte, mennyire örül, hogy még nem értem utol a fickót. Megmagyarázta, hogyha megvertem volna, szégyent hoztam volna Isten nevére. Megmondtam neki, ha a rendőr letartóztatott volna, nem mondtam volna meg, hogy Jehova tanúja vagyok, hanem hogy pünkösdista vagyok.

A felvigyázó türelmesen kijavított, megmagyarázva, hogy ez hazugság lenne. Ettől kezdve közvetlenül mellettem állt. Igazán szégyelltem magamat, és amikor hazamentem, imádkoztam Jehovához, hogy bocsásson meg nekem, mert nem szándékoztam szégyent hozni nevére.

A tapasztalat, melyet akkor szereztem, amikor először kerestem fel az embereket otthonaikban, szintén említésre méltó. Az első ajtónál egy egészen kedves hölggyel találkoztam. Meghallgatta beszédemet, majd kérdezgetni kezdett, kérdései azonban nem voltak kapcsolatban a Bibliával. Azt kérdezte: „Nős? Hány gyermeke van? Ki főz maguknál?”

Mivel férje kiváncsi volt, hogy ki beszélget vele, kijött. Azt mondta, hogy csak pazarlom az időmet, mert felesége elmebajos, teljesen őrült. A hölgy azonban továbbra is kérdezgetett, én pedig elmondtam az egész bibliai beszédemet. Ez bizalmat kölcsönzött ahhoz, hogy tovább menjek a következő házhoz. És íme, a szomszéd háznál egy érdeklődő háztulajdonos elfogadott tőlem három bibliai segédeszközt! A nap befejeztével további hét példányt helyeztem el.

RADIKÁLIS VÁLTOZÁSOKAT ESZKÖZLÖK

Annyira a nikotin hatása alatt voltam, hogy egyszer, amikor elfogyott a cigarettám, felébresztettem a feleségemet és elküldtem a szomszédokhoz, hogy kérjen néhányat. De Isten Igéjének tanulmányozása során megtudtam, hogy a keresztény életében nincs helye a dohányzásnak. Így három hónappal a tanulmányozás megkezdése után abbahagytam a dohányzást.

Elhatároztam, hogy Jehovának történt önátadásomat vízalámerítéssel szemléltetem, és 1954. július 17-én alámerítettek. Nagy kívánságom immár az volt, hogy családom csatlakozzon hozzám az igaz imádatban.

Keleten az a szokás, hogy a feleség végzi a házassággal kapcsolatos összes kötelességet, a férj segítsége nélkül. Régebben ebben a szokásban szilárdan hittem. De mivel az a vágyam, hogy feleségem is tanulmányozza a Bibliát, nagyobb volt, nemsokára azt vettem észre, hogy mosogatok, pelenkát öblögetek, segítek a főzésnél és foglalkozom a gyerekekkel.

Egyszer, amikor barátainkkal a tengerpartra kirándultunk, ahelyett, hogy éltem volna az élvezettel, melyet a hullámok nyújtanak, vagy mint szokás volt, beszélgettem volna, kezdtem olvasni nekik a Bibliát. Elhatározták — hogy megszabaduljanak állhatatos prédikálásomtól —, sétálni mennek. De kétségbeesésükre sarkukban voltam a Bibliával kezemben. Végül feleségem, barátunk és felesége beleegyeztek egy bibliatanulmányozásba.

Anyám láthatta, hogy nem veszítettem el érdeklődésemet Jehova szolgálata iránt, ahogy korábban gondolta. Világossá vált előtte, hogy az új egyéniség, melyet kifejlesztek, nem ideiglenes hóbort. Így ő is beleegyezett a Biblia tanulmányozásába, hogy megtudja, mi az, ami engem más emberré tett.

1955. június 25. volt életem legboldogabb napja. Az alámerítés napja volt ez Jehova tanúi kongresszusán; és mit gondoltok, kik ültek elől mint alámerítésre jelöltek? Feleségem, anyám, barátunk és felesége, mind a négyen készen voltak arra, hogy Jehova Istennek történt önátadásukat szemléltessék.

Azóta többször ért az az öröm, hogy láthattam, amint néhány buszsofőr társam elfogadja a Biblia igazságait és Jehova tanúja lesz. Közöttük volt az a sofőr is, akit egyszer a falnak szorítottam, megfenyegetve, hogy összeverem. Ő most utazó felvigyázó.

ALKALMAK A SZOLGÁLATRA

Az alámerítkezésemet követő évben kezdtek különböző állásokban felhasználni a gyülekezeten belül. Azután 1958-ban elnöklő felvigyázó, valamint Honolulu város felvigyázójává neveztek ki.

Családi kötelezettségeim miatt a teljesidejű prédikáló szolgálat „úttörőként” számomra kilátástalannak látszott. Négy gyermekem még mindig iskolás volt. De mint család — amikor csak tehettük — részt vettünk a kisegítő úttörő szolgálatban. Azután 1963-ban feleségem rendszeres úttörő lett.

Gyülekezetünkben erős volt az úttörő munkára való hajlam. Néhány hónapon keresztül a gyülekezet tagjainak több mint a fele kisegítő úttörő volt; egyszer hetvenketten voltunk úttörők. Mivel egy gyülekezetből ilyen sokan voltunk úttörők, jó munkatervet kellett készítenünk és sokat kellett egymásnak kölcsönösen segítenünk. Körültekintően gondoskodtunk pótmamákról a csecsemők részére, a szállításról és a terület felosztásáról. Mily örömteli hónapot töltöttünk együtt!

1967-ben meghívtak, hogy vegyek részt a körzetmunkában, hogy a Hawaii- szigetek számos gyülekezetét meglátogassam és szellemi buzdítást nyújtsak nekik. Ez becses alkalom volt, de olyan, melyet nem fogadhattam el anélkül, hogy előbb megbeszéltem volna a családommal, mivel három gyermekem még iskolába járt.

Remek gyermekeim hajlandók voltak részidejű munkát vállalni, s minden lehető módon segíteni, hogy elvállalhassam az új megbízást. Egyik lányom ezt mondta: „Apa, te mindig arra buzdítasz, hogy úttörők legyünk, de veled mi a helyzet? Itt az alkalom számodra, hogy egész idődet Jehovának szenteld.”

Körzetszolgálatom ideje alatt sok különféle, néha pedig szórakoztató helyzettel álltunk szembe. Egy ilyen kiemelkedő helyet foglal el elmémben. Két szomszéd igen rossz viszonyban volt egymással, mivel egyikük kivágta szomszédja mangófáját, melynek ágai részben az ő udvara fölé hajlottak. Durva szavak és fenyegetések hangzottak el. Amikor annak az embernek az ajtajához értem, aki a fát kivágta, azt gondolta, hogy ezt az ügyet kivizsgáló detektív vagyok, így behívott.

Amikor beszélni kezdtem, a férfi azt gondolta: ,Mily furcsán közeledik hozzám ez a detektív, megpróbál a Bibliával fegyelmezni.’ Néhány perc múlva azonban felfedezte, hogy tanú vagyok és közölte, hogy azelőtt soha nem engedte be Jehova tanúit otthonába. Beleegyezett egy házi bibliatanulmányozásba és egész családja belekapcsolódott s jó előhaladásra tett szert. Idővel rokonai és barátai közül tízen lettek tanúk.

Gyermekeink most már mind felnőttek. Egyik fiam négy évig szolgált a brooklyni Béthelben, Jehova tanúi központjában. Most feleségével mint kerület- és körzetfelvigyázó szolgál amerikai Szamoán. Két lányom különleges úttörő, és a másik fiam és felesége kicsiny lányukkal szintén a jó hír tevékeny prédikálói. Feleségem és én még mindig a körzetmunkában foglalatoskodunk.

Hírnevemre mint utcai verekedő, ma már csak kevesen emlékeznek. A valóságban néhányan nehezen hihetőnek találják a múltamat. Mert most úgy ismernek széles körben a szigeten, mint békés keresztény szolgát, és mily öröm így képviselni nagy Jehova Istenünket!

[Kép a 31. oldalon]

Keleti szokások ellenére, segítettem feleségemnek a háztartásban