’Nem élünk többé önmagunknak’
JACK JOHANSSON ELMONDÁSA ALAPJÁN
Az afrikai férfi (egy malawi katona) azt parancsolta, hogy álljak a folyó partjára a terepjáró fényszórójának kévéjébe. Amikor a vállához emelte puskáját, Lloyd Likhwide a folyópartra rohant, s elém vetette magát, majd így könyörgött: „engem lőjön le. inkább engem lőjön le, ne ezt a külföldit, aki nem csinált semmi rosszat!” Miért volt kész egy afrikai feláldozni az életét értem, egy európaiért? Hadd magyarázzam el, hogyan lettem csaknem 40 évvel ezelőtt misszionárius Afrikában!
CSUPÁN kilencéves voltam, amikor 1942-ben meghalt az édesanyám, s így apa egyedül maradt öt gyermekkel. Én voltam a legfiatalabb. Négy hónappal később apát — aki az elsők között lett Jehova Tanúja Finnországban — baleset érte: vízbe fulladt. Legidősebb nővérem, Maja viselt ránk gondot, és sikerült megtartanunk a farmunkat. Maja szellemileg is átvette az irányítást, és még abban az évben, amikor apa meghalt, ő és egyik bátyám vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizálta önátadását Jehova Istennek. Egy évvel később, 11 éves koromban én is megkeresztelkedtem.
Jelentős döntés
Miután 1951-ben befejeztem tanulmányaimat az egyik kereskedelmi főiskolán, a Ford Motor Companynál kezdtem dolgozni Finnországban. Hat hónappal később Jehova Tanúi egyik megfontolt utazószolgája meglepetéssel állt elő. Meghívott, hogy tartsak meg egy előadást a kongresszuson az úttörő-, vagyis teljes idejű szolgálat áldásairól. Kényelmetlenül éreztem magam, mivel teljes idejű világi munkám volt, s úgy éreztem, nem lennék képes szívből beszélni. Jehovához imádkoztam ebben az ügyben. Felismertem, hogy a keresztények ’nem élhetnek többé önmaguknak, hanem annak, aki értük meghalt’, s ezért elhatároztam, hogy az úttörőszolgálat végzéséért változtatok a fontossági sorrendemen (2Korinthus 5:15, Újfordítású revideált Biblia).
A felettesem azt ígérte, hogy megduplázza a fizetésemet, ha a vállalatnál maradok. Majd amikor látta, hogy már elhatároztam magam, ezt mondta: „Jól döntött. Én az egész életemet ebben az irodában töltöttem, és mennyi igazi segítséget tudtam nyújtani az embereknek?” Így hát 1952 májusában úttörő lettem. Néhány héttel később nagy magabiztossággal tarthattam meg az előadásomat az úttörőszolgálatról.
Néhány hónapi úttörőszolgálat után, hat hónap börtönbüntetésre ítéltek keresztény semlegességem miatt. Ezt követően más fiatal Tanúkkal együtt nyolc hónapig voltam fogságban Hästö-Busö szigetén, a Finn-öbölben. Ezt a szigetet Kicsiny Gileádnak neveztük, a magunk között szervezett intenzív bibliatanulmányozási program miatt. A célom azonban az volt, hogy részt vegyek az igazi Gileádon — az Őrtorony Gileád Iskolán —, mely Dél-Lansing közelében volt New York államban.
Bár még mindig fogságban voltam a szigeten, levelet kaptam a Watch Tower Society fiókhivatalától, amelyben meghívtak, hogy tevékenykedjek Jehova Tanúi utazószolgájaként. Arra kértek, hogy szabadon bocsátásom után a Finnország svéd nyelvű körzetében lévő gyülekezeteket látogassam meg. Akkoriban még csak 20 éves voltam, s képesítetlennek éreztem magamat, de Jehovába vetettem bizalmamat (Filippi 4:13). A Tanúk bámulatra méltók voltak azokban a gyülekezetekben, melyeket szolgáltam, sohasem néztek le ’ifjúságom’ miatt (Jeremiás 1:7).
A következő évben — az egyik gyülekezet meglátogatásakor — találkoztam Lindával, aki az Egyesült Államokból érkezett, és a szabadságát töltötte Finnországban. Miután visszatért az Egyesült Államokba, gyorsan fejlődött szellemileg. Hamarosan megkeresztelkedett. 1957 júniusában házasodtunk össze. Később meghívtak minket a Gileád Iskola 32. osztályába, mely 1958 szeptemberében kezdődött. A diplomaosztást követően — mely a következő év februárjában volt — kijelöltek Afrika délkeleti részére, Nyaszaföldre (most Malawi).
Afrikai szolgálatunk
Szerettünk részt venni a nyilvános szolgálatban afrikai testvéreinkkel, akik akkoriban több mint 14 000-en voltak Nyaszaföldön. Időnként terepjáróval utazva magunkkal vittük az összes létszükségleti cikkünket. Olyan falukban voltunk, ahol még sohasem láttak fehér embert, s mindig kedvező fogadtatásban volt részünk. Amikor megérkeztünk, az egész falu kijött, hogy lásson minket. Udvarias üdvözlés után csendben leültek a földre, s eközben minket fürkésztek.
Sokszor a falusiak kedvesen külön kunyhót építettek nekünk; ezt néha sárból készítették, máskor pedig elefántfűből, s akkora volt, hogy csak ágy fért bele. Éjszaka hiénák rohangáltak a kunyhó mellett, s közvetlenül a fejünk mellett ijesztő, üvöltő hangokat hallattak. De a nyaszaföldi Tanúk hamarosan a vadállatoknál veszélyesebb erőkkel néztek szembe.
A nacionalizmus vitakérdéssé válik
Afrika-szerte függetlenségi mozgalmak indultak. Nyaszaföldön mindenkitől elvárták, hogy csatlakozzon a fennálló politikai párthoz. A semlegességünk hirtelen égető nemzeti vitakérdéssé vált. Akkoriban én gondoskodtam arról, hogy a hivatali munka el legyen végezve, amíg Malcolm Vigo fiókhivatali felvigyázó távol volt. Találkozót kértem dr. Hastings Kamuzu Bandától, Nyaszaföld akkori miniszterelnökétől. Két másik keresztény vénnel elmagyaráztuk neki semleges álláspontunkat, s barátságban váltunk el egymástól. Ennek ellenére körülbelül egy hónappal később, 1964 februárjában Elaton Mwachande az üldözés első áldozatává vált — a dühös csőcselék agyonszúrta őt. A falujában lévő többi Tanút menekülésre kényszerítették.
Táviratot küldtünk dr. Bandának, kérve őt, hogy éljen hatalmával, s állítsa meg az ilyen erőszakos tetteket. Nemsokára telefonon fölhívtak a miniszterelnöki hivatalból, s felszólítottak, hogy jelenjek meg a hivatalban. Egy másik misszionárius, név szerint Harold Guy és egy helyi Tanú, Alexander Mafambana társaságában elmentem, hogy találkozzak dr. Bandával. Két miniszter is jelen volt.
Amint leültünk, dr. Banda minden szó nélkül elkezdte lobogtatni a táviratot a feje fölött. Végül megtörte a csendet, s ezt mondta: „Johansson úr, mit jelentsen az, hogy ilyen táviratot küld?” Még egyszer elmagyaráztuk politikailag semleges álláspontunkat, majd hozzátettem: „Most, hogy megölték Elaton Mwachandét, ön az egyetlen, aki segíteni tud nekünk.” Úgy látszott, hogy ezt dr. Banda kielégítőnek találta, s valamennyire megenyhült.
Ám a jelen levő egyik miniszter azt állította, hogy a Tanúk egy bizonyos távoli faluban nem működtek együtt a helyi hatóságokkal. A második miniszter megemlített egy másik távoli falut, azzal vádolva az ottani Tanúkat, hogy tiszteletlenül beszéltek dr. Bandáról. De nem tudták egyetlen olyan személynek sem a nevét megadni, aki így viselkedett volna. Elmagyaráztuk, hogy Jehova Tanúi azt tanulják, hogy mindig tiszteljék a kormányhatóságokat. Sajnos nem járt sikerrel az arra tett erőfeszítésünk, hogy eloszlassuk a hamis képet, mely dr. Bandában és minisztereiben alakult ki.
Veszélyben volt az életünk
1964-ben Nyaszaföld elnyerte függetlenségét, s később Malawi Köztársaság lett. Prédikálómunkánk bizonyos fokig a rendes kerékvágásban folyt, de egyre nagyobb nyomás alatt. Ez idő tájt a Tanúk az ország déli részéről felhívtak, s elmondták, hogy politikai zendülés tört ki területükön. Felismertük, hogy valakinek azonnal el kell mennie, hogy felmérje, milyen helyzetben vannak a Tanúk, és hogy erkölcsi támogatást nyújtson. Korábban már tettem utazásokat egymagam a bozótosba, és Linda bátran elfogadta ezt a helyzetet. De ez alkalommal arra kért, hogy vigyem magammal az egyik helyi fiatal Tanút, Lloyd Likhwidét. Végül beleegyeztem, ezt gondolva magamban: „Ha ez boldoggá teszi Lindát, megteszem, amit kér.”
Azt mondták nekünk, hogy komppal át kell kelnünk egy bizonyos folyón, még az este 6 órai kijárási tilalom előtt. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy a megadott időben felszálljunk a kompra, de késtünk a rossz utak miatt. Csak később tudtuk meg, hogy a katonáknak parancsba adták, hogy 6 óra után lőjenek le mindenkit, akit a folyó felénk lévő oldalán találnak. Ahogy a folyó felé hajtottunk, láttuk, hogy a komp már átért a másik oldalra. Likhwide testvér hívta a kompot, hogy mi is átkelhessünk vele. Jött is a komp, de a rajta lévő katona odakiáltott: „Le kell lőnöm a fehér embert!”
Először ezt üres fenyegetésnek vettem, de ahogy a komp közelebb ért, a katona azt parancsolta, hogy álljak a kocsi világítása elé. Ekkor volt, hogy afrikai barátom közénk vetette magát, kérlelve a katonát, hogy helyettem őt lője le. Nos úgy látszik, akkora hatással volt a katonára az, hogy kész volt meghalni értem, hogy leengedte puskáját. Jézus szavaira gondoltam: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért” (János 15:13). Mennyire boldog voltam, hogy Linda tanácsát megfogadva magammal vittem ezt a kedves testvért!
Másnap fiatal férfiak állták el a Blantyre-be visszavezető utat, és látni akarták Likhwide testvér párttagsági igazolványát. Csak egyvalamit tehettünk — átvágtunk a tömegen, és uccu! Sebességbe tettem az autót, az pedig előrelendült, s ez eléggé megijesztette a tömeget ahhoz, hogy el tudjunk menekülni. Valószínűleg végeztek volna Likhwide testvérrel, ha a csőcselék keze közé kerül. Amikor visszatértünk a fiókhivatalba, mindketten rettenetesen reszkettünk, de hálásak voltunk Jehovának a védelméért.
Bebörtönzés a hitükért
A munkánkat hivatalosan 1967 októberében tiltották be Malawiban. Akkoriban körülbelül 18 000 Tanú volt az országban. Két héttel később megtudtuk, hogy 3000 Tanút börtönöztek be Lilongwéban, a fővárosban. Úgy döntöttünk, hogy éjszaka elmegyünk oda autóval (ez a város 300 kilométerre volt tőlünk), hogy legalább erkölcsileg támogassuk őket. Megraktuk a terepjárót Őrtorony-kiadványokkal, és hála Jehovának, számos útelzáráson átjutottunk, anélkül hogy ellenőriztek volna minket. Az útba eső gyülekezeteknél sorba lepakoltuk a többkartonnyi, időszerű szellemi táplálékot.
Reggel a börtön felé indultunk. Micsoda kép tárult a szemünk elé! Egész éjszaka esett, keresztény testvéreinket és testvérnőinket pedig kerítéssel körülzárt fogolytáborban, a szabad ég alatt tartották őrizetben. Át voltak ázva, s néhányan a kerítésen próbálták megszárítani pokrócaikat. A kerítésen át sikerült néhányukkal beszélnünk.
A bírósági tárgyalást délben tartották, és több állítólagos Tanú jelent meg a tanúk padján. Próbáltunk a szemükbe nézni, de az arcuk kifejezéstelen maradt. Megdöbbenésünkre az összes személy a tanúk padján megtagadta a hitét! Megtudtam azonban, hogy a helyi Tanúk nem ismerték ezeket a személyeket, akik azt mondták, hogy nem akarnak Jehova Tanúi lenni. Nyilván ezzel próbálkoztak, hogy elbátortalanítsák az igazi Tanúkat.
Időközben megérkezett a rendelet a kitoloncolásunkra. A blantyre-i fiókhivatalunkat lefoglalták, s a misszionáriusoknak 24 órát adtak arra, hogy elhagyják az országot. Mennyire furcsa volt, hogy hazaérkezésünkkor egy rendőrtiszt nyitott kaput nekünk! Másnap délután egy rendőrtiszt jött, s némi sajnálkozással letartóztatott, és kivitt minket a repülőtérre.
1967. november 8-án hagytuk el Malawit, tudva, hogy helyi keresztény testvéreink tűzpróba előtt állnak. Sajgott értük a szívünk. Sokan életüket vesztették; százakat kegyetlenül megkínoztak; ezrek veszítették el munkájukat, otthonukat és javaikat. Mégis csaknem mindannyian megőrizték feddhetetlenségüket.
Új megbízatások
A nehézségek ellenére sohasem gondoltunk arra, hogy abba kellene hagynunk a misszionáriusi munkát. Inkább új megbízatást fogadtunk el Kenyába, egy olyan országba, mely ellentéteket rejt magában mind a szem elé táruló táj, mind pedig az emberek tekintetében. Lindát lenyűgözték a maszájok. Akkoriban nem volt egyetlen maszáj Jehova Tanúja sem. De azután Linda találkozott Dorcasszal, egy maszáj nővel, s elkezdte tanulmányozni vele a Bibliát.
Dorcas tudta, hogy ha tetszeni szeretne Istennek, törvényesítenie kell házasságát. Két gyermekének apja azonban nem volt hajlandó erre, ezért Dorcas megpróbálta egyedül eltartani a gyermekeit. A férfi haragudott a Tanúkra, de szomorú is volt, hogy el kellett válnia a családjától. Végül Dorcas ösztönzésére ő is elkezdte tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival. Rendezte életét, Tanú lett, és házasságot kötött Dorcasszal. Dorcas elkezdte az úttörőszolgálatot, férje és legnagyobb fia pedig most gyülekezeti vén.
1973-ban váratlanul betiltották Jehova Tanúi munkáját Kenyában, s távoznunk kellett. Csupán néhány hónappal később feloldották a tilalmat. De addigra már megkaptuk harmadik megbízatásunkat, mely Kongóba (Brazzaville-ba) szólt. 1974 áprilisában érkeztünk meg. Csaknem három évvel később minket, misszionáriusokat hamisan azzal vádoltak, hogy kémek vagyunk, s a munkánk betiltás alá került. Mindennek a tetejébe harcok robbantak ki Brazzaville-ban, miután meggyilkolták az ország elnökét. Az összes többi misszionáriust más országokba jelölték ki, de minket megkértek, hogy maradjunk, ameddig csak lehetséges. Hetekig úgy feküdtünk le, hogy nem tudtuk, megérjük-e a reggelt. De jól aludtunk, bízva Jehova gondoskodásában. Valószínűleg ez a fiókhivatalban egyedül eltöltött néhány hónap volt a leginkább hitpróbáló és hiterősítő időszak, melyet a misszionáriusi szolgálatunk során valaha is átéltünk.
1977 áprilisában el kellett hagynunk Brazzaville-t. Ezután igazi meglepetés ért bennünket — Iránba jelöltek ki minket, hogy új fiókhivatalt alapítsunk. Az első erőpróba az volt, hogy igyekeztük megtanulni a fárszit, azaz a perzsa nyelvet. Amiatt, hogy meg kellett tanulnunk egy új nyelvet, csak nagyon egyszerűen — úgy, ahogy egy kicsiny gyermek — tudtunk hozzászólni a gyülekezeti összejöveteleken! 1978-ban forradalom tört ki Iránban. Még a legborzalmasabb harcok közepette is maradtunk, de 1980 júliusában az összes misszionáriust kitoloncolták.
Az ötödik megbízatásunk visszaszólított minket Közép-Afrikába, Zaire-ba (most Kongói Demokratikus Köztársaság). Tizenöt évig szolgáltunk Zaire-ban, s ezalatt egy időre betiltották a munkánkat. Megérkezésünkkor körülbelül 22 000 aktív Tanú volt az országban — most több mint 100 000 van!
Újra otthon!
1993. augusztus 12-én feloldották a Jehova Tanúira vonatkozó tilalmat Malawiban. Két évvel később Lindát meg engem visszaküldtek oda, ahonnan indultunk — Malawiba, a csodálatos, barátságos országba, mely „Afrika szerető szíveként” ismert. 1996 januárjától abban az örömben van részünk, hogy Malawi boldog és békés népe között dolgozhatunk. Nagyra becsüljük, hogy újra hűséges malawi testvéreinkkel szolgálhatunk, akik közül sokan kitartottak az üldözés három évtizede alatt. Szeretjük afrikai testvéreinket, akik a lelkesítés forrásai számunkra. Rájuk minden bizonnyal illenek Pál szavai: „sok háborúságon által kell nékünk az Isten országába bemennünk” (Cselekedetek 14:22). A csaknem 41 000 Tanú Malawiban most szabad: nyilvánosan prédikálhat, és nagy kongresszusokat tarthat.
Mindegyik megbízatásunkat nagyon élveztük. Lindával megtanultuk, hogy minden, amin átmegyünk — nem számít, hogy mekkora megpróbáltatásról van is szó —, jobb személlyé formálhat minket, feltéve ha megőrizzük az „Úrnak örömét” (Nehémiás 8:10). Volt némi nehézségem az alkalmazkodással, amikor el kellett hagynunk megbízatási helyeinket. De Linda alkalmazkodóképessége — s főleg erős hite Jehovában — segített nekem, arra indítva, hogy értékeljem Jehovának azt az áldását, hogy ’jó feleségem’ van (Példabeszédek 18:22, Úf).
Milyen boldog és izgalmas életünk volt! Újra és újra hálát adunk Jehovának védő karjáért (Róma 8:31). Több mint négy évtizede, hogy megtartottam az előadást a teljes idejű szolgálat áldásairól. Boldogok vagyunk, hogy ’próbára tettük Jehovát, és megízleltük jóságát’ (Zsoltárok 34:9; Malakiás 3:10, NW). Meg vagyunk győződve róla, hogy az a lehető legjobb életút, ha ’nem élünk többé önmagunknak’.
[Térkép/kép a 24. oldalon]
(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban)
Országok, melyekben szolgáltunk
Irán
Kongói Köztársaság
Kongói Demokratikus Köztársaság
Kenya
Malawi
[Kép a 21. oldalon]
Úton Malawi felé, a dél-afrikai köztársasági Fokvároson keresztül
[Kép a 23. oldalon]
Amikor letartóztattak és kitoloncoltak Malawiból
[Kép a 25. oldalon]
A maszáj Dorcas a férjével