Tarajos szirtimadár — Az amazóniai őserdő szépsége

Az Ébredjetek! brazíliai tudósítójától

MÉG a kevésbé érzelgős természetkutatók is költőivé válnak, amikor leírást adnak a tarajos szirtimadárról, az amazóniai esőerdő káprázatosan szép, kevéssé ismert madaráról.a „Briliáns tűzgömb” — írta az egyik. „Tüzes üstökös” — mondta egy másik. „Nehéz nála . . . bűbájosabb madarat találni” — fejezte be a harmadik. Mindannyian egyetértenek abban, hogy aki látta, nem tudja elfelejteni. No de mi teszi ezt a galamb nagyságú madarat oly feledhetetlenné? Egyrészt színes külseje.

A tarajos szirtimadár hímje narancsszínű taréjjal büszkélkedik, mely úgy néz ki, mint egy legyező, és teljesen eltakarja a csőrét. A taraja szélén lévő gesztenyebarna csík kiemeli a taréj hibátlan félkör alakját. A tarajától a karmáig e madarat főként narancsszínű toll fedi. Szárnyát — mely fekete alapon fehér foltos — arany narancssárga tollakból álló pihés réteg borítja, s ettől úgy néz ki, mintha kendőbe lenne bugyolálva. „Nincs rá szó, milyen az alakjuk és a kinézetük” — összegzi a Birds of the Caribbean című könyv. De ez a madár nem csak a kinézete miatt lenyűgöző. Tollazata visszatükrözi a jellemét is. Hogyan?

Nos, biztosan egyetértesz azzal, hogy a sötétzöld esőerdőben nem éppen világos narancssárga színű öltözetet viselne valaki, ha szeretne beleolvadni a környezetbe. Ez az őserdei piperkőc azonban azt akarja, hogy lássák. Arra használja kirívó kinézetét, hogy elkergesse vetélytársait, és vonzza hódolóit.

Határviták és örökösödési perpatvarok

Az év elején, a párzási időszak alatt, a tarajos szirtimadarak hím egyedei jól körülhatárolható, dürgőtérnek nevezett erdei területekre szállnak le, amelyek színpadként szolgálnak a madarak évenkénti násztáncához. A természetkutatók éveken át azt gondolták, hogy a madár udvarló ugrándozása nem több mint játék — kellemes előadás az erdő talaján. Nemrég azonban rájöttek, hogy a dürgőtér nemcsak táncparkett, hanem birkózótér és bemutatóterem is egyben. Miért?

Miután a hím tarajos szirtimadarak egy csoportja elözönli a dürgőteret, minden madár kijelöl magának egy kis részt az erdő talaján, mégpedig úgy, hogy megtisztítja azt a területet a lehullott levelektől. A hím igényt tart azokra az ülőfákra is, melyek a terület felett, a kúszónövények ágai között vannak; így a revírje körülbelül 1,5 méter átmérőjű, 2 méter magas hengert alkot. Mintegy 50 madár tömörül össze egy dürgőtérre — mondja Pepper W. Trail kutatónő —, „a dürgőteret használó madarak közül [az ő területeik] vannak leginkább egymás mellé zsúfolva”. Mi ennek a következménye? Határviták és örökösödési perpatvarok.

Határvitáik hasonlítanak az izgatott, de ugyanakkor ártalmatlan harci táncokhoz; ezek a táncok hirtelen fejbiccentésből, csőrcsattogtatásból, szárnysuhintásból, tollsuhogtatásból állnak, melyet megszakít az, hogy kukorékolásszerűen vijjognak, és magasan felugranak a levegőbe. Egy-két perc múlva, amikor a madarak úgy érzik, hogy nagy hatással voltak a többiekre, visszavonulnak a területük határán belülre. Amikor azonban két madár vet szemet ugyanarra a kiváló dürgőtérrészre, mely megüresedett egy másik madár halála miatt, a vita jellegzetes örökösödési harccá válik.

„A madarak összeakasztják erős karmaikat, olykor a csőrüket is, és megcsapkodják egymást a szárnyukkal. Az ilyen mérkőzések még három órán át is eltarthatnak, s a végén a harcoló felek már csak zihálnak egymásra” — írja Trail a National Geographic című magazinban. Ha az első összecsapás után nincs győztes, a madarak szünetet tartanak, de azután újrakezdődik a kakasviadal, s egészen addig tart, míg meg nem lesz az egyedüli örökös.

De még el sem ül az erdőben a por, amikor az erőszakos birkózó élő szoborrá változik, a dürgőtér pedig bemutatóteremmé. Miért kezdődik ez az új felvonás? A madár nevének második része (tarajos szirtimadár) rámutat a válaszra.

A győztes pedig . . .

Míg a hímek civakodnak az erdő talaján, néhány kevésbé feltűnő színezetű madár csendesen javítgatja fészkét a közeli szirtek rejtett mélyedéseiben. Igen, ők a tojó tarajos szirtimadarak. A hímmel ellentétben a tojó nem lenne győztes a madárszépségversenyen. A tojó „egészen másmilyen madár” — írja David Snow kutató tapintatosan. Fején kis korona van, amely „silány változata a hím pompás taréjának, s kissé nevetségessé teszi a tojó fejét”. Hatalmas ujjakban végződő rövid láb tartja a „meglehetősen nehéz, esetlen formájú”, szürkésbarna testet.

Őserdei piperkőceinknél azonban ő a nyerő. Amikor a tojó levitorlázik a dürgőtér feletti ágakra, éles kijuu hívóhangot hallatva, az összes narancssárga tollú madár szemét magára vonja, s olyan bemutatót indít el, amely „a madárvilág legérdekesebb és leglenyűgözőbb násztáncai közé” tartozik (The Life and Mysteries of the Jungle). Mi történik? Ahogy a tojót megpillantják — mondja Trail kutatónő —, „a dürgőtér hirtelen színpompássá, mozgalmassá válik, és hangorkán tör ki”, miközben a hímek megpróbálják felülmúlni egymást, és felhívni magukra a látogató figyelmét. Ezután a hímek leugranak ülőfájukról, puffanással landolnak területükön és vijjognak. A csapkodó szárnyuk magára vonja a tojó figyelmét, s egyben meg is tisztítja a területet a lehullott falevelektől. Majd hirtelen vége szakad a felbolydulásnak. Elérkezett a döntő pillanat.

Minden egyes hím feszesen meghajol, s ezalatt teljesen szétterjeszti násztollazatát, valamint megmerevedik, mintha révületben lenne. Legyezőszerűen széttárt taréja eltakarja a csőrét, a pihés tollaktól pedig nem látni testének formáját, s ettől úgy néz ki, mint egy narancssárga virág, mely lehullott az erdő talajára. „A násztáncot lejtő tarajos szirtimadár annyira furcsa látvány, hogy első pillantásra nehéz elhinni, hogy tényleg madár” — mondja az egyik forrásmű.

A tojó azonban meg tudja különböztetni a virágot az udvarlótól; leereszkedik 3-4 csendes hím felé, amely hátát laposan előredöntve tartja, és a tojó felé fordítja. Ám a hímek fejüket ferdén tartják, hogy egyik szemükkel felfelé nézhessenek, és a jutalomra szegezhessék pillantásukat. Percek telnek el, míg a tojó meghozza a döntését, de végül kiválasztja a győztest. Leszáll kegyeltje mellé, felé szökell, előredől és lecsipegeti a hím szárnytollának puha szélét. Ekkor a hímbe újra visszatér az élet. A hím területén vagy egy közeli ülőfán párosodnak. Ezután a tojó elrepül. Amikor közeledik a következő párosodási időszak, gyakran ugyanahhoz a hímhez tér vissza.

A következő udvarlási időszakig az őserdő piperkőce megfeledkezik társáról, s azzal sem vesződik, hogy gondoskodjon utódairól. Gondtalanul él, készül a következő bemutatóra, mialatt a tojó egymaga neveli a kicsinyeket. Ez tényleg úgy tűnik, mintha a munka igazságtalanul lenne elosztva, de talán jobb a tojónak és a fiókáknak, hogy a hím távol van. Elvégre éppen olyan ésszerűtlen lenne, ha egy narancssárga madár parádézna a fészek körül, mintha egy neonreklám jelezné valakinek a búvóhelyét.

A következő nemzedék

A tojó fakó tollazata tökéletes takaró a két foltos, barnás színű tojásnak, melyeket masszív, sárból készített fészekbe rak; ezt a fészket madárnyállal felragasztja a sziklafalra. Miután az anya négy hétig ül a tojásokon, kikelnek a fiókák. Bár nem számítanak szépségnek a születésükkor, minden adottságuk megvan ahhoz, hogy megállják a helyüket a fészek mindennapi életében. Alighogy kibújnak a tojásból, éles karmukat belemélyesztik a fészek belsejébe, és izmos lábukkal erősen megfogódzkodnak, valahányszor az anyamadár küzd azért, hogy egy talpalatnyi helyhez jusson — magyarázza Trail kutatónő.

Az anyamadár szorgalmasan eteti fiókáit gyümölcsökkel, alkalomadtán pedig egy-egy rovarral vagy gyíkkal. Egy év után a fiatal hím tollazata még mindig barna, de a fején már van egy kicsiny taréj. Kétéves korában barna tollait felváltja az az arany narancssárga tollazat, mely — ahogy az egyik természetkutató írta — átváltoztatja őt a „világ egyik legszebb madarává”.

Noha az ember pusztítja a tarajos szirtimadár otthonát, az erdőt, a természetbarátok remélik, hogy ez a színes, amazóniai színész nem lesz megfosztva a lehetőségtől, hogy továbbra is járja lenyűgöző násztáncát.

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész a 17. oldalon]

A tarajos szirtimadár személyi igazolványa

Tudományos neve: Rupicola rupicola, vagyis ’szirtek között lakó’

Család: Cotingidae

Elterjedési terület: Dél-Amerika északi része, az Amazonas-medence és környéke

Hossza: körülbelül 30 centiméter

Fészke: sárból és növényi anyagokból készül, melyet nyál tart össze; a fészek 3,9 kilogramm

Kicsinyek: általában két tojás évenként; a költés 27-28 napig tart — „az egyik leghosszabb időszak, amely az énekesmadár-alakúaknál ismert”

[Térkép a 16. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

A tarajos szirtimadár élőhelye

DÉL-AMERIKA

[Forrásjelzés]

Mountain High Maps® Copyright © 1997 Digital Wisdom, Inc.

[Kép forrásának jelzése a 15. oldalon]

Kenneth W. Fink/Bruce Coleman Inc.