Amit a zsírosbödön megtanított
A háború borzalmai a legkorábbi emlékeim közé tartoznak, főleg azok az emlékek, melyekben az életünket mentettük a II. világháború vége felé, amikor még csak négyéves voltam. Héttagú családunk Kelet-Poroszországban élt, amely akkor Németország része volt.
BÁMULTAM a baljós sötétségbe, figyeltem az orosz bombázó repülőosztag közeledését. Hirtelen vakító felvillanások voltak és fülsüketítő robbanások, amelyek meggyújtották a néhány száz méterrel távolabb levő üzemanyagtartályokat. A vonat, amelyen voltunk, megrázkódott a síneken, az emberek pedig sikoltoztak. De hamarosan elmentek a bombázók, mi pedig folytattuk utunkat.
Egy másik alkalommal arra ébredtem a nyugtalan alvásból, hogy egy sikoltozó asszonyt látok, aki megpróbál kiszállni abból a marhavagonból, amelyben utaztunk. Apa visszatartotta őt, és visszahúzta belülre. Az asszony elaludt az ajtóhoz közel, kisbabájával a karjában. Miután felébredt, észrevette, hogy kisbabája halálra fagyott. Akkor a férfiak kidobták a holttestet a hóba, és az anya pedig fájdalmában megpróbálta kinyitni az ajtót, hogy kiugorhasson, és meghalhasson gyermekével.
Hogy megküzdjünk a zord hideggel, egy kis kerek kályhát helyeztek a marhavagonunk közepére. A vagon egyik végében levő kis farakást takarékosan krumplifőzésre használtuk. A krumpli szolgált ágyunkként is, mivel szigetelt egy kicsit a vagon fagyos padlójától, amikor azon aludtunk.
Miért mentettük az életünket? Hogyan maradt menekültként életben a családunk hónapokig? Hadd mondjam el.
Zsidó örökség
1940. december 22-én születtem Lyckben, Kelet-Poroszországban (most Ełk, Lengyelország), öt gyermek közül a legfiatalabbként. A vallási üldözés arra kényszerítette zsidó őseimet, hogy elhagyják Németországot az 1700-as évek végén. Oroszországba költöztek a történelem egyik legnagyobb népvándorlása során. Azután, 1917-ben, zsidó nagyapám Volga menti falujából Kelet-Poroszországba emigrált, hogy megmeneküljön az akkor Oroszországban levő, antiszemita üldözéstől.
Nagyapa német állampolgárságot kapott, Kelet-Poroszország pedig biztonságos menedéknek tűnt. Akiknek zsidó utónevük volt, árja nevet vettek fel. Így apámat, Friedrich Salomont, Fritzként ismerték. Anyám viszont porosz volt. Ő és apa — aki zenész volt — 1929-ben házasodtak össze.
Szüleimnek az élet boldogsággal és reményekkel telinek tűnt. Nagyanyónak, Frederickének és dédanyónak, Wilhelminének (anyám ágán) volt egy jókora farmja, amely második otthonnak bizonyult szüleim számára és nekünk, gyermekeknek. A zene fontos szerepet játszott családunk életében. Anya apa táncegyüttesében dobolt.
Náci megszállás
1939-ben sötét felhők kezdtek gyülekezni a politikai égbolton. Szüleimet nyugtalanítani kezdte Adolf Hitlernek az úgynevezett végleges megoldása a zsidókérdésre. Mi, gyermekek, nem voltunk tudatában zsidó örökségünknek, és nem is tudtunk róla egészen anyánk haláláig, amely apa halála után kilenc évvel, 1978-ban következett be.
Azért, hogy senki se gyanítsa zsidó voltát, apa csatlakozott a német hadsereghez. Eleinte a katonazenekarban szolgált. Valaki azonban, aki úgy látszik, tudott származásáról, elmondta, hogy apám zsidó, ezért kihallgatták és lefényképezték az egész családunkat. A náci szakértők megpróbálták eldönteni, hogy zsidó vonásaink vannak-e vagy sem. Elég árjáknak látszottunk nekik, ezért szerencsére nem tartóztattak le, és nem börtönöztek be.
Amikor Németország betört Lengyelországba 1939. szeptember 1-jén, egykor békés vidékünkön félelem kezdett uralkodni. Anya azonnal egy biztonságosabb területre akart költözni, de a náci hivatalnokok erőszakosan megakadályozták a családot, hogy így tegyen. Ahogy az orosz csapatok 1944 nyarán előrenyomultak Kelet-Poroszország felé, a németek elhatározták, hogy kiürítik Lycket és a környező területet. Egy júliusi napon csupán hat órát kaptunk, hogy elhagyjuk az otthonunkat.
Fejvesztett tömeges kivándorlás
Anya megrémült. Mit vigyünk? Hova menjünk? Hogy utazzunk? Visszatérünk valaha? Minden családot szigorúan korlátoztak abban, hogy mit vihet magával. Anya bölcsen alapvető árucikkeket választott, ideértve egy nagy cserépbödön marhazsírt szalonnadarabokkal; csak annyit, amennyit kényelmesen vihettünk. Más családok úgy döntöttek, értékes anyagi javaikat viszik magukkal.
Az orosz csapatok 1944. október 22-én behatoltak Kelet-Poroszországba. Egy író kifejtette: „Nem meglepő, hogy volt elszámolnivalója azoknak az orosz katonáknak, akik szemtanúi voltak saját családjuk lemészárlásának, otthonuk és termésük felégetésének.” A pusztítás riadalmat keltett Kelet-Poroszország-szerte, az emberek pedig pánikszerűen menekültek.
Addigra menekültek voltunk, és Kelet-Poroszország legtávolabb eső nyugati részén éltünk. Most úgy látszott, az egyetlen menekülési útvonal a Balti-tengeren át vezet, ezért az emberek Danzig (ma Gdańsk, Lengyelország) kikötővárosába özönlöttek. Ott a hajók le voltak foglalva kényszermentési akciókra. Családunk lekéste a vonatot, mely elvitt volna, hogy felszálljunk a német utasszállító hajóra, a Wilhelm Gustloffra, amely 1945. január 30-án hajózott ki a Danzighoz közeli Gdyniából. Később megtudtuk, hogy az orosz torpedók elsüllyesztették a hajót, és csaknem 8000 utas halt meg a jeges vízben.
Mivel lezárult a tengeren keresztüli menekülés útvonala, nyugatra tartottunk. Ahogy a bevezetőben ecseteltem, apa csatlakozott hozzánk a vonatutazás egy részén, amíg ideiglenes eltávozáson volt a hadseregtől. Hamarosan vissza kellett térnie a katonai szolgálatba, mi meg magunkra maradva folytattuk a hosszú, veszélyes utat. Anya őrizte a zsírosbödönt, időnként pedig kiporciózott egy keveset. Ez kiegészített bármilyen ételmaradékot, melyet az út során gyűjtöttünk, és életben tartott minket a hosszú, hideg tél alatt. Ez a bödön zsír értékesebbnek bizonyult bármennyi aranynál és ezüstnél.
Végül megérkeztünk Stargard városba, ahol a német katonák és a Vöröskereszt a vasútállomáshoz közel felállított egy ingyenkonyhát. Egy rettenetesen éhes gyermek számára az ott kapott leves mennyeinek tűnt. Idővel megérkeztünk Hamburgba (Németország) éhesen és elcsigázottan, de hálásan, hogy életben lehetünk. Egy Elbához közeli tanyára helyeztek minket az orosz és a lengyel hadifoglyokkal együtt. Ahogy a háború Európában az 1945. május 8-i vége felé közeledett, nagyon bizonytalan volt a helyzetünk.
Életünk mint menekülteké
Apa az amerikaiak fogságába esett, de jó bánásmódban részesítették, főleg amikor megtudták, hogy zenész. Felhasználták zenei tehetségét úgy, hogy felléptették a függetlenség napi ünnepükön. Nem sokkal ezután sikerült elmenekülnie, és elutazhatott Hamburgba, ahol boldogan találkozhattunk újból. Egy kis házikóban rendezkedtünk be, nemsokára pedig mindkét nagymamánk biztonságban megérkezett, és csatlakozott hozzánk.
Idővel azonban a helyi lakosok, ideértve az evangélikus egyházunkat is, rosszallóan kezdték nézni a számos menekültet. Egy este a lelkész meglátogatta családunkat. Úgy tűnt, szándékosan sérteget minket a menekültekkénti helyzetünkre tett bántó megjegyzéseivel. Apa — aki keménykötésű ember volt — haragra gerjedt, majd rátámadt a prédikátorra. Anyánk és a két nagymama fogta vissza apát. De akkor felkapta a lelkészt, az ajtóhoz vitte, és kidobta. Attól fogva megtiltotta, hogy az otthonában bármiféle beszélgetés folyjon a vallásról.
Nem sokkal e közjáték után, apa elfogadott egy állást a német vasútnál, és Hamburg külvárosába költöztünk. Ott egy használaton kívüli vasúti kocsiban laktunk. Apa később egy szerény otthont épített nekünk. A menekültek iránt érzett gyűlölet nem szűnt meg, és én mint fiatal gyermek a helyi gyermekek részéről nagyfokú fizikai és érzelmi bántalmazás céltáblájává váltam.
Családunk megválasztja a vallását
Gyermekként egy szobában aludtam a két nagymamámmal. Apa parancsa ellenére, amikor ő nem volt a közelben, mindketten gyakran beszéltek nekem Istenről, Istent dicsőítő énekeket énekeltek, és olvasták Bibliájukat. Felébredt a szellemi érdeklődésem. Így hát amikor tízéves lettem, vasárnaponként járni kezdtem a templomba, minden út alkalmával tizenegy kilométert gyalogolva. Bár azt kell hogy mondjam, csalódott voltam, amikor sok feltett kérdésemre nem kaptam számomra kielégítő választ.
Ekkor, 1951 nyarán, egy jól öltözött férfi kopogtatott ajtónkon, és felajánlotta anyának Az Őrtorony folyóirat egy példányát. „ Az Őrtorony betekintést nyújt Isten Királyságába” — mondta. A szívem megdobbant, mivel ez volt, amire vágytam. Anya udvariasan visszautasította, kétségtelenül apa vallással szembeni ellenállása miatt. Ámde olyan sokat könyörögtem neki, hogy engedett, és szerzett nekem egy példányt. Kis idő múlva Ernest Hibbing visszatért, és otthagyta „Az Isten legyen igaz” című könyvet.
Ez idő tájt apának munkahelyi balesete volt; eltörte a lábát. Nagy bosszúságára ez azt jelentette, hogy nem mozdulhat ki a lakásból. Bár gipszkötésben volt a lába, mégis mindenfelé elbicegett. Fejtörést okozott nekünk, hogy a nap folyamán állandóan eltűnt, és csak étkezésekkor került elő. Ez egész héten át így ment. Észrevettem, hogy valahányszor apa eltűnt, eltűnt a könyvem is. Azután az egyik étkezésnél apa ezt mondta: „Ha újból jön az az ember, látni akarom!”
Amikor Hibbing testvér visszatért, apa megdöbbenésünkre lecsapta a könyvet az asztalra, és így szólt: „Ez a könyv az igazság!” Azonnal bibliatanulmányozás kezdődött, majd idővel a család többi tagja is csatlakozott a tanulmányozáshoz. Hibbing testvér megbízható tanácsadóm és igaz barátom lett. Hamarosan kizártak a vasárnapi iskolából, mivel megpróbáltam újonnan talált hitemet megosztani másokkal. Tehát kiléptem az evangélikus egyházból.
1952 júliusában kezdtem részt venni kedves barátommal együtt az Isten Királyságával kapcsolatos jó hír házról házra való prédikálásában. Hibbing testvér minden vasárnap arra intett, hallgassam figyelmesen azt, ahogyan fölkínálja az üzenetet a házigazdáknak. Néhány hét múlva rámutatott egy hatalmas háztömbre, és ezt mondta: „Ez az egész a tied, munkáld be egyedül.” Idővel legyőztem az idegességemet, és jó eredményeket értem el az emberekkel folytatott beszélgetésekben és a bibliai irodalom elhelyezésében.
Hamarosan alkalmassá váltam a megkeresztelkedésre Jehova iránti önátadásom szemléltetéseként. Apa és én 1953. március 29-én keresztelkedtünk meg, és még ugyanabban az évben, csak később, anya is megkeresztelkedett. Végül minden családtagunk megkeresztelkedett, ideértve Erika nővéremet, Heinz, Herbert és Werner bátyáimat és drága nagymamáimat is, akik mindketten már jóval túl voltak a 80-as éveiken. Majd 1959 januárjában úttörő lettem, ahogy a teljes idejű szolgákat hívják.
Szolgálat egy újabb országban
Apa mindig arra ösztönzött, hagyjam el Németországot; visszatekintve úgy vélem, ez az antiszemitizmustól való állandó félelmének volt köszönhető. Ausztráliai kivándorlásért folyamodtam abban reménykedve, hogy ez ugródeszka lesz a pápua új-guineai, vagy más csendes-óceáni-szigeti misszionárius szolgálathoz. Bátyámmal, Wernerrel együtt 1959. július 21-én érkeztünk Melbourne-be.
Néhány héten belül találkoztam Melva Peterszel, aki a Footscrayi Gyülekezetben szolgált teljes idejű szolgaként, majd 1960-ban összeházasodtunk. Két lánnyal áldattunk meg, akik szintén megszerették Jehova Istent, és átadták neki életüket. Keményen igyekeztünk életünket egyszerűnek és rendezettnek megőrizni azért, hogy családunk még teljesebb mértékben törekedhessen szellemi célok elérésére. Melva hosszú évekig szolgált úttörőként, egészen addig, amíg egészségi gondok meg nem akadályozták őt annak folytatásában. Én jelenleg vén és úttörő vagyok a Belconneni Gyülekezetben, Canberra városban.
Kora gyermekkori tapasztalataimból megtanultam, hogy boldog és elégedett legyek Jehova gondoskodásaival. Ahogy anya zsírosbödönje szemléltette, tisztán látom, hogy a túlélés nem az aranyon és ezüstön, hanem az alapvető fizikai szükségleteken, és ami még fontosabb, Isten Szavának, a Bibliának tanulmányozásán és tanításainak alkalmazásán múlik (Máté 4:4).
Jézus anyjának, Máriának mélyreható szavai valóban igazak: „[Jehova] éhezőket töltött be javakkal, és gazdagokat küldött el üresen” (Lukács 1:53). Örömmel mondhatom, hogy 47 családtagomat tudom megszámolni, akik a Biblia igazságának az útján járnak, hét unokámat is beleszámolva (3János 4). Velük, valamint sok szellemi gyermekünkkel és unokánkkal együtt Melva és én örömmel tekintünk előre a csodálatos, biztonságos jövőre, amelyben biztonságban fogunk élni Jehova gyengéd törődése alatt, és a nagy találkozásokra is más, kedves szeretteinkkel, amikor feltámadnak. (Kurt Hahn elmondása alapján.)
[Kép a 21. oldalon]
Az orosz csapatok előrenyomulnak Kelet-Poroszországban 1944-ben
[Forrásjelzés]
Sovfoto
[Kép a 23. oldalon]
Heinz bátyám, Erika nővérem, anya, Herbert és Werner bátyám, valamint én elöl
[Kép a 24. oldalon]
Feleségemmel, Melvával
[Kép a 24. oldalon]
Egy ilyen zsírral teli bödön, mint ez, tartott életben bennünket