Szingapúr — Ázsia homályos drágaköve
CSRRR . . .! A szingapúri Changi Női Büntetőintézet nehéz acélajtói vészjóslóan csapódtak be egy törékeny, 71 éves keresztény özvegyasszony mögött. Jehova Tanúja, és már próbálta megmagyarázni az álláspontját az elnöklő bírónak: „Én nem jelentek veszélyt erre a kormányra.”
Csrrr . . .! Őt követte egy 72 éves nagymama, aki szintén keresztény. Mi volt a vétke? Az, hogy birtokában volt a Watch Tower Society négy bibliai kiadványa, köztük a személyes példánya magából a Szent Bibliából.
Összesen 64 szingapúri állampolgárt — 16 és 72 év közöttieket — tartóztattak le és ítéltek el. Negyvenheten elvi alapon megtagadták a pénzbüntetés kifizetését, és különböző, egytől négy hétig terjedő időtartamokra bebörtönözték őket. Hogyan fordulhatott ez elő egy olyan városállamban, amelyet úgy jellemeznek, hogy az egyik legjobb hely az egész világon, ahol ember élhet? Hogyan történhetett ez egy olyan városállamban, amely világszerte közismert gazdasági stabilitásáról, rendkívüli fejlődéséről és modern épületeiről, valamint arról, hogy állítása szerint vallási toleranciát gyakorol?
Modern városállam
Először is egy kis történelem. Szingapúr modernkori története 1819-ben kezdődött a brit Sir Thomas Stamford Raffles megérkezésével. Raffles a Kelet-indiai Társaság képviselője lévén kiindulási pontot keresett a keleti világban ahhoz, hogy ott tudjon tevékenykedni. Elhatározta, hogy szemügyre veszi Szingapúrt. Így jött létre egy kereskedelmi kiindulási pont, amely a mai napig hatással van Kelet-Ázsia fejlődésére.
Függetlensége előtt Szingapúrt úgy jellemezték, hogy koszos város. Ma már senki sem mondaná Szingapúrra, hogy koszos. Éppen az ellenkezője igaz. Az elmúlt 30 év alatt a várost szinte teljesen újjáépítették, s ahol csak lehetett, megőrizték a régi sajátosságokat vagy azáltal, hogy megóvták a régebbi épületek homlokzatát, vagy egész történelmi építményeket egészítettek ki modern épületekkel. Szingapúr a keleti tengeri forgalom csomópontja lett, ahol gyakran egyszerre akár 800 hajót is lehet számlálni a kikötőben. A modern, csúcstechnológiájú felszerelés lehetővé teszi, hogy egy hatalmas konténerszállító hajóról órákon belül lerakodjanak és újra meg is rakják azt. A város pénzügyi központja olyan ingatlanárakat követel és kap is meg, melyek négyzetméterenként 60 000 dollár vagy még nagyobb összeg között vannak.
A hozzávetőlegesen 3 400 000-es lakosság sokféle emberből tevődik össze — kínaiakból, malájokból, indiaiakból, európaiakból és másokból. A beszélt nyelvek között szerepel a kínai (mandarin), a maláj, a tamil és az angol.
A nyolcvanhárom kilométer hosszú, földfelszín alatt és fölött lévő gyors tömegközlekedési rendszer révén Szingapúrban van az egyik legmodernebb, legjobban működő tömegközlekedési rendszer a világon. Nagy számban vannak zöldellő parkok szétszórtan a városban, melyek tarkítják a modern, toronymagasságú építmények alkotta tájat. Az első alkalommal odalátogató turistának feltétlenül látnia kell az újra teljesen rendbe hozott Raffles Hotelt, amelyet 1889-es származása miatt most nemzeti emlékműnek minősítettek. A második dolog pedig az ötvenkét hektárnyi területet felölelő botanikus és kertészeti központ, melyből négy hektár a jól őrzött dzsungel, ahol egykor tigrisek kószáltak.
Biztosítják a vallásszabadságot
Szingapúr a páratlan gazdasági fejlődése mellett minden lakosának vallásszabadságot ígér. Sajnos Szingapúr nem tartotta be az ígéretét. Különösen azok az emberek találták ezt igaznak, akik Jehova Tanúi gyülekezetébe járnak.
A Szingapúri Köztársaság Alkotmánya a 15. § (1) pontjában gondoskodik a vallásszabadság alapvető biztosítékáról: „Mindenkinek joga van a vallása szerinti hitét vallania, azt gyakorolnia és terjesztenie.”
Az Alkotmány 15. § (3) pontja biztosítja: „Mindegyik vallási csoportnak joga van—
(a) saját vallásos ügyeit intézni;
(b) vallásos vagy jótékony célú intézményeket létesíteni és fenntartani; valamint
(c) a törvénnyel összhangban ingatlant szerezni és birtokolni, tulajdonosként bírni és kezelni azt.”
Jehova Tanúi már 1936-ban részét képezték a szingapúri társadalomnak. Sok-sok éven át rendszeresen tartottak gyülekezeti összejöveteleket az Exeter Road 8-ban, éppen egy forgalmas piaccal szemben található, saját Királyság-termükben. A gyülekezet gyarapodott, és ugyanakkor sajátosan egyedülálló módon járult hozzá a társadalmi élet stabilitásához.
Jehova Tanúit betiltják
Mindez 1972. január 12-én megváltozott. A kormányzati száműzési törvény 109. fejezete értelmében kiutasítási parancsot adtak ki, amely elrendelte, hogy Norman David Bellotti keresztény misszionárius és felesége, Gladys — 23 éve szingapúri lakosok — hagyják el az országot. Ezt hamarosan követte egy rendelet, amely kitörölte a nyilvántartásból Jehova Tanúi Szingapúri Gyülekezetét. A rendőrség órákon belül lefoglalta a Királyság-termet, betörte a bejárati ajtót, hogy utat csináljon magának. Ezt szinte azonnal követte a Watch Tower Society valamennyi irodalmára vonatkozó hivatalos betiltás. Így vette kezdetét a Jehova Tanúit elnyomó időszak.
A Királyság-termet később a kormányzat önkényes tette részeként eladta, mindezt figyelmeztetés nélkül — nem volt kihallgatás, nem volt tárgyalás, nem volt lehetőség arra, hogy a Tanúk válaszoljanak.
A szingapúri kormány több ízben utalt arra, hogy Jehova Tanúi nem vesznek részt a katonai szolgálatban, ezzel igazolva a teljes betiltást. Nemrég, 1995. december 29-én K. Kesavapany úr, aki Szingapúr állandó képviselője az Egyesült Nemzetek Szervezeténél Genfben, Ibrahim Fall őméltóságához intézett levelében, aki az Egyesült Nemzetek Szervezete Emberi Jogokért felelős főtitkárhelyettese Genfben, a következő kijelentést tette:
„A kormányom részéről kiadott, Jehova Tanúi mozgalmára vonatkozó betiltás a nemzeti biztonsággal kapcsolatos megfontolásokból ered. A mozgalom folyamatos léte káros lenne a szingapúri közjólétre és közrendre. Jehova Tanúi nyilvántartásból való kitörlésének szükségszerű következménye volt valamennyi kiadványuknak a beszüntetése, megerősítésül a mozgalom betiltására, valamint hitük elhintésének és terjesztésének elfojtására.”
Tekintettel a Szingapúr nemzeti biztonságát érintő kockázattal kapcsolatos óvásra meg kell jegyeznünk, hogy a katonai szolgálatot megtagadó fiatalemberek száma évente körülbelül öt személyt jelent. Szingapúr hozzávetőlegesen 300 000 fős katonai erőt tart fenn. A szingapúri kormány a szóban forgó, oly kevés ember esetében a polgári nemzeti szolgálatról még tárgyalni sem volt hajlandó.
Nyílt elnyomás
Többévi bizonytalan tolerancia után 1992-ben az emberi jogok nyílt elnyomásának új fejezete kezdett feltárulni, amikor számos embert letartóztattak, azzal vádolva őket, hogy a nemkívánatos kiadványokról szóló törvény értelmében tiltott irodalom van a birtokukban. A Watch Tower Society 1994-ben kiküldte Szingapúrba a 75 éves W. Glen How-t, aki ügyvéd, és világéletében Jehova Tanúja volt. A Queen’s Counseli pozíciója elismertté tette őt, amely által megjelenhetett a szingapúri bíróságok előtt. Tekintettel arra, amit az alkotmány biztosít vallási ügyekben, fellebezést nyújtott be a szingapúri legfelsőbb bírósághoz, amelyben többek között megkérdőjelezte a letartóztatások és az 1972-es betiltás törvényességét. A fellebbezést 1994. augusztus 8-án Hou Jang-pung, a szingapúri legfelsőbb bíróság elnöke elutasította. Sikertelenül jártak a döntés megfellebbezése érdekében tett további erőfeszítések.
1995 elején úgy tűnt, hogy a szingapúri alkotmány alapján benyújtott jogi kifogás még több elfojtó intézkedést indított el. A Remény Hadművelet nevű, katonai jellegű terv alapján a Bűnügyi Vizsgálati Osztály Titkos Szervezetekkel Foglalkozó Részlegének titkosrendőrei lecsaptak a magánotthonokban összejövő keresztények számos kis csoportjára. Körülbelül 70 rendőr és egy segédcsapat hajtotta végre a kommandós jellegű rajtaütéseket, mely 69 személy letartóztatásával végződött. Mindannyiukat elszállították a kihallgatási központokra, és néhányukat egész éjszaka kérdésekkel ostromolták, azzal vádolva mindenkit, hogy részt vettek Jehova Tanúi összejövetelein, és bibliai kiadványok vannak a birtokukban. Néhány személyt közülük 18 órán át teljesen elzárva tartottak, és mégcsak telefonálni sem tudtak a családjaiknak.
A külföldiek elleni vádakat elejtették. De 64 szingapúri állampolgárt 1995 végén és 1996 elején bíróság elé állítottak. Mind a 64 személyt bűnösnek találták. Negyvenheten — 16 és 72 év közöttiek — nem fizették ki a több ezer dollárnak megfelelő pénzbüntetést, s egy és négy hét közötti időtartamokra bebörtönözték őket.
Mielőtt a férfiakat és a nőket a cellájukba küldték, mezítelenre vetkőztették őket, és több ember szeme láttára átkutatták őket. Néhány nőnek azt mondták, hogy nyújtsa ki a kezét, guggoljon le ötször, nyissa ki a száját és emelje fel a nyelvét. Legalább egy nőnek azt mondták, hogy az ujjaival nyissa szét a végbélnyílását. A börtönben némelyik férfinak a vécécsészéből kellett vizet innia. Némelyik fiatal nővel úgy bántak, mintha veszélyes bűnöző lenne, az ítélet ideje alatt végig magánzárkában tartották, és fél adag élelmet kapott. Néhány börtönőr még azt is megtagadta a Tanúktól, hogy maguknál tartsák a Bibliájukat.
De vegyünk most szemügyre néhány megjegyzést a bebörtönzött nők némelyike részéről. Amit az első kézből adott beszámolójuk feltárt, éles ellentétben volt e modern város üde arculatával.
„A cella piszkos volt. A mosdókagyló és a vécé siralmas állapotban volt. Ragacsos és piszkos volt. A pad alatt, amelyen ültem, pókháló és piszok volt.”
„Azt mondták, hogy vetkőzzek le mezítelenre, és adtak egy garnitúra rabruhát, egy szappantartót (szappan nélkül) és egy fogkefét. A cellámban lévő többi rab azt mondta, hogy a rövid ideig ott-tartózkodó rabok nem kapnak fogkrémet vagy vécépapírt.”
„Húszan voltunk egy cellában. A vécé guggolós típusú, amelynek fala a derekam vonaláig ért. A fürdőszobában csak egy zuhanyozó volt, és egy mosdókagyló csappal. Hatosával kellett mosakodnunk — a cellában fél óránk volt arra, hogy reggel mindannyian lezuhanyozzunk.”
A bebörtönzés okozta trauma ellenére mindannyian kiváltságnak tartották, hogy Istent szolgálhatják — bármikor, bárhol és bármilyen körülmények között. Figyeld meg egy tizenéves lány következő megjegyzését:
„Attól a perctől kezdve, hogy beléptem a börtönbe, mindig arra emlékeztettem magamat, hogy milyen célból vagyok ott. Mindennap imádkoztam Jehovához, hogy hallgassa meg az imámat, és ne hagyjon el. Éreztem, hogy meghallgatta az imámat, mert a szent szelleme volt az, ami segített kitartanom. Csak akkor eszméltem rá, hogy milyen közelségben vagyok vele, és ez nagyon megerősített, mivel tudtam, hogy vigyáz ránk. Kiváltságnak érzem, hogy átélhettem ezt a próbát az ő nevéért.”
Az újságokban világszerte hamar szárnyra kelt a történet. Ausztráliában, az Egyesült Államokban, Európában, Hongkongban, Kanadában, Malajziában és más helyeken a sajtó újra meg újra ismételgette az eseményeket. A kanadai The Toronto Star című újság ezzel a szalagcímmel foglalta össze a pillanatnyi felháborodást: „A nagyit elítélték, mert Biblia volt nála”. Kétségtelenül sok olyan súlyos gond van a világon, amely jóval több embert érint, de ebben az esetben mindenhol ugyanazt a kérdést teszik fel a megdöbbent emberek. „Szingapúrban?”
Nehéz megérteni, hogy egy olyan vallást, amely a földön több mint 200 országban teljes törvényes védelemmel nyíltan működik, Szingapúrban miért kellene üldözés célpontjává tenni. Még nehezebb megérteni, ha figyelembe vesszük, hogy egyetlen más vallással sem bántak Szingapúrban ilyen ésszerűtlenül és önkényesen.
Egy rendőrfőnök-helyettes, aki a Jehova Tanúinál tartott rajtaütéseket végző egyik csapatot vezette, ténylegesen beismerte a bíróság előtt, hogy egyedül ekkor történt meg, hogy ő és a rendőrei azt a parancsot kapták, hogy szakítsanak félbe egy vallásos összejövetelt. A bizonyítékok jegyzőkönyvéből származnak a következő idézetek:
Kérdés (a tanúhoz): Tudomása szerint a Titkos Szervezetekkel Foglalkozó Részleg nyomozott-e valaha valamilyen bejegyzetlen vallási csoport esetében, és beperelt-e bármikor ilyen csoportot, Jehova Tanúit kivéve?
Válasz: Nem tudok róla.
Ezután a kérdezgetés folytatódott.
Kérdés (a tanúhoz): Ön személy szerint hajtott-e végre valaha is hasonló rajtaütést kis vallási csoportnál, amely egy lakásban gyűlt össze, és amely az egyesülési törvény értelmében nem volt bejegyezve?
Válasz: Nem.
Tettrehívás
Mind az Amnesty International, mind az International Bar Association (Nemzetközi Jogászegylet) elküldte saját, különleges megfigyelőjét, hogy kísérje figyelemmel, vajon becsületesen folynak-e a tárgyalások. Az Amnesty International pártatlan megfigyelője, Andrew Raffell, maga is hongkongi tárgyaló ügyvéd lévén a következőket mondta: „Azt írtam a jelentésembe, hogy a tárgyalás kirakatper látszatát keltette.” Tovább magyarázta még, hogy a tanúkként beidézett kormánytisztviselők képtelenek voltak megmagyarázni a bíróságnak, hogy miért tartották nemkívánatosnak Jehova Tanúi irodalmát. Raffell megemlítette a betiltott bibliai kiadványok némelyikét, köztük a Hogyan található meg az igazi boldogság? és az Ifjúságodat tedd eredményessé! című könyveket. Hozzátette, hogy igazából semmilyen értelemben sem lehetne nemkívánatosnak tekinteni őket.
Az International Bar Association megfigyelője, Cecil Rajendra a következőket jelentette ki:
„Nekem mint megfigyelőnek kezdettől fogva szemmel látható volt, hogy az egész tárgyalás nem más . . . holmi komédiánál, amely látszólag azért lett megrendezve, hogy bemutassa a világnak: még mindig demokráciát gyakorolnak Szingapúrban.
A kimenetel előre eldöntött volt, valamint a tárgyalás előtt, alatt és a befejeztével soha a kétségnek még az árnyéka sem vetődött fel azzal kapcsolatban, hogy az összes vádlottat bűnösnek nyilvánítják abban, amiért elítélték őket.
Noha a tárgyalást alsóbb fokú bíróságon tartották, a vádak pedig tulajdonképpen az egyesülési törvény jelentéktelen megszegései voltak, a bíróság épületét körülvevő légkör félelemmel és fenyegetéssel vegyes volt.
Ez jobbára annak a ténynek volt betudható, hogy nem kevesebb mint 10 egyenruhás rendőr állomásozott ott (6 a tárgyalóteremben, 4 kívül) a Különleges Részleg több emberével együtt, akik civilben ültek a karzaton.”
Magához a tárgyalás vezetéséhez Rajendra még további megjegyzéseket fűzött:
„A fent említett bíró viselkedése a megfigyelés időszaka alatt (és ahogy azt a jegyzőkönyvek bizonyítják, a tárgyalás egész menete folyamán) sok kívánnivalót hagyott maga után . . . A pártatlan eljárás minden szabályával ellentétesen a bíró újra és újra közbeavatkozott a vád oldalán, és akadályozta a védelmet, hogy a tárgyi bizonyítékokra, pl. a King James fordítású Bibliára vonatkozó keresztkérdéseket tegyen fel a vád tanúinak, melyet a vád arra akart felhasználni, hogy bizonyítsa, hogy a vádlottak tiltott irodalmat birtokoltak!”
Olyan magas szintű, nemzetközi aggodalom lett az emberi jogok szingapúri elnyomásának a következménye, hogy a Belgiumban létrehozott folyóirat, mely a Human Rights Without Frontiers (Emberi jogok határok nélkül) címet viseli, közzétett egy 18 oldalas beszámolót, amely végig a szingapúri kormány Jehova Tanúi ellen irányuló támadásával foglalkozik. Willy Fautré, ennek a folyóiratnak a főszerkesztője egy vezércikkben írva a legtömörebben így határozta meg az emberi szabadság valódi mértékét, bármely politikai államról legyen is szó:
„Bár a vallásszabadság bármilyen adott társadalomban a legjobban jelzi az emberi szabadságjogok általános helyzetét, nagyon kevés világi, emberi jogi szervezet vesz részt akár a valláson vagy a hiten alapuló diszkrimináció és intolerancia megszüntetését elősegítő folyamatokban, akár a vallásszabadságot biztosító és elősegítő irányelvek kidolgozásában.”
A Human Rights Without Frontiers című folyóirat közzétette ajánlásainak felsorolását a beszámolója hátoldalán, kövér betűkkel nyomtatva.
Jehova Tanúi javára válnak Szingapúrnak. Tisztelik a felebarátaik jogait, és semmilyen bűntettet nem fognak elkövetni ellenük. Szingapúr egyetlen állampolgárának sem kell amiatt aggódnia, hogy Jehova Tanúinak egyike betör a lakásába, vagy megtámadja és kirabolja, megveri vagy megerőszakolja.
Önkéntes, nyilvános szolgálatuk erősíti és javítja a családi életet, és elősegíti, hogy jó állampolgárok legyenek. Ingyenes bibliatanulmányozásokat vezetnek bárkivel, aki meg szeretné tanulni a Biblia építő alapelveit, és azt, hogy miként alkalmazza azokat az életében. A Biblia tanulmányozásáért és imádkozásért tartott összejöveteleik a keresztény oktatásuk részét képezi. Ennek hatására jó állampolgárok.
Szingapúr állampolgárainak, akik tiszteletben tartják köztársaságukat, és a legjobb jövőt szeretnék országuknak, arra kellene ösztönözniük a kormányzatot, hogy további figyelmet szenteljen Jehova Tanúi szingapúri társadalomban elfoglalt jogos helyének. Ideje megszüntetni az ellenük meghozott szankciókat, és visszaadni nekik azt, amire minden állampolgár jogosult — a vallásszabadságot.
[Kiemelt rész a 26. oldalon]
A világ figyel
1. „Amikor a szingapúri rendőrség tavaly februárban egyik éjjel öt lakásra csapott le egy katonai jellegű villámtisztogatásban, 69 férfit, nőt és tinédzsert tartóztattak le, valamint hurcoltak el a rendőr-főkapitányságra. Feltételezhetően nem így kellett volna befejeződnie a bibliatanulmányozó összejöveteleknek” (The Ottawa Citizen, Kanada, 1995. december 28.; A10. oldal).
2. „Valódi öröm forrását jelentené mindazok számára, akik a vallásszabadsággal és a lelkiismereti jogokkal foglalkoznak, ha a szingapúri kormány módosítaná állásfoglalását ezen ártatlan és ártalmatlan nép tagjaival szemben, és ha engedélyezné nekik hitük gyakorlását és terjesztését, anélkül hogy félniük kellene, vagy akadályozná őket valami” (Bryan R. Wilson professzor, Oxford Egyetem, Anglia).
3. „A tárgyalássorozat folyamán, amely a nemzetközi polgári szabadságjogokat képviselő csoportokból tiltakozást váltott ki, a szingapúri bíróság tavaly november óta 63 Jehova Tanúját ítélt el” (Asahi Evening News, Japán, 1996. január 19., 3. oldal).
4. „Engedélyezni kellene Jehova Tanúinak, hogy összejöjjenek, és békésen gyakorolhassák a vallásukat, anélkül hogy a letartóztatás vagy a bebörtönzés veszélye fenyegetné őket. A vallásszabadság alapvető jog, amelyet a szingapúri alkotmány biztosít” (Amnesty International, 1995. november 22.).
5. Siu-csing Csan, a Hongkongi Katolikus Egyházmegye Igazság és Béke Elnevezésű Bizottságának elnök asszonya Li Kuan Ju hivatalvezető miniszterhez (miniszterelnöki hivatalhoz) írt levelében, amely 1995. június 1-jei keltezésű, kijelentette: „A fő vitapont az, hogy még akkor is, ha a szingapúri kormány úgy véli, akik elutasítják a katonai szolgálatot, azok megsértik a törvényt, és meg kell őket büntetni, a többi tagot nem lenne szabad érintenie ennek, akik csupán imádati célból vesznek részt a vallásos gyűlésen . . .
Ennélfogva azért írunk, hogy megkérjük a kormányát:
1. ne tiltsa be Jehova Tanúit, hogy élvezhessék a vallás- és lelkiismereti szabadságot;
2. ne büntesse meg a Jehova Tanúi-tagokat, akik csupán vallásos célból vesznek részt a gyűléseken;
3. engedje szabadon azokat a Jehova Tanúi-tagokat, akik nemrégiben lettek letartóztatva egyszerűen azért, mert vallásos tevékenységben vettek részt.”
[Kép a 23. oldalon]
Jehova Tanúi a bíróság épületénél az ítélethozatalok után
[Kép a 23. oldalon]
Ez a 71 éves Tanú ezt mondta a bírónak: „Én nem jelentek veszélyt erre a kormányra.” Mégis bebörtönözték