Túl sok isten, mire megtalálom az igaz Istent
CROYDONBAN (Anglia) születtem, 1921-ben, és én voltam a legidősebb lány a három lány és a két fiú közül. Hároméves koromban közülünk, gyermekek közül, néhányan elkaptuk a diftériát. Én kórházba kerültem. Az öcsém, Johnnie meghalt, és mivel nem volt megkeresztelve, az anglikán egyház nem engedélyezte a temetési szertartást. Az édesapámat ez feldúlta, és megkérdezte az egyik papot, hogy mondana-e imát, amikor leeresztik a földbe Johnnie érckoporsóját. Nemet mondott.
Édesanyám azt mondta, hogy ez végleg elfordította édesapát a vallástól. Édesanyám annyira félt, hogy esetleg velem vagy a húgaimmal is történik valami, hogy az édesapám tudta nélkül elvitt minket a templomba, és megkereszteltetett bennünket. Édesapám a kommunista párt aktív tagja lett, és arra buzdított minket, hogy dialektikus materializmussal kapcsolatos anyagokat olvassunk, köztük Huxley, Lenin és Marx könyveit. Otthon sohasem beszéltek Istenről, kivéve amikor édesapa azt mondta, hogy nincs Isten.
Amikor körülbelül tízéves voltam — 1931-ben —, néha lesétáltam az édesapám szüleihez, akik az utcában laktak, hogy meglátogassam őket. Nagyapára mások sokszor gáncsoskodó megjegyzéseket tettek, pedig gyönyörű, kék szeme csak úgy ragyogott, és mindig boldog volt. Általában adott valamilyen édességet, és valami olvasnivalót a hazafelé vezető útra. Az édességet megettem, az olvasnivalót pedig kidobtam. Akkor még nem értettem, hogy mások miért beszéltek róla elítélően.
Tizenéves koromban csatlakoztam a Kommunista Ifjúsági Szövetséghez, és idővel én lettem a titkár. Beszédeket tartottam a városházán, és utcai munkát végeztem a Challenge című újsággal, melyet mindenkinek felajánlottam, aki csak meghallgatott. Akkoriban tevékeny volt, és a kommunistákkal szemben heves ellenállást tanúsított egy fasiszta csoport, melyet feketeingeseknek hívtak. Emlékszem, hogy amint álltam a járdán, és felkínáltam a Challenge-et, a feketeingesek tagjai odajöttek, és beszéltek hozzám; Napsugárnak hívtak, mely becenevet ők adták nekem. Annak a kommunista pártnak az idősebb tagjai, amellyel kapcsolatban álltam, rájöttek, hogy a fasiszták azt tervezik, hogy bokszerrel összevernek, így hát kezdtek kísérőről gondoskodni a számomra.
Egyik alkalommal kiderítettük, hogy a fasiszták át fognak vonulni London East End területén (amely akkoriban jobbára zsidók lakta terület volt). Nekünk azt mondták, hogy szálljunk szembe velük, és vigyünk magunkkal több csomag játékgolyót, amit dobjunk a szemben álló felek feloszlatásával megbízott rendőrök lovainak a patái alá. Azon a napon sokakat letartóztattak, de szerencsére én nem voltam közöttük, mert úgy döntöttem, hogy nem megyek el.
Felébred a lelkiismeretem
Egy másik alkalommal azt mondták, hogy egy nyilvános gyűlésen jelentsek ki valami olyat, amiről tudtam, hogy nem igaz. Én nem voltam hajlandó ezt megtenni, mire ők ezt kérdezték: „Mit számít, ha elfogadtatjuk velük a dolgot?” Ez volt az a pillanat az életemben, amikor a lelkiismeretem háborogni kezdett, és több dolgon is kezdtem eltűnődni.
Egyszer, még a tizenéves korom elején édesanyám rávett, hogy menjek el egy egyházi szertartásra, csak hogy lássam, mégis miről van szó. Emlékszem, azt mondták, hogy menjek az oltárhoz, és valljam meg a bűneimet. Miközben ott voltam, észrevettem, hogy az oltár terítőjén lévő hímzésen három gyűrű egymásba fonódik. Érdeklődtem, hogy ezek mit jelképeznek, és azt a választ kaptam, hogy a „Szentháromságot — az Isten Atyát, az Isten Fiút és az Isten Lelket” ábrázolja. „Ez furcsa — gondoltam magamban. — Három istenben hisznek, pedig édesapám azt mondja, hogy egy sincs!” Amikor további kérdéseket tettem fel, elmagyarázták, hogy a tojásnak is három része van, igazából mégis csak egy tojás. Nekem ez sem volt kielégítő. Akkor azt mondták, hogy túl sokat kérdezek. Hazamentem, és megmondtam édesanyámnak, hogy nem akarok többet templomba menni, s nem is mentem!
Amikor kitört a II. világháború, már nem voltam aktív tagja a Kommunista Ifjúsági Szövetségnek. Férjhez mentem egy kanadai férfihoz, aki a katonaságnál szolgált, és fiunk született. Első otthonunk Londonban volt, amelyet lebombáztak. Egy V-1 szárnyaslövedék a házunk elé esett, amikor a fiammal otthon voltam. Elveszítettük minden anyagi javunkat. Beterített minket a kőtörmelék, de egy kis szerencsével életben maradtunk. A férjem akkor Normandiában (Franciaország) tartózkodott.
Úgy emlékszem, körülbelül ekkortájt történt, hogy beszélgettem két fiatal nővel, és megkérdeztem tőlük: „Ha van Isten, miért engedi meg mindezeket a szenvedéseket?” Valami olyasmit mondtak, hogy Sátán e világ istene. „Jé — gondoltam magamban —, már megint egy isten, akiről semmit sem tudok!” Azután egy fiatalember jött. Kérdésekkel ostromoltam, mire ő azt mondta, hogy juhokat keres, nem pedig kecskéket. Mivel nem ismertem Jézusnak ezt a példázatát, megkérdeztem tőle, hogy ő most Isten szolgája vagy farmer. Eltelt néhány év, és véget ért a II. világháború. A férjem hazajött, miután szemtanúja volt annak, hogy a Saskatoon Könnyűgyalogság nevű osztagnak — amelyben ő is szolgált — a 95 százaléka elesett a háborúban. Croydonban telepedtünk le egy másik lakásban.
Meglátogatnak a Tanúk
Egyik vasárnap két Jehova Tanúja jött, és becsöngetett hozzánk. A férjem nyitott ajtót, és nagyon hosszasan elbeszélgetett velük. Élesen ellenzett minden vallást amiatt a képmutatás miatt, amelyet a háború során látott. Mély benyomást tett rá az a tény, hogy a Tanúk megőrizték semleges álláspontjukat. Azt mondta, visszahívta őket egy bibliai beszélgetésre. Nagyon nyugtalan lettem, és megkérdeztem édesapámat, hogy mit tegyek. Azt válaszolta, hogy ne folyjak bele a dologba, és hogy ha a férjem ragaszkodik ehhez az őrült valláshoz, jobb ha beadom a válópert.
Úgy döntöttem, beülök az egyik beszélgetésre, hogy lássam, miről is van szó. Mindannyian körbeültük az asztalt, és a Tanú ezt mondta: „Akkor egyik nap majd átkarolhatnak egy oroszlánt, éppen úgy, ahogyan egy kutyát.” „Jaj, ezek bolondok” — gondoltam. Semmire sem tudtam összpontosítani abból, ami aznap este még elhangzott. Utána megmondtam a férjemnek, hogy nem akarom, hogy megint visszajöjjenek. Sok könnyet hullattunk, és megbeszéltük, hogy elválunk.
Röviddel ezután egy másik Tanú látogatott el hozzánk. Később megtudtuk, hogy körzetfelvigyázó volt, aki a helyi gyülekezetnél tett látogatást, és hallott rólunk. Egészen pontosan emlékszem rá. Kék szeme volt, és nagyon kedves, türelmes természetű volt. A nagyapámra emlékeztetett. Elővettem egy 32 kérdésből álló listát, amelyet én írtam. „Egymás után megtárgyaljuk őket” — mondta, és rögtön bele is kezdtünk. Segített tisztán látnom, hogy a Biblia mondanivalójának teljes megértéséhez olvasnom és tanulmányoznom kell azt. Javasolta, hogy valaki rendszeresen térjen be hozzánk tanulmányozni velünk a Bibliát. Azt mondtam neki, hogy rendben.
Ahogy fokozatosan kezdtem megérteni a Teremtőnkkel, Jehova Istennel kapcsolatos dolgokat, sírva fakadtam. Emlékszem, hogy bementem a hálószobába, és imádkoztam Jehovához, hogy legyen szíves, bocsásson meg nekem, és segítsen megértenem a Bibliát, valamint a szándékait. A férjem, a fiam és én 1951-ben keresztelkedtünk meg. Édesapámat nagyon felzaklatta, amikor meghallotta ezt, és azt mondta, hogy inkább látna holtan, mint Jehova Tanújaként.
Ott szolgálunk, ahol nagyobb a szükség prédikálóra
A férjemmel úgy döntöttünk, hogy visszatérünk Kanadába, és 1952-ben Vancouverbe (Brit Columbia) költöztünk. Édesapám nem volt hajlandó elbúcsúzni tőlünk, és sohasem láttam vagy hallottam felőle többet. Miután már több éve Vancouverben laktunk, felhívás hangzott el, hogy menjünk oda, ahol nagyobb a szükség prédikálóra, különösen olyan területekre, mint Québec, ahol Duplessis miniszterelnök Hitlerhez hasonló magatartást tanúsított Jehova Tanúival szemben.
Végül 1958-ban bepakoltuk valamennyi földi javunkat az autónkba, és elmentünk a New York-i nemzetközi kongresszusra. Onnan autóval Montreálba (Québec) utaztunk, ahol egy francia gyülekezetbe lettünk kijelölve Ville de Jacques-Cartier-be. Sok érdekes tapasztalatunk volt, miközben Québecben szolgáltuk Jehovát. Egyszer felborították az autónkat, köveket dobáltak ránk, és egy asszony nekünk szegezte a teljes erővel működő kerti öntözőcsövet. Ez egy olyan helyen volt, amelyet Mágógnak neveztünk.
Egy másik alkalommal a társammal éppen akkor mentünk el egy templom mellett, amikor az emberek özönlöttek kifelé. Valaki felismert bennünket, és ezt kiáltotta: „Témoins de Jéhovah!” („Jehova Tanúi!”) Ezután hajsza következett, melynek élén a pap állt, de mi gyorsabban futottunk a tömegnél. Sokszor letartóztattak bennünket. Mégis abban az örömben volt részem, hogy számos embernek tudtam segíteni, hogy halljon Jehováról, akik közül sokan még mindig tevékenyen szolgálják őt.
Az 1960-as évek elején a férjemet Los Angelesbe helyezte a munkáltatója, és több mint 30 éven át az egyik ottani gyülekezetben szolgáltunk. Micsoda öröm volt számunkra olyan embereknek beszélni az igazságról, akik a föld minden részéről Los Angelesbe költöztek! Abban a kiváltságban volt részem, hogy tanulmányozhattam libanoni, egyiptomi, kínai, japán, francia és olasz emberekkel, hogy csak néhányat említsek. Emlékszem, hogy találkoztunk egy fiatalasszonnyal, aki egy szót sem tudott angolul — de szerencsére a férje beszélt angolul. Így hát a férjemmel együtt tanulmányoztunk velük. Végül én az asszonnyal külön folytattam a tanulmányozást. „Az Isten legyen igaz” című könyvet használtam angolul, ő pedig a kínai Bibliájában kereste ki a bibliaverseket, s a kérdésekre kínaiul válaszolt. Utána elmondtam a választ angolul, és ő elismételte utánam angolul. Végül már folyékonyan beszélt angolul, bár brit akcentussal beszéli a nyelvet. Boldogan mondhatom, hogy most már ő is, és a férje is Jehova önátadott szolgája.
Nemrégiben Tucsonba (Arizona) költöztünk, és abban a további kiváltságban van részünk, hogy láthatjuk családunk minden tagját, amint hűségesen szolgálja Jehovát, köztük a dédunokáinkat is, akik tanulnak Nagy Teremtőnkről, Jehováról.
Egyébként fellelkesített, amikor megtudtam a croydoni testvérektől, hogy a ragyogó, kék szemű nagyapám Jehova Tanúja volt. (Cassie Bright elmondása alapján.)