Miért veszti el az egyház a befolyását?

„Minden sztoikus nézetet valló ember sztoikus volt, de a kereszténységben hol van a keresztény?”

(RALPH WALDO EMERSON, XIX. SZÁZADI AMERIKAI ESSZÉÍRÓ ÉS KÖLTŐ).

„KATOLIKUS vagyok, de nem gyakorlom a vallásomat” — magyarázza egy fiatal anya. „Fütyülök a vallásra” — fűzi hozzá egy tizenéves. Megjegyzéseik nem szokatlanok Európa fiatalabb nemzedékétől. Jóllehet szüleik — vagy még valószínűbb, hogy nagyszüleik — még mindig templomba járnak, a vallásos hit nem hidalja át a nemzedékek közötti szakadékot.

Miért hagynak fel azokkal a vallásos szokásokkal, melyeket Európában nemzedékeken keresztül becsben tartottak?

A félelem többé nem döntő tényező

Évszázadokon keresztül a pokoltól vagy a tisztítótűztől való félelem erőteljes befolyást gyakorolt az európai emberekre. A kiolthatatlan tűzzel égő pokolról szóló szenvedélyes szentbeszédek és szemléletes templomi festmények meggyőzték a laikusokat afelől, hogy csak az mentheti meg őket a kárhozattól, ha engedelmesen templomba járnak. Továbbá a Catechism of the Catholic Churcha megjegyzi, hogy „az egyház arra kötelezi a hívőket, »hogy vasárnaponként és ünnepnapokon vegyenek részt az istentiszteleten«”. Vidéken a társadalmi nyomás is igen számottevő volt — mindenkitől elvárták, hogy vasárnaponként eljárjon a templomba.

Az idők azonban megváltoztak. Az emberek most szabadnak érzik magukat, hogy azt tegyék, amit csak akarnak. A félelem többé nem döntő tényező. A pokolt csendesen a szőnyeg alá seperték, mivel Európában a legtöbb katolikus már úgysem hisz benne.

Gyakorlatilag, ha valaki elköveti azt a „bűnt”, hogy nem megy el a vasárnapi misére, nem veszik túl komolyan. Egy madridi (Spanyolország) katolikus pap, Tirso Vaquero elismeri: „Azért sajnáljuk őszintén, ha egy keresztény [katolikus] nem jön el vasárnap a misére, mert akkor olyan alkalmat veszít el, amikor Istennel és testvéreivel beszélgethet, nem pedig azért, mert akkor bűnt követ el. Ez csak másodlagos dolognak számít.”

Így tehát a félelem többé nem csepegteti bele az emberekbe az odaadást. Mi a helyzet az egyház és ennek vezetői erkölcsi tekintélyével — megkövetelhetik nyájaiktól a lojalitást?

A tekintély válsága

A vallásos félelem megszűnése egybeesett az egyházban tapasztalható jelentős erkölcsi romlással. „Évszázadokon keresztül . . . oly sok erkölcsi tanítónk, de oly kevés erkölcsös tanítónk volt” — panaszkodik Giordano Bruno Guerri, olasz történész. Az erkölcsi vezetés e hiányára világított rá a két világháború, mely romba döntötte a kereszténységet. Az európai egyházak erőtlennek bizonyultak abban, hogy megakadályozzák a hívőket, hogy belebocsátkozzanak a vérontásba. Ami még ennél is rosszabb: az egyházak mindkét oldalon tevékenyen belekeveredtek a háborús erőfeszítésekbe.

„Az első világháborúval, a keresztény felekezetek közötti polgári háborúval, megkezdődött a tragédiák időszaka, és ezek a háborúk szégyent hoztak a kereszténységre” — jegyzi meg Paul Johnson történész. „A második világháború még fájdalmasabb csapást mért a keresztény hit erkölcsi állapotára, mint az első világháború. Feltárta, milyen üresség van a németországi templomokban, a reformáció bölcsőjében, és a Szentszék gyávaságát és önzését is leleplezte.”

Azok a konkordátumok, melyeket a Vatikán Hitler náci rezsimjével, Olaszországban Mussolini fasiszta kormányzataival, valamint Spanyolországban Francóval kötött, szintén bemocskolták az egyház erkölcsi tekintélyét. Végül is a politikával való ilyenfajta megalkuvás hitelessége elvesztésének árát követelte meg a vallástól.

Egyház és állam — a csomó kibontása

A XX. században a legtöbb európai ország végül kibontotta azt a csomót, mellyel az egyház és az állam össze volt kötözve. Valójában most már egyetlen nagyobb európai ország sem tekinti hivatalos vallásának a római katolikus vallást.

Jóllehet az uralkodó egyházak esetleg még mindig kapnak állami támogatást, elvesztették politikai befolyásukat, melyet egykor gyakoroltak. Nem minden pap fogadja el ezt az új valóságot. Egy kiemelkedő spanyol jezsuita szerzetes, José María Díez-Alegría úgy véli, a katolikus „egyház vezetői azt gondolják — sokan közülük teljesen őszintén —, hogy emberi, »hatalmi« platform nélkül nem tudják ellátni a pásztori teendőket”.

Ám ez az „emberi, »hatalmi« platform” már füstbe ment. Spanyolország, ahol 1975-ig „nemzeti-katolikus” kormány volt hatalmon, jól szemlélteti ezt a helyzetet. Az utóbbi években a spanyol hierarchia állandóan összetűzésben volt a szocialista kormánnyal az egyház anyagi javai miatt. Teruel (Spanyolország) püspöke nemrégen amiatt panaszkodott híveinek, hogy „katolikus üldözött” személynek érzi magát, mivel a spanyol kormány nem támogatja elegendő pénzzel az egyházat.

Spanyol püspökök 1990-ben bejelentették, hogy a spanyol társadalmat „a lelkiismeret és az erkölcs súlyos válsága” sújtja. Kit okoltak ezen erkölcsi válság miatt? A püspökök azt állították, hogy ennek egyik alapvető oka a „félreérthető gondolkodásmód, melyet gyakran a közigazgatás [a spanyol kormány] mozdít elő”. A püspökök nyilvánvalóan elvárják a kormánytól, hogy támogassa a katolikus ideológiát, valamint nyújtson nekik anyagi támogatást.

Vajon a lelkészek gyakorolják is, amit prédikálnak?

A katolikus egyház roppant nagy vagyona mindig is kínos helyzetbe hozza azokat a lelkészeket, akik elszegényedett községekben végeznek szolgálatot. Még kényelmetlenebb volt, amikor a Vatikán Bank — a Time folyóirat szavaival élve — a „háború utáni Olaszország legsúlyosabb pénzügyi botrányába” keveredett. 1987-ben az olasz rendőrbírók elfogatóparancsot adtak ki egy érsek és két másik vatikáni banktisztviselő ellen. A Vatikán különlegesen szuverén helyzete miatt azonban a megvádolt lelkészek elkerülték a letartóztatást. A Vatikán Bank kitartott amellett, hogy semmiféle helytelen dolgot sem követett el, de azt a benyomást nem tudta kitörölni az emberekből, hogy az egyház nem azt gyakorolja, amit prédikál. (Vö. Máté 23:3.)

Még több kárt okoz a szexuális tévelygés, melyet a médiában széles körben nyilvánosságra hoznak. 1992 májusában egy ír püspök, aki jól ismert arról, hogy helyesli a papi nőtlenséget, azt kérte egyházmegyéjétől, „bocsásson meg neki”, és „imádkozzon érte”. Arra kényszerítették, mondjon le hivataláról, miután napfényre került, hogy ő az édesapja egy 17 éves fiúnak, akit az egyház pénzéből taníttatott. Egy hónappal korábban egy katolikus pap jelent meg a német tévében az „élettársával” és két gyermekükkel. Elmondta, hogy az oly sok pap által fenntartott titkos kapcsolatokról szeretne „társalgást kezdeményezni”.

A botrányok elkerülhetetlenül nyomot hagynak maguk után. Guerri, a történész, azt állítja a Gli italiani sotto la Chiesa (Olasz emberek az egyház befolyása alatt) című könyvében, hogy „az egyház már évszázadok óta megbotránkoztatja az olasz embereket”. Elmondása alapján ennek egyik következménye, hogy „még a hívők között is széles körben kifejlődött az egyházellenesség”. Felháborodott katolikusok arra érezhetnek kísértést, hogy ugyanolyan kérdéseket tegyenek fel papjaiknak, mint amilyeneket Pál apostol kérdezett a rómaiaktól: „a ki azt hirdeted, hogy ne lopj, lopsz-é? A ki azt mondod, ne paráználkodjál, paráználkodol-é?” (Róma 2:21, 22).

A papság és a laikusok közötti szakadék

Kevésbé nyilvánvaló, de talán még inkább gyengítőleg hat az a probléma, hogy szakadék tátong a papság és a laikusok között. Úgy tűnik, a püspökök pásztori levelei inkább bosszantják, mintsem oktatják a hívőket. Egy spanyol tanulmány kimutatja, hogy a megkérdezetteknek csupán a 28 százaléka „értett egyet a püspökök kijelentéseivel”. Ugyanennyien „egy cseppet sem törődtek a dologgal”, 18 százalékuk pedig azt mondta, hogy „nem érti, miről beszélnek [a püspökök]”. Mallorca (Spanyolország) érseke, Ubeda elismerte: „Nekünk, püspököknek is részt kell vállalnunk a felelősségből az elkeresztényietlenedés folyamata miatt — ez a folyamat pedig valóságos dolog.”

A tiszta, Írásokon alapuló üzenet hiánya további tényező, mely elidegeníti a laikusokat. A Catholic Herald szerint Franciaországban „sok pap úgy döntött, hogy politikai szerepet vállal azért, hogy fontos személlyé váljon”, még akkor is, ha a híveik többsége jobban szeretné, ha ehelyett a szellemi dolgokra koncentrálnának. Silvano Burgalassi olasz pap és szociológus elismeri: „A . . . [fiatalok] talán rossz példamutatásunk miatt zárkóznak el Istentől. A megalkuvás keverékét nyújtjuk nekik: vallás és kereskedelem, önzés és meghamisítás.” Nem csoda, ha a papok elvesztik köztiszteletben álló társadalmi helyzetüket. „Katolikus vagyok, de nem hiszek a papoknak” — gyakran ilyen kifejezést hallhatunk spanyol katolikusoktól.

Néhány katolikus ember nehéznek találja, hogy bízzon a papságban, másoknak pedig komoly kétségeik vannak az egyházi tanítások miatt — különösen azon tanítások miatt, melyeket ésszerűtlennek vagy megvalósíthatatlannak tekintenek.

Felfoghatatlan tantételek

Egy kirívó példa a pokol tantételéről szóló hivatalos katolikus tanítás. A Catechism of the Catholic Church megjegyzi: „Az egyházi tanítás a pokol létezését, és ennek örökké tartó fennmaradását állítja.” Ennek ellenére nemrégen készült tanulmányok kimutatják, hogy a francia katolikusoknak csupán egynegyede, a spanyol katolikusoknak pedig egyharmada hisz a pokol létezésében.

Ehhez hasonlóan, amikor erkölcsi kérdésekről van szó, az európaiak a „csináld magad keresztény” irányzat felé hajlanak. A tizenéves Mimmi, aki svéd, és evangélikus vallású, úgy gondolja, hogy az olyan erkölcsi kérdések, mint például a házasságon kívüli gyermekszülés, „olyasmik, amikben te magad döntesz”. Franciaországban a legtöbb katolikus egyetértene vele. Amikor az emberek az életük folyamán fontos kérdésekkel néztek szembe, 80 százalékuk azt mondta, hogy inkább lelkiismerete irányítását követte, mintsem az egyházét.

A múltban az egyház tekintélye elegendő volt ahhoz, hogy bármilyen más véleményt elfojtson. A Vatikán nézőpontjából ez kevéssé változott meg. A Catechism igen merev álláspontot képviselve a következőket jelenti ki: „mindaz, amit az Írások értelmezésének módjáról mondanak, végül az egyház ítélete alá kerül.” Az ellentmondást nem tűrő megközelítés azonban igen csekély számú támogatóra talált. „A tekintély kérdése változatlanul fennáll” — siránkozik Antonio Elorza, egy spanyol politikaprofesszor. „Az egyház inkább elbarikádozza magát, és a történelemmel szemben szentesíti hagyománya érvényességét.” A barikádon kívül az egyház befolyása és tekintélye továbbra is hanyatlik.

A szellemi hanyatláson kívül a társadalmi okok további fontos tényezők, melyek hozzájárulnak a vallásos közönyhöz. A fogyasztói társadalom temérdek szórakoztatási és kikapcsolódási lehetőséget kínál — a legtöbb európai pedig szeretné megtalálni, és meg is találja, hogyan élvezze ezeket. Ezzel szemben a templomba járás unalmas időtöltésnek látszik vasárnap reggelente. Ezenfelül úgy tűnik, hogy a templomi istentiszteletek ritkán elégítik ki az emberek szellemi szükségleteit.

Valószínűtlennek tűnik, hogy a hagyományos vallás újra teret hódít az európai nyáj felett. Vajon a vallás, a múlt ereje — letűnőfélben van?

[Lábjegyzet]

[Oldalidézet a 6. oldalon]

A kényelem kultusza hódította meg a kereszténység szívét

[Kép a 7. oldalon]

Amikor az istentisztelet vagy a napozás között kell választani, a legtöbb európai habozás nélkül a strandra megy