A béka porontya

„A béka porontyából béka lesz.”

Ez a japán közmondás azt jelenti, hogy egy gyermek épp olyan felnőtté válik, amilyen a szülője. Anyám gésa volt.

EGY gésaházban nőttem fel, melyet anyám vezetett. Így gyermekkoromtól fogva gyönyörű hölgyekkel voltam körülvéve, akik a legdrágább kimonókat viselték. Tudtam, hogy amikor idősebb leszek, én is csatlakozok majd az ő világukhoz. Képzésem 1928 hatodik hónapjának hatodik napján kezdődött, amikor hatéves voltam. A 666-os számról azt mondták, hogy a sikert biztosítja.

Japán hagyományos művészeteit tanultam — többek között táncot, éneklést, hangszeres játékot, teaszertartások levezetését. Iskola után mindennap hazarohantam, átöltöztem, és mentem az óráimra. Ott újra az iskolai barátaimmal voltam, mivel mindannyian gésák gyermekei voltunk. Mozgalmas idő volt, és élveztem.

A II. világháború előtti napokban a kötelező iskola 12 éves korban fejeződött be, így tehát akkor kezdtem el dolgozni. Mint kezdő gésa, fényűző kimonókba öltöztem, melyeknek ujjai szinte a lábfejemig lógtak le. Lelkesedéssel mentem első megbízatásomra.

Munkám mint gésáé

Munkám alapjában véve magába foglalta a szórakoztatást, és hogy háziasszonyi teendőket lássak el. Amikor jómódú férfiak exkluzív étteremben terveztek vacsoravendégségeket, felhívtak egy gésaházat, és néhány gésa szolgálatát kérték. A gésától elvárták, hogy felélénkítse az estét, valamint hogy biztosítsa, minden vendég elégedetten, és azzal az érzéssel térjen haza, hogy kellemesen érezte magát.

Ahhoz, hogy ezt megtegyük, rá kellett éreznünk minden vendég szükségletére, melyet ki kellett elégítenünk — még mielőtt a vendég felismerte volna, hogy van valamilyen szükséglete. Úgy gondolom, a legnehezebb az volt, amikor alkalmazkodni kellett a pillanatnyi kívánságokhoz. Ha a vendégek hirtelen táncot akartak nézni, akkor táncoltunk. Ha zenét óhajtottak, elővettük hangszereinket, és a kért zenét játszottuk, vagy bármilyen éneket elénekeltünk, amit csak kívántak.

Az általános téves felfogás az, hogy minden gésa első osztályú prostituált, akit sok pénzért lehet megkapni. Ez nem így van. Jóllehet vannak olyan gésák, akik abból élnek, hogy áruba bocsátják magukat, ám nem feltétlenül kell egy gésának eddig süllyednie. Tudom, mivel én sohasem tettem ilyet. A gésa hivatásos szórakoztatónő, és ha jól csinálja, az ügyessége munkát, drága ajándékokat és sok borravalót hoz neki a vendégektől.

Kétségtelen, hogy csupán néhányan ügyesek annyira, hogy felkerülnek a csúcsra. A legtöbb gésa csak egyetlen hagyományos japán művészetben válik szakképzetté. Én azonban hét ilyen művészetben szereztem diplomát, melyek közül néhány: japán tánc, virágkötészet, teaszertartás levezetése, japán dobolás, mely dob taiko néven ismeretes, és háromstílusú zene játszása, mely zenét háromhúros samiszenen adnak elő. Ezek nélkül a képzettségek nélkül talán úgy éreztem volna, hogy bármit meg kell tennem, amit csak kérnek az ügyfelek, hogy megkeressem a megélhetéshez szükséges pénzt.

Amikor Japán nem volt gazdaságilag stabil, néha a lányok gésák akartak lenni, hogy így tartsák el családjukat. Pénzt kértek kölcsön képzésükre és kimonókra. Másokat a családjuk adott el gésaházakba. Tulajdonosaik, mivel nagy pénzösszeget fizettek ki a lányokért, visszafizetést kértek tőlük. Az ilyen körülmények között élő gésák meglehetősen kedvezőtlen helyzetben voltak, mivel képzésük későn kezdődött, és már karrierjük elején el voltak adósodva. Ezek közül a gésák közül sokat erkölcstelenség céljából vettek igénybe, vagy kényszerítették őket, hogy kielégítsék a pénzbeli kötelességeiket.

A szórakoztatóiparból, a sport-, az üzleti és politikai világból jól ismert emberek vették igénybe szolgáltatásaimat. Ügyfeleim között miniszterek és miniszterelnökök is voltak. Ezek az emberek tiszteletteljesen bántak velem, és megköszönték munkámat. Bár nem csatlakoztam a fő beszélgetésekhez — hacsak meg nem hívtak ezekre —, néha az én véleményemet is megkérdezték. Így mindennap olvastam az újságokat, és hallgattam a rádiót, hogy lépést tartsak a hírekkel. Azokat a vendégségeket, melyeken én szolgáltam, gyakran tárgyalások miatt rendezték meg, így titoktartónak kellett lennem, és nem volt szabad továbbadnom a hallott dolgokat.

Ki az édesanyám?

Egyik nap 1941-ben — amikor 19 éves voltam — meghívtak egy étterembe, ahol két hölgy várt rám. Egyikőjük közölte velem, hogy ő a test szerinti anyám, és azért jött, hogy hazavigyen. A másik nő gésákat foglalkoztatott, és munkát ajánlott nekem. Ő úgy gondolta, azért kell dolgoznom, hogy inkább a test szerinti anyámat tartsam el, mintsem a nevelőanyámat. Sohasem futott végig az agyamon a gondolat, hogy a hölgy, aki felnevelt, nem az igazi anyám.

Összezavarodtam, hazarohantam, és elmondtam a nevelőanyámnak, mi történt. Mindig tudott uralkodni az érzelmein, de most könnyekkel telt meg a szeme. Azt mondta, ő akarta elmondani nekem, hogy amikor egyéves voltam, engem egy gésaházba adtak. Amint meghallottam az igazságot, minden bizalmamat elvesztettem az emberekben, és zárkózottá, csendessé váltam.

Elutasítottam azt a gondolatot, hogy elfogadjam a test szerinti anyámat. Rövid találkozásunkból nyilvánvalóvá vált, hogy tudott a sikeremről, és azt akarta tőlem, azért dolgozzam, hogy eltartsam őt. Barátja üzletéről tudtam, hogy az ottani munka magában foglalja az erkölcstelenséget is. Művészi adottságaimat akartam eladni, nem pedig a testemet. Így aztán úgy gondoltam — és még most is úgy gondolom —, hogy jól döntöttem.

Jóllehet zaklatott voltam nevelőanyám miatt, el kellett ismernem, hogy olyan képzésben részesített, amivel mindig meg tudtam keresni a megélhetéshez szükséges pénzt. Minél többet gondolkoztam ezen, annál inkább hálát éreztem iránta. Gondosan és következetesen választotta ki munkahelyemet, megóvott azoktól a férfiaktól, akik csupán erkölcstelen szándék miatt igényelték a gésa szolgálatait. Mind a mai napig hálás vagyok neki ezért.

Alapelvekre tanított meg engem. Az egyik dolog, melyet kihangsúlyozott, az volt, hogy az igenem legyen igen, a nemem pedig nem. Arra is megtanított, hogy fogadjam el a felelősséget, és legyek szigorú magamhoz. Az általa megtanított alapelvek követésével sikeres voltam a munkámban. Kétségbe vonom, hogy a test szerinti anyámtól kaptam volna-e ilyen segítséget. Örökbefogadásom valószínűleg egy igen viharos élettől óvott meg, és arra a következtetésre jutottam, nagyon örülök, hogy így történt.

Fiúgyermek a háború közepette

1943-ban fiam született. A hagyományos japán kultúrával összhangban — mely nem fogadja el a „bűnt” — nem gondoltam, hogy bármi rosszat vagy szégyenletes dolgot tettem volna. Nagyon nagy hatással volt rám a fiam. Ő volt a legdrágább dolog, amim csak volt — valaki, akiért éltem és dolgoztam.

1945-ben nagyon heves bombázás volt Tokióban, és fiammal el kellett menekülnöm a városból. Kevés volt az élelem, és a fiam nagyon beteg volt. Az emberek hatalmas tömegben tolongtak az állomáson, de mi valahogyan fel tudtunk szállni egy vonatra, mely az északon fekvő Fukusimába tartott. Azon az éjszakán egy fogadóban voltunk, ám mielőtt el tudtam volna vinni kisfiamat egy kórházba, rosszultápláltság és kiszáradás miatt meghalt. Még csak kétéves volt. Ez megsemmisítőleg hatott rám. A fogadó kazánfűtője elhamvasztotta fiam testét a tűzben, melyet fürdővíz melegítésére használt.

Nem sokkal a háború vége után visszamentem Tokióba. Porig bombázták a várost. Otthonom, és mindenem, amim csak volt, elveszett. Egyik barátnőm házába mentem. Kölcsönadta kimonóit, és újra dolgozni kezdtem. Nevelőanyám, akit Tokión kívülre evakuáltak, azt kérte, hogy küldjek pénzt, és építsek neki házat Tokióban. Az ilyenfajta kérések miatt még magányosabbnak éreztem magam, mint valaha. Még mindig fiam halálát gyászoltam, és vigaszra vágytam, de anyám még csak meg sem említette gyermekemet. Minden, ami csak érdekelte, saját maga volt.

Családi kötelességek

A hagyomány azt tanította, hogy mindenünket, amink van, szüleinknek és őseinknek köszönhetjük, valamint a gyermekek kötelessége, hogy azáltal viszonozzák szüleik tetteit, hogy kérdés nélkül engedelmeskednek nekik, és szüleik haláláig törődnek velük. Így tehát megtettem kötelességemet, de nevelőanyám követelései rendkívül nagyok voltak. Azt is elvárta tőlem, hogy tartsam el testvére két gyermekét, akiket ő örökbe fogadott. 19 éves koromig úgy hittem, ők a testvéreim.

Sok gésa sohasem ment férjhez, és elkerülték, hogy saját gyermekük legyen. Gyakran csecsemőlányokat fogadtak örökbe szegény családokból, akiket csupán amiatt képeztek gésákká, hogy időskorukban a kényelmes élethez szükséges pénzbeli támogatáshoz jussanak. Sajnos én is kezdtem megérteni, miért kaptam mindazt a törődést és képzést. Ez egyszerűen a jövőbeli pénzügyi biztonság forrása volt anyámnak.

Mindezt elfogadtam, jóllehet csodálkoztam, miért kell a nevelőanyámon kívül még a „testvéreimet” is eltartanom, akik mindketten egészségesek és munkaképesek voltak. Ennek ellenére mindhármójukat eltartottam, mindent megtéve, amit csak kértek. Végül 1954-ben, a halála előtti napon, anyám letérdelt az ágyán, meghajtotta magát, és a formaságoknak eleget téve köszönetet mondott nekem. Azt mondta, hogy eleget tettem. Ez az egyetlen elismerés és köszönetnyilvánítás volt a jutalma többéves munkámnak. Az abból a tudatból fakadó megelégedettség, hogy minden felelősségemnek eleget tettem, még mindig könnyeket csal a szemembe.

Leányomról való gondoskodás

Kislányom született 1947-ben, és elhatároztam, keményen fogok dolgozni, hogy vagyont gyűjtsek neki össze. Minden este dolgozni mentem. Kezdtem fellépni Japán főbb színházaiban, mint például a ginzai Kabuki-zában. Ez is jól fizető állás volt.

Akár táncról, akár a samiszenen való játszásról volt is szó, mindig a főszerepeket kaptam. Sikerem ellenére — melyről más gésák csak álmodtak — mégsem voltam boldog. Talán nem lettem volna olyan magányos, ha lett volna egy férjem, de a gésaélet és a házasság nem igazán fér össze. Egyetlen vigaszom Aiko volt, a kislányom, és ő volt életem középpontjában.

Rendszerint a gésák képzik leányaikat, akár saját, akár örökbefogadott legyen is az, hogy ugyanazt a munkát végezzék. Követtem ezt a szokást, ám később elkezdtem azon gondolkozni, milyen életre is készítem fel. Ha így folytatódna, ez azt jelentené, hogy nemzedék nemzedék után sohasem tudná meg, mi is az, ha valakinek igazi családja van. Meg akartam törni ezt a láncot. Azt akartam, hogy Aiko és gyermekei örvendjenek a házasságnak és a normális családi életnek. Nem akartam, hogy a béka porontya béka legyen!

Aiko tizenéves korának elején kezelhetetlenné vált. Nevelőanyám pár évvel azelőtt bekövetkezett halála óta Aiko csupán azon szolgálólányok társaságát élvezhette otthon, akiket alkalmaztam. Rendkívül szüksége volt az időmre és figyelmemre. Így még ha 30-as éveim közepén és karrierem csúcsán voltam is, úgy döntöttem, felhagyok a gésaélettel, és csak olyan munkát vállalok, melyben táncolok és samiszenen játszok. Aiko miatt hagytam ott a munkámat. Együtt kezdtünk vacsorázni, és szinte azonnal higgadtabb természetűvé vált. Az, hogy időt szántam rá, csodálatos eredményekkel járt.

Idővel egy csendes lakóhelyre költöztünk, ahol nyitottam egy kávézót. Aiko felnőtt, és megkönnyebbültem, hogy Kimihiróhoz ment feleségül, egy jó családból származó férfihoz, aki megértést tanúsított életvitelem iránt.

A vallás vita tárgyává válik

1968-ban Aiko megszülte első unokámat. Nem sokkal később elkezdte tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival. Ez meglepett, mivel nekünk már volt vallásunk. Miután anyám — a nevelőanyám — meghalt, állítottam egy nagy buddhista oltárt otthon, és anyámat imádva rendszeresen letérdeltem előtte. Ezenkívül minden hónapban elmentem a családi sírbolthoz, hogy mindenről beszámoljak anyámnak, ami történt.

Az ősök imádata kielégített engem. Úgy éreztem, mindent megteszek, amit meg kell tennem az őseimről való gondviselés, és hálám kimutatása terén; Aikót pedig úgy neveltem, hogy ugyanezt tegye. Így elborzadtam, amikor elmondta, hogy többé nem vesz részt az ősök imádatában, és engem sem fog imádni, amikor meghalok. „Hogyan hozhattam világra ilyen gyermeket — kérdeztem magamtól —, és hogyan csatlakozhatott olyan valláshoz, amely arra tanítja az embereket, hogy ilyen háládatlanok legyenek őseik iránt?” A következő három évemet mintha sűrű fellegek árnyékolták volna be.

Fordulópont következett be, amikor Aiko Jehova Tanújaként megkeresztelkedett. Aiko egyik Tanú barátja meglepődött, amikor nem voltam jelen leányom keresztelkedésekor, és azt mondta Aikónak, hogy látogasson meg. Dühös voltam, de amikor eljött, csupán a bevett szokásoknak megfelelő modor miatt — mely már erősen belémivódott — fogadtam őt. Ugyanezen ok miatt nem mondhattam nemet, amikor kijelentette, hogy a következő héten vissza fog térni. Ezek a látogatások hetekig folytatódtak, és annyira felidegesítettek, hogy először semmit sem értettem abból, amit mond. A beszélgetések azonban fokozatosan gondolkodásra indítottak.

Kezdtem visszaemlékezni azokra a dolgokra, melyeket anyám mondogatott. Bár ő azt akarta, hogy halála után imádják, nem volt megbizonyosodva a túlvilági életről. Azt mondta, a szülők leginkább azt akarják, hogy a gyermekek kedvesek legyenek hozzájuk, szívélyesen beszélgessenek velük, amíg élnek. Amikor olyan írásszövegeket olvastam, mint például a Prédikátor 9:7, 12 és az Efézus 6:1, 2, és megértettem, hogy a Biblia ugyanerre buzdít, úgy éreztem magam, mintha szemem elől fellebbentették volna a függönyt. Más dolgok is benne vannak a Bibliában, amire anyám tanított; mint például az, hogy igenem legyen igen, a nemem pedig nem (Máté 5:37). Kíváncsi voltam, mi mást tanít még a Biblia, így hát beleegyeztem egy rendszeres bibliatanulmányozásba.

Az életem legnagyobb részében érzett szomorúság és csalódottság eltűnt, amint előrehaladtam a Biblia ismeretében. Nagy hatással volt rám, amikor elkezdtem látogatni Jehova Tanúi összejöveteleit. Ez egészen más világ volt. Az emberek őszinték, kedvesek, barátságosak voltak, és szívem érzékenyen reagált erre. Különösen az indított meg, amikor megismertem Jehova könyörületességét. Ő szeretetteljesen megbocsát minden bűnbánó vétkesnek. Igen, minden múltban elkövetett hibámat megbocsátja, és segít nekem, hogy új életnek örvendjek!

Változások az életemben

Jóllehet Jehovát akartam szolgálni, erősen kötődtem a szórakoztatóiparhoz. Akkor 50-es éveimben jártam, de még mindig felléptem a színpadon. Vezető szerepet játszottam, és a samiszen zenészek két rendezőjének én voltam az egyike, amikor Icsikava Dandzsúró játszotta a Szukerokut a Kabuki-zában. Mivel nagyon kevés samiszen zenész tud katoubusi stílusban játszani — mely a Szukeroku kísérőzenéjéhez szükséges —, senki sem volt, aki helyettesíteni tudott volna, ha felmondok. Úgy éreztem, csapdába estem.

Egy idősebb Tanú azonban — aki szintén a hagyományos japán szórakoztatóipar egyik ágában dolgozott — azt kérdezte, miért gondolom úgy, hogy abba kell hagynom. „Az embereknek dolgozniuk kell, hogy eltartsák magukat” — magyarázta. Segített megértenem, hogy semmi Írás-ellenes dolgot sem teszek, és szolgálhatom Jehovát, miközben továbbra is fellépek.

Egy ideig még dolgoztam a Kabuki-zában, Japán első helyen álló színházában. Majd a bemutatók kezdtek egybeesni az összejöveteli estékkel, így azt kértem, helyettesítsenek azon alkalmakkor. Összejöveteleink időpontjai azonban hamarosan megváltoztak, így munkámat összhangba tudtam hozni az összejövetelekkel. Ám gyakran rögtön az előadás után be kellett ugranom egy szabad taxiba, hogy időben elérjek az összejövetelekre, és így nem pihentem együtt a többi előadóval — amint az egyébként szokás volt. Végül úgy döntöttem, hogy abbahagyom a színjátszást.

Abban az időben nagyon sok próba volt egy hathónapos előadássorozatra, melyet Japán főbb városaiban mutattunk be. Ha felhoztam volna azt a témát, hogy kilépek, sok bajt okozott volna. Így anélkül, hogy megemlítettem volna szándékomat, kezdtem kiképezni valakit, hogy legyen az utódom. Amikor véget ért a turné, minden érdekelt személynek elmagyaráztam, hogy eleget tettem felelősségeimnek, és otthagyom az állásomat. Néhányan mérgesek lettek. Mások azzal vádoltak, hogy öntelt vagyok, és szánt szándékkal bajt okozok nekik. Nem volt valami könnyű időszak, de ragaszkodtam elhatározásomhoz, és 40 év után otthagytam a színjátszást. Azóta samiszen tanár vagyok, és ebből van egy kis jövedelmem.

Önátadásomhoz méltón élek

Pár évvel korábban átadtam életem Jehova Istennek. 1980. augusztus 16-án megkeresztelkedtem. Most Jehova iránti mély hálaérzet tölt el. Valahogy úgy tekintem magam, mintha az a szamaritánus asszony volnék, akit a Biblia a János 4:7–42-ben említ meg. Jézus kedvesen beszélt hozzá, és ő megbánta bűneit. Ehhez hasonlóan Jehova, aki „azt nézi, mi a szívben van”, kedvesen megmutatta nekem az utat, és könyörületességéből kifolyólag képes voltam új életet kezdeni (1Sámuel 16:7).

Amikor már majdnem 68 éves voltam — 1990 márciusában —, úttörő lettem, ahogyan Jehova Tanúi teljes idejű szolgáit nevezik. Aiko is úttörő, mint ahogy három gyermeke is. Megtartva „A béka porontyából béka lesz” japán közmondást, olyan felnőtté váltak, amilyen az édesanyjuk. Aiko férje keresztény vén a gyülekezetben. Mennyire áldott vagyok, hogy családom körülvesz engem, melyben mindenki az igazságban jár; azért is áldott vagyok, mert szerető szellemi testvérek és testvérnők vannak a gyülekezetben!

Bármilyen hálás is vagyok őseimnek, leginkább Jehovának mondok köszönetet, aki többet tett értem, mint amit bármelyik ember tehetett volna. Különösen hála jár neki mindenre kiterjedő könyörületességéért és vigasztalásáért, mely arra indít, hogy az egész örökkévalóságon át dicsőítsem őt. (Sawako Takahasi elmondása alapján.)

[Kép a 19. oldalon]

Gyakorlás, amikor nyolcéves voltam

[Kép a 20. oldalon]

Nevelőanyámmal

[Kép a 21. oldalon]

Lányom volt életem büszkesége

[Kép a 23. oldalon]

Ez előtt a családi oltár előtt imádtam anyámat

[Kép a 24. oldalon]

Lányommal, a férjével és unokáimmal