Szökésem az igazsághoz

Amikor elkezdtem tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival, szökött elítélt voltam. Hamarosan azzal a kihívással kellett szembenéznem, hogyan hagyjam abba a hazudozást, és hogyan kezdjem elmondani az igazságot.

A PENDER megyei (Észak-Carolina, USA) másodfokú bíróság előtt álltam 1974 novemberében. A vádak magukban foglaltak fegyveres rablást, támadást halált okozó fegyverrel és 145 kilométer/óra sebességgel történt gyorshajtást egy olyan területen, ahol a legnagyobb megengedett sebesség 55 kilométer/óra volt. A következő hónapban, amikor még csak 22 éves voltam, az összes vád alapján 30 évre ítéltek, amit az egyik észak-carolinai börtönben kellett letölteni.

A New Jersey-beli Newarkban nőttem fel. Bár édesapám rendőrtiszt volt, mindig gondot okoztam szüleimnek. Fogdán és javító-nevelő intézetben töltöttem bizonyos időt, valamint egyszer pont azon a rendőrségen zártak be, ahol édesapám dolgozott. Sohasem fogom elfelejteni azt a verést, amit aznap éjszaka kaptam tőle! Ez szinte bármelyik más tizenévesnek elég lett volna, hogy megváltoztassa az életét — de nem nekem.

Megszöktem otthonról, és egy barátomnál töltöttem az éjszakákat, vagy kinn maradtam az utcán. Végül újból börtönbe zártak. Édesapám akarata ellenére édesanyám elintézte, hogy kiengedjenek. Szüleim, akiknek még öt gyermekük volt, elhatározták, hogy talán a hadsereg az, amire szükségem van.

Besoroztak a hadseregbe, és a különböző kiképzési programok valóban megváltoztatták a viselkedésemet egy időre. Utána azonban a kábítószer rabja lettem, és heroinfüggővé váltam. A Bragg erődben állomásoztattak Észak-Carolinában, és nem sokkal ezután történt, hogy társaimmal városról városra jártunk, és elloptuk azt, amire szükségünk volt, hogy fenntartsuk szenvedélyünket. Az újságokban és a tévében beszámoltak rablásainkról.

A hatóságok nemsokára elkaptak, és kiszabták rám azt a 30 éves ítéletet, amelyet a bevezetőben említettem. A börtönben évekig harcoltam a szabályok és rendelkezések ellen, végül azonban megértettem, hogy csak magamnak csinálok bajt. Ezért megpróbáltam engedelmeskedni a szabályoknak a minimális őrizet és a feltételes szabadlábra helyezés elnyerésének reményében.

Tíz évi börtönt követően minimális őrizetet kaptam, és nem sokkal utána beosztottak egy szabadlábra helyezést megelőző munkaterápiára. Ez azt jelentette, hogy elhagyhattam a börtönt reggel és saját magam visszatértem este. Egy nap elmulasztottam visszatérni azonnal a munka után, és kizártak a programból. Még mindig megengedték azonban, hogy minimális őrizetnek örvendjek.

Miután már majdnem 11 éve voltam börtönben, esélyeim a feltételes szabadlábra helyezésre vonatkozóan nem látszottak túlzottan reményteljesnek. Egy forró augusztusi reggelen 1985-ben, míg a börtönön kívül voltam, lehetőség kínálkozott, hogy megszökjek — elfussak észrevétlenül. Utam egyik barátom otthonába vezetett, aki együtt volt velem a börtönben. Miután nála töltöttem az éjszakát és átöltöztem, elvitt autóval Washington, D.C.-be, körülbelül 400 kilométer távolságra.

Elhatároztam, hogy soha nem megyek vissza a börtönbe, ami azt jelentette, hogy kerülnöm kell mindenfajta további bűnözői tevékenységet. Először napi munkát szereztem, bármit elvállaltam. Azután elhelyezkedtem egy olyan munkahelyen, ahol egy elektromos dolgokkal foglalkozó társaságnak dolgoztam. Idővel sikerült kapnom egy születési bizonyítványt egy eltérő névvel — Derek Majette. Nevem, születési helyem, hátterem, családom — minden, ami rólam szólt — most hazugság volt. Úgy éreztem, addig vagyok biztonságban, amíg nem ismer senki. Így éltem három évig Washington, D.C.-ben, valamint a város környékén.

Találkozás Jehova Tanúival

Egy este két jól öltözött fiatalember keresett fel a lakásomon. A Bibliáról beszéltek, majd nálam hagytak egy könyvet, és megígérték, hogy visszajönnek. De mivel elköltöztem egy másik lakásba, sohasem láttam őket újra. Később egyik reggel, munka előtt beugrottam valahova, hogy igyak egy kávét, és találkoztam két hölggyel, akik megkérdezték, érdekelne-e Az Őrtorony folyóirat. Elfogadtam egyet, és ezek után ezek a hölgyek minden reggel találkoztak velem, és a Bibliáról beszéltek.

Bár a beszélgetések mindig rövidek voltak, érdeklődésem aziránt, amit ők mondtak, addig a pontig növekedett, hogy minden reggel örömmel vártam, hogy találkozzak ezekkel a hölgyekkel, Cynthiával és Janette-tel. Idővel megismertem Jehova Tanúi közül másokat is, akik kora reggel prédikáltak. Meghívtak, hogy látogassak el egy összejövetelre a Királyság-terembe. Nyugtalan voltam, de elfogadtam a meghívást.

Amint ott ültem az előadást hallgatva, azon a délutánon történt először, hogy ilyen érthető módon kifejtett írásszövegeket hallottam. Ott maradtam Az Őrtorony folyóiratot felhasználó bibliatanulmányozáson is, és felfedeztem, hogy én is részt tudok venni a kérdések megválaszolásában. Életemben először hozzászóltam, és az összejövetel után beleegyeztem, hogy bibliatanulmányozást kezdjek az egyik gyülekezeti vén segítségével.

Gyorsan fejlődtem a Biblia ismeretében. Sokkal fontosabb azonban, hogy értékeltem az igazságokat, amelyeket megtanultam. Ezután nem voltam nyugodt az életem felől. Bűnösnek kezdtem érezni magam a hazugságok miatt, amelyeket ezeknek az embereknek mondtam, akik most a barátaim voltak. Folytattam a tanulmányozást, azt gondolva, hogy addig tudok haladni, amíg senki sem ismeri az igazságot rólam. Ezek után azonban bibliai oktatóm elkezdett beszélni a házról házra végzett szolgálatban való részvételről.

Ebben az időben történt valami, ami tudatosította bennem, hogy a szolgálatban való részvétel, vagy egyáltalán bármely ilyen típusú tevékenység lehetetlen számomra, hacsak nem teszek valamit a helyzetemmel kapcsolatban. Éppen tankoltam az autómmal, amikor valaki felbukkant mögöttem, és hátra feszítette a kezem. Félelem futott át rajtam! Azt gondoltam, a hatóságok végleg elkaptak. Micsoda megnyugvás volt számomra, amikor kiderült, hogy egyik korábbi börtöntársam volt az! Nem tudva, hogy elszöktem, többször is valódi nevemen szólított, és mindenfajta kérdést tett fel.

Ilyen félelemben nem volt részem, amióta megszöktem. De akkor ez mellbe vágott. Mi lenne, ha a házról házra végzett szolgálatban lennék, és valaki olyan jönne ki az ajtóhoz, aki ismerné valódi kilétemet? Hogyan mehetnék ki Jehova szolgálatába, és beszélhetnék az igazságról, amikor hazugságban élek? Mit kell tennem? Folytassam a tanulást, és éljek továbbra is hazugságban, vagy hagyjam abba a tanulást, és költözzek el? Ez annyira összezavart, hogy el kellett mennem egy időre, és gondolkoznom kellett.

A döntés meghozatala

Tettem egy körutat. Éppen egy hosszú, békés vezetésre volt szükségem ahhoz, hogy pihenjek, gondolkozzak és Jehovát kérjem, hogy segítsen eldöntenem, mit tegyek. Ez addig tartott, amíg a Washington, D.C.-be vezető úton nem voltam, ott döntöttem — abbahagyom a hazudozást, és csak az igazságot fogom mondani. Ezt azonban nem volt olyan könnyű megtenni. Mivel elég jól megismertem Cynthiát, benne megbíztam. Ő világossá tette, hogy a dolgokat egyenesbe kell hoznom Jehova előtt. Azt javasolta, hogy beszéljek a gyülekezeti vénekkel.

Tudtam, hogy igaza van, és egyetértettem vele. Mivel azonban nem voltam biztos abban, hogy törvényesen mit kell tennem, felhívtam egy helyi ügyvédet, és elmagyaráztam a helyzetemet. Azt tanácsolta, lépjek érintkezésbe egy ügyvéddel Észak-Carolinában, mivel ő ismeri az eljárásmódot arra az államra vonatkozóan. Így tettem egy utat délre, hogy találjak egy ügyvédet.

Amikor megérkeztem az észak-carolinai Raleigh-be, a börtönhöz hajtottam, amely az egyik főutcánál helyezkedett el. Megálltam, csak ültem és néztem a magas szögesdrót kerítést, a fegyveres őröket a megfigyelő tornyokban, valamint a rabokat, akik körbe sétáltak a kerítésen belül. Ugyanilyen rab voltam 11 éven keresztül! Nem volt egy könnyű döntés.

Mindazonáltal átnéztem a telefonkönyvet, és kiválasztottam egy ügyvédet. Felhívtam, és elmondtam neki ugyanazt az információt, amelyet az első ügyvédnek mondtam, akivel beszéltem. Nem tett fel sok kérdést. Éppen csak annyit mondott, mennyi a tiszteletdíja, és hogy amikor készen állok, telefonáljak, és majd megad egy időpontot. Amikor visszatértem Washington, D.C.-be, egyenesen bibliatanítómhoz mentem.

Ő, felesége és lányuk olyanok voltak számomra, mint egy család. Ezért azon az estén, amikor elmentem a házukhoz, időbe telt, mire ki tudtam mondani a szavakat. Amikor azonban megtettem, megkönnyebbültem. Ők enyhén szólva meghökkentek. Mégis amikor magukhoz tértek megdöbbenésükből, nagyon együtt érzőek és segítőkészek voltak.

A következő dolog, amit tennem kellett, pénzt szerezni az ügyvéd tiszteletdíjára, és eldönteni, mikor adom fel magam. 1989. március 1-jére tűztem ki az időpontot, ami csak néhány héttel későbbre esett. Ki akartam lépni a munkahelyemről, és élvezni akartam szabadságom utolsó napjait, azonban képtelen voltam erre, mert szükségem volt pénzre, hogy ki tudjam fizetni az ügyvédet.

Ironikus benyomást tett rám, hogy megszöktem a börtönből, és most pénzt gyűjtök arra, hogy visszamenjek. Időnként olyan gondolatok jutottak eszembe, hogy felejtsem el az egészet, és menjek el innen. De éppen időben jött el március 1-je. Oktatóm és egy másik bibliatanulmányozója elkísért Raleigh-be. Elmentünk az ügyvéd irodájába, és megbeszéltük a vádakat, amelyekért börtönbe zártak, ítéletem időtartamát, valamint hogy miért vagyok kész átadni magam. Az ügyvéd ezek után felhívta a bírói jogú tisztviselő irodáját információért, hogy hova kell mennem. Megtudtam, hogy a bírói jogú tisztviselő azonnal vissza tud juttatni a börtönbe.

Nem terveztem, hogy ilyen hamar visszamegyek. Azt gondoltam, éppen csak beszélünk az ügyvéddel, és majd másnap átadom magam. Most azonban a meghozott döntés után négyen csendesen elhajtottunk a börtönhöz. Emlékszem gondolataimra: „Valóság ami történik?” A következő dolog, amire emlékszem, hogy a főbejárat előtt álltunk, és hallottam, amint az ügyvéd elmondta az őröknek, ki vagyok.

Újra a börtönben

Amikor a kapu kinyílt, tudtam, hogy elérkezett az idő a búcsúzásra. Kezet ráztam az ügyvéddel. Utána oktatóm, tanulmányozó társam és én összeölelkeztünk. Mihelyt a kapu másik oldalán voltam, megbilincseltek és elkísértek arra a helyre, ahol személyes ruháimat levetettem és felöltöttem a rabruhát. Ugyanazt a rabszámot kaptam, mint amikor ezelőtt itt voltam: 21052-OS.

A börtön minimális biztonsági rendszerű volt, ezért egy órán belül egy maximális biztonságú helyre vittek. Csak azt engedték meg, hogy a Bibliámat és az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyvet tartsam magamnál. Egy olyan rabokból álló csoportba helyeztek, ahol felismertem azokat az embereket, akiket évek óta ismertem. Azt feltételezték, hogy elkaptak, amikor azonban kifejtettem, hogy magamtól jöttem vissza, mert Jehova Tanúja akarok lenni, mind azt mondták, hogy ez volt a legostobább dolog, amit valaha hallottak.

Az egyik utolsó mondat, amit az oktatóm mondott nekem, ez volt: „Soha ne hagyd abba a tanulmányozást.” Ezért időm legnagyobb részét a Biblia és az Élj örökké könyvem olvasásával, valamint olyan otthoni barátaimnak szóló levelek írásával töltöttem, akik tudták mi történt velem. A Tanúk közül írtam Jerome-nak és feleségének, Arlene-nek. A levelem rövid volt, éppen csak néhány köszönő szót és kifejezést tartalmazott arról, hogyan éreztem magam azon idő alatt, amit Jehova Tanúi társaságában töltöttem.

Hamarosan hírt kaptam Jerome-tól, aki engedélyt kért arra, hogy felhasználhassa levelemet egy előadásában, amelyet Jehova Tanúi egyik körzetgyűlésén fog megtartani. Beleegyeztem, bár nem gondoltam a következményekre. Csak néhány Tanú tudott hátteremről. Ezért micsoda meglepetés volt az sokak számára, amikor levelem felolvasása és valódi nevem, Brian E. Garner bejelentése után Jerome ezt mondta: „Más néven Derek Majette!” Ezek után engem ért meglepetés. Bátorító levelek kezdtek özönleni testvérektől és testvérnőktől — nemcsak a Petworth gyülekezettől, amelyikben az összejöveteleket látogattam, hanem más gyülekezetektől is.

Hamarosan átszállítottak a Központi Börtönből egy közepes biztonsági rendszerűbe, az észak-carolinai Lillingtonba. Amint elhelyezkedtem, érdeklődtem a vallásos szolgáltatásokkal kapcsolatban. Örömömre megtudtam, hogy minden szerda este a börtön iskolatermében Jehova Tanúi tartanak összejöveteleket. Sohasem fogom elfelejteni a kimutatott szeretetet, a nekünk nyújtott támogatást és azt az erőfeszítést, amelyet azért tettek, hogy segítsenek nemcsak nekem, hanem bárkinek, aki a bibliai igazságokat akarta tanulmányozni ebben a börtönben. Miután megtudták, hogy korábban tanulmányoztam, az egyik vén, aki az összejöveteleket vezette a börtönben, azonnal folytatta velem a tanulmányozást, ahol abbahagytam.

Vizsgálat a feltételes szabadlábra helyezésért

Több hónap telt el, és utána értesítés jött arról, hogy találkoznom kell a feltételes szabadlábra helyezési bizottsággal. Bár elszöktem és csak nemrégiben jöttem vissza, a törvény megkövetelte, hogy a feltételes szabadlábra helyezési bizottság előtt jelenjek meg egy áttekintésre, vagy legalább értesítést szerezzek arról, hogy áttekintették az esetemet. Tudattam barátaimmal, hogy kivizsgálják az ügyemet a feltételes szabadlábra helyezés érdekében. Újból levelek kezdtek özönleni, de nem nekem, hanem a feltételes szabadlábra helyezési bizottságnak.

1989 októberében értesítést kaptam a feltételes szabadlábra helyezési bizottságtól, hogy ügyemet áttekintik. Izgatott voltam. De azon a napon, amelyen a bizottság tagjainak jönnie kellett volna, senki sem jelent meg. Értesítést sem kaptam, hogy mikor fognak jönni. Nagyon csalódott voltam, azonban nem lassultam le Jehovához intézett imáim tekintetében. Néhány héttel később, november 8-án tájékoztattak két másik embert és engem, hogy a feltételes szabadlábra helyezési bizottság tagjai a börtönben vannak, és hogy engem hívnak be először.

Amint beléptem az irodába, észrevettem két, papírokkal megtöltött iratgyűjtőt. Az egyikben az én aktám volt 1974-ig visszanyúlóan. Nem voltam biztos abban, mit tartalmaz a másik. Miután az ügyemre vonatkozó néhány dolgot megbeszélték velem, a feltételes szabadlábra helyezési bizottság egyik tagja kinyitotta a másik iratgyűjtőt. Ebben az érdekemben írt levelek tucatjai voltak. A bizottság tudni akarta, hogyan ismertem meg ilyen sok embert, miután megszöktem a börtönből. Ezért röviden feltártam tapasztalatomat Jehova Tanúival kapcsolatban. Utána azt kérték, hogy menjek ki az irodából.

Szabadság és új élet

Amikor visszahívtak, tájékoztattak, hogy a bizottság az „azonnali feltételes szabadon bocsátás” mellett szavazott. Magamon kívül voltam az örömtől. Alig kilenc hónap börtön után kiszabadulok! Időbe telt, mire elvégezték a papírmunkát, így 1989. november 22-én kisétáltam — most nem kellett futnom — a börtönből.

1990. október 27-én alig egy évvel szabadon bocsátásom után szemléltettem Jehova Isten iránti önátadásomat vízben történő megkeresztelkedés által. Most boldogan szolgálom Jehovát Washington, D.C.-ben mint kisegítőszolga. 1992. június 27-én Cynthia Adams és én összeházasodtunk.

Köszönetet mondok Jehovának, feleségemnek és családjának, valamint az összes testvérnek és testvérnőnek, akik segítettek nekem, hogy része lehessek ennek a szerető világméretű szervezetnek. (Brian E. Garner elmondása alapján.)

[Kép a 13. oldalon]

A börtön, ahol 11 hosszú évet töltöttem

[Kép a 15. oldalon]

Feleségemmel, Cynthiával