Mint menekült, igazi igazságszolgáltatásra találtam

MIVEL még mindig hideg volt és hó borította a földet, vastag kabátot vettem fel. Akkor lehajtottam a faliszekrényben talált mindenféle méregből összeállított keveréket, amelyben többek között volt még ruhatisztító (szén-tetraklorid) is. Majd fogtam magam és lementem a (Massachusetts állambeli) Cambridge-ben lévő Charles folyóhoz, abban a reményben, hogy ott fogok meghalni. Halál helyett azonban kétségbeesésemre mindössze öt napi intenzív kezelést kaptam a kórházban. De mi vezetett egy ilyen kétségbeesett cselekedetre? Menjünk vissza a származásomhoz.

1932-ben születtem Jaffában, Palesztinában mint görög származású palesztin. A görögkeleti ortodox vallásban nőttem fel. Ez annyit jelentett, hogy hetente egyszer eljártam a templomba és böjtöltem, amikor előírták. De ez csak értelmetlen megszokás volt számomra.

Szüleim meglehetősen jómódúak voltak, mivel családunknak nagy élelmiszer- és szeszesital-elosztó vállalata volt. Tízéves koromban beírattak a Ramallah-i Barátok [Kvékerek] bentlakásos iskolájába, később pedig a jeruzsálemi Szent György Anglikán Iskolába. Az utóbbi maradandó benyomást gyakorolt rám — itt vegyesen tanult keresztény, zsidó és arab származású tanuló viszonylagos békében. Az iskolában a megbékélésre, jó modorra és udvariasságra neveltek. Ám az iskola és a valóságos élet két különböző dolog volt.

Gyermekkoromban a zsidó, arab és brit polgárok között mindennapos volt a viszálykodás, akik mindig harcban álltak egymással. Kisgyermekként láttam, amint megöltek egy embert házunk előtt. Szüleim sokszor csak hajszál híján tudták elkerülni, hogy le ne lőjék őket a kereszttűzben. Azután a második világháború Haifát, ezt a jelentős kikötővárost a német bombatámadások, azaz még több halál és pusztítás célpontjává tette.

Amikor 1948 májusában megszűnt Palesztina fölött a brit mandátum, a polgárháború felerősödött. 1946 júliusában Jeruzsálem legelőkelőbb szállodája, a David King Hotel felrobbant. Ennél az akciónál válogatás nélkül pusztultak az emberek — odaveszett 41 arab, 28 brit, 17 zsidó és 5 más nemzetiségű. Családunk úgy döntött: elmenekül az anarchia elől. Egy éjjel leforgása alatt Ciprusba költöztünk. Ott éltek édesanyám rokonai. Apa otthagyta üzletét és különféle dolgokból álló vagyonát.

Ezek az események formálták korai magatartásomat. 16 éves koromban érdekelt a politika s naponta elolvastam az újságokat, hogy lépést tartsak az eseményekkel. Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök volt a bálványom. Meggyengítette hazájában a külföldi befolyást.

1950-ben családunk az Egyesült Államokba költözött. Akkor még javában dúlt a koreai háború, és én is harcolni akartam azért az országért, amely megmentette családomat az elnyomott helyzetéből. Önkéntes szolgálatra jelentkeztem a Légierőnél, ahol törzsőrmesteri rangig vittem. Koreába viszont sohasem jutottam ki — csupán az omahai (Nebraska) légibázisig.

Egy hitújító a teológiai főiskolán

A légierőtől való leszerelésem után előbb a Texasi Egyetemre, majd az Ohiói Egyetemre mentem, ahol közgazdasági diplomát szereztem. A közel-keleti igazságtalanságok ellen nyíltan felszólaltam, még meghívást is kaptam, hogy tartsak előadást e témakörben. Dr. David Anderson, az episzkopális egyház professzora, aki hallotta az előadásomat, azt javasolta, hogy fogadjak el egy ösztöndíjat a bostoni Episzkopális Teológiai Főiskolára egy egyetemi továbbképző tanfolyamra. Mivel a fizetett papság elrendezésével nem értettem egyet, nem akartam lelkész lenni. Ennek ellenére 1958-ban felvettek a főiskolára.

A tanfolyam alatt többek között káplánokkal együtt elmegyógyintézetekben kellett dolgozni. Nagyon érdekes volt az iskola elméleti és tudományos oldala, de több tettet és nagyobb igazságszolgáltatást szerettem volna látni a világon. Ezért egy reform-akciócsoportot alapítottam „Nevének ismertetése az összes nemzetek között” címmel. Azt akartam, hogy az iskola cselekvésorientált legyen. Nemcsak a könyvtárig akartam követni Jézust, hanem egészen a világig.

Hamarosan rájöttem, hogy javasolt reformjaimat nem fogják végrehajtani. Végül felszólítottak, hogy távozzak a főiskoláról. Ez idő tájt szerelmes lettem egy fiatalasszonyba, aki megtestesítője volt annak az általam keresett személynek, akivel jövőmet meg tudtam volna osztani. Úgy éreztem, egymásnak lettünk teremtve. Aztán rájöttem, hogy ő nem viszonozza érzelmeimet. A váratlan elutasítás érzése megsemmisítő hatású volt. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, ami arra bírt, hogy megkíséreljek végezni önmagammal.

Tanári pályafutásom

Amikor felépültem állapotomból, a New York-i Columbia Egyetemre mentem, hogy földrajz és történelem szakon tanári diplomát szerezzek. Egész idő alatt mindig azt kerestem, amit az igazi krisztusi cselekvő hitnek neveztem. South Glens Fallsban (New York állam) lettem tanár. Ott nagy változás történt életemben. Találkoztam egy Georgia nevű tanárnővel, aki feleségem és társam lett 1964-ben.

Még mindig nagyon érdekelt a politika és nagy figyelemmel kísértem James Fulbright szenátor beszédeit, aki a vietnami háború ellen beszélt. Én is elleneztem azt a háborút. Valósággal letaglózott John F. Kennedy elnök halála 1963 novemberében. Annyira mélyen érintett, hogy még a temetésére is elmentem Washingtonba.

Keresem a krisztusi hitet

1966-ban Long Islandre (New York) költöztünk, ahol tanári állást vállaltam a northporti középiskolában. Nagyon aggasztottak a világ eseményei — ez volt a fellendülő drogfogyasztás, a hippik és a Jézusért rajongók korszaka. Jómagam is látogattam egy karizmatikus csoportot, de megfigyelésem szerint nagyon messze álltak az igazi krisztusi üzenettől. Náluk inkább az érzelmeken és nem a cselekvésen volt a hangsúly. Egy másik alkalommal fültanúja voltam annak, hogy egy episzkopális pap síkraszáll a vietnami háború mellett. Akkor végigfutott agyamban az a gondolat, hogy egyes ateisták humánusabbak, mint a hívők.

Elvesztettem Istenbe vetett hitemet, de hittem Jézus Hegyi beszédének politikai értékében. Tanítása nálam azt eredményezte, hogy megszakadt a gyűlölet lánca, és úgy tekintettem a Hegyi Beszédre, mint a Közel-Kelet problémáinak a megoldására. Próbálkoztam többféle — katolikus, üdvhadsereg, baptista, pünkösdista — vallással, de mindig azzal az üres érzéssel távoztam ezekről a helyekről, hogy nem gyakorolják az első keresztények krisztusi életét. 1974-ben aztán találkoztam egy ingatlanügynökkel, aki teljesen megváltoztatta életemet.

Frank Bornnak hívták. Egy bizonyos ingatlan felől érdeklődtem nála. A beszélgetés során elővett egy Bibliát. Én mindjárt visszautasítottam, mondván: „Senki nincs, aki a Biblia elvei szerint él!” Ezt válaszolta: „Jöjjön velem, és személyesen győződjön meg erről Jehova Tanúi Királyság-termében.” Előbb azonban bizonyos alapkérdésekre szerettem volna választ kapni tőle, mielőtt meglátogatom a Királyság-termet.

Az első kérdés így hangzott: „Vannak-e fizetett papjaik?” „Nincsenek — válaszolta. — Minden vénünk önkéntesen végzi munkáját, és világi keresetéből tartja el magát és családját.” A következő kérdésem ez volt: „Összejönnek-e Jehova Tanúi magánházakban bibliatanulmányozásra, mint az első keresztények?” „Igen — hangzott a válasza. — Minden héten van egy összejövetel, amelyet a környék magánházaiban tartunk.” A harmadik kérdésem biztosan szokatlannak tűnt neki: „Küld-e az Ön egyháza is lelkészeket az elnöki beavatási ünnepre, hogy imádkozzanak az elnökért?” Frank ezt válaszolta: „Mi minden politikai ügyben teljesen semlegesek vagyunk és nem veszünk részt benne. Hűségünk Isten Királyságáé, ami az egyedüli megoldás az emberiséget sújtó mai gondokra.”

Nem akartam hinni a fülemnek. Alig tudtam kivárni, hogy lássam, hol találkoznak ezek a keresztények. S mit tapasztaltam? Nem érzelgősséget, hanem a Biblia ésszerű megközelítését. Összejöveteleik oktató jellegűek voltak, és segítették a jelenlévőket, hogy képesek legyenek megmagyarázni és megvédeni keresztény hitüket. Ők alkották azt a buzgó „akciócsoportot”, akik kijöttek az emberek közül, hogy megkeressék az Isten igazságos uralmára vágyódó embereket. Itt volt végre a keresett megoldás számomra Közel-Kelet kérdésére — minden fajból, nyelvből és kultúrából származó emberek, akik egyesültek a világegyetem Szuverén Urának, Jehova Istennek békés imádatában. És mindez összhangban volt Krisztus példájával és tanításával. Itt nem volt gyűlölet és viszály. Csak béke és egység.

1975-ben alámerített Tanú lettem és öt év múlva Georgia is követte lépésemet. Két fiunk van: Robert és John, akik tevékenyen hirdetik Isten Királysága jó hírét.

Megváltozott magatartás

Az elmúlt években magatartásom szelídült. Korábban rámenős, harcos voltam, alig törődtem mások eszményeivel. Gondolkodásomra — miként oly sok millió ember gondolkodására — a hamis vallás és a politika volt hatással. Ma már tudom, hogy Isten nem részrehajló, és minden fajból képesek békében és egységben szolgálni őt az őszinte szívű emberek.

Jehova Tanúi soraiban minden elképzelhető hátterű embert megtaláltam: olyanokat is, akik valamikor gyűlölték embertársaikat. Most — hozzám hasonlóan — ők is felismerték, hogy Isten igazában szeretet, és ez az egyik dolog, amiért Jézus eljött, hogy megtanítson rá minket. Ezt mondta: „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok” (János 13:34, 35). (Constantine Louisidis elbeszélése nyomán.)

[Kép a 13. oldalon]

A tízéves Constantine Louisidis a Barátok Fiúiskolájában

[Kép a 14. oldalon]

„Valósággal letaglózott John F. Kennedy elnök halála”