Ki védi meg Afrika vadvilágát?
AZ ÉBREDJETEK! DÉL-AFRIKAI TUDÓSÍTÓJÁTÓL
NÉHÁNY rosszindulatú kijelentést lehet hallani arról, ahogy az afrikaiak a vadvilágukat mint örökségüket tekintik. „Nem igazán értékelik; csak úgy tekintik, mint az élelem és a pénz forrását” — mondja néhány látogató. Van okuk arra, hogy így következtetnek? A rezervátumok gyakran nyugati turistákkal vannak tele és igen kevés a helybeli. Egy zulu törzsfőnök Dél-Afrikában azonban egyszer ezt így indokolta: „Vannak nehézségek, amelyek útjában állnak annak, hogy a feketék látogassák a vadrezervátumokat. Számunkra a vadvilág megőrzése egy olyan luxus, amelyet csak egy maréknyi fekete élvez, mert olyan gazdasági helyzetben van.”
Napjainkban sok afrikai — ellentétben elődeikkel — városi nyomornegyedekben nő fel, elvágva a vadvilágtól. A vidéki lakosok szintén gyakran a szegénység és az elhanyagoltság áldozatai. „Csak azok engedhetik meg, akiknek tele a hasuk, hogy csupán esztétikai, kulturális és oktatási okokból védjék meg a vadállatokat” — fejtette ki egy vadőr egy nyugat-afrikai országban.
Ilyen negatív tényezők ellenére a vadvilág népszerű téma az afrikai művészetben, ahogy ezt egy afrikai műtárgyboltban tett látogatás is igazolja. A régészet feltárja, hogy a vadállatok ősidőktől kezdve az afrikai művészet témájaként szerepeltek. Ez vajon nem a vadvilág iránti esztétikai értékelés bizonyítéka?
Figyeld meg Abel és Rebecca esetét, akik számos vakációt töltöttek el az Afrika déli területein elhelyezkedő vadrezervátumokban. Pedig mindketten Dél-Afrika fekete negyedeiben nőttek fel. Rebecca érdeklődése a vadvilág iránt a johannesburgi és a pretoriai nyilvános állatkerteknek köszönhetően kezdődött. „Gyermekként — fejti ki — az egyedüli alkalom, amikor vadállatokat láttunk, akkor volt, amikor meglátogattuk ezeket az állatkerteket.”
Abel szeretete a vadvilág iránt ettől különbözően kezdődött. Gyakran töltötte az iskolai szüneteket vidéken, nagyszüleinél. „Nagypapám — emlékszik vissza — különböző állatokat mutatott meg és elmagyarázta szokásaikat. Emlékszem, hogy mesélt nekem a méhészborzról és egy okos, kis madárról, a nagyobb termetű mézmutató madárról, amelyről úgy tudják, hogy állatokat vezet méhkaptárakhoz.” Abel a következő megragadó tapasztalatot meséli el, amelyet 12 éves fiúként élt át:
„Egy nap, mialatt az erdő sűrűjében sétáltunk, nagypapám felhívta figyelmemet egy kicsiny madárra, amely úgy tűnt, mintha hívogatna bennünket. Egy mézmutató madár volt. Követtük a madarat, amint az előrerepült bokorról bokorra. Ez több mint fél órán keresztül folytatódott. Végül a madár megpihent egy ágon és abbahagyta a hívogatást. Nagypapám azt mondta, hogy most meg kell keresnünk a kaptárt. Ahogy el is vártuk, hamarosan megláttunk méheket bemenni egy szikla alatti hasadékon. Nagypapám gondosan kivett egy kis mézet. Ezután fogott egy darab lárvákkal teli lépet és rárakta a sziklára. Ezen a módon mondott köszönetet a madárnak, amiért az odavezetett bennünket a méhkaptárhoz.”
Ezt a figyelemre méltó kapcsolatot az ember és a mézmutató madár között az ornitológusok teljesen bebizonyították. „Soha nem fogom elfelejteni ezt a tapasztalatot — folytatja Abel. — Ez arra indított, hogy többet tanuljak a vadvilágról.”
Tanzánia egy korábbi maszai harcosa, Solomon ole Saibull, aki később a vadvilág képesített természetvédője lett, helyes megvilágításba helyezte a dolgokat, amikor finoman kifejtette egy nyugati írónak: „Nagy számban ismerek olyan afrikaiakat, akik a vadvilág megőrzésének nemcsak a gazdasági oldalát értékelik, hanem az eszmei értékeket is . . . Ezek olyan emberek — afrikaiak —, akik képesek leülni és figyelni a Természetet, amint az megmutatja magát különböző, nehezen megfogható módokon. A mályvaszínű hegyek mögött lenyugvó nap, a buja táj, a folyók és völgyek vidéke, a teremtmények sokfélesége és bősége teljesen szabadon — mindezek a lenyűgöző látványok sokaságát alakítják ki. Biztos, hogy ez a meglehetősen nemes érzés nincs korlátozva Európára vagy Amerikára, nemde?”
Igen, a szerény városnegyedek lakóitól a magasszintű oktatásban részesült tudósokig — vajon kire ne lenne hatással az afrikai vadvilágörökség? Egy német állatorvostan-hallgató, aki nemrég meglátogatta Dél-Afrikát és az ottani Krüger Nemzeti Parkot, ezt mondta: „A természetet és a vadvilágot találtam a legizgalmasabb és a legmegragadóbb dolognak ezzel az országgal kapcsolatban. Németországban nagyvadjaink kis választékával és a hely hiányával a természet felfrissítése és megőrzése ilyen mértékben teljesen ismeretlen számomra.”
A turistákat a botswanai, namíbiai és zimbabwei végtelen vadrezervátumok is vonzzák. A nagyvadak talán legnagyobb tömörülése Afrikában azonban a tanzániai Serengeti Nemzeti Parkban és a kenyai Masai Mara Vadvédelmi Területen, valamint ezek környékén található. Ezek a híres parkok határosak egymással és az állatok nincsenek bekerítve. „A Serengeti-Mara — fejti ki az International Wildlife című folyóirat — együttesen járul hozzá a világ egyik legnagyobb vadvilág populációjához: 1,7 millió csíkos gnúval, 500 000 gazellával, 200 000 zebrával, 18 000 jávorantiloppal, valamint tekintélyes számú elefánttal, oroszlánnal és gepárddal.”
John Ledger, az Endangered Wildlife dél-afrikai újság szerkesztője 1992-ben tette első látogatását Kenyában, és úgy írta le azt, mint „egy valóra vált álmot”. A Masai Maráról így írt: „Ez bizonyára olyan, mint a tegnap tájképe, amelyet Cornwallis Harris [XIX. századi író és vadász] látott, amint felfedezte Dél-Afrika belsejét az 1820-as években. Hullámzó, füves rétek, elszórtan nőtt tövises cserjék, és számtalan vadállat, ameddig a szem ellát!”
Az elmúlt dicsőség árnyéka
Szomorú, hogy Afrika nagy részén napjainkban jóval kevesebb állatot látunk, mint amennyit az európai letelepedők láttak a múlt századokban. Például 1824-ben az első fehér ember abban a térségben telepedett le, amely Natal (ma Dél-Afrika egyik tartománya) brit településévé vált. A kicsiny település olyan gazdag vadvilággal rendelkezett, hogy a vadásztrófeák és más, vadvilággal kapcsolatos termékek fő üzletévé váltak. Egy éven belül közel 62 000 csíkos gnú- és zebrabőrt szállítottak el hajóval Durban kikötőjéből, és egy másik feljegyzett évben több mint 19 tonna elefántcsontot exportáltak. A fehér lakosság száma hamarosan 30 000 fő fölé növekedett, a legtöbb vadállatot azonban kiirtották. „Nagyon kevés vad maradt meg” — jelentette egy natali köztisztviselő 1878-ban.
Ugyanezt a szomorú történetet mondhatják el Afrika más részein is, ahol a gyarmati kormányzatok engedték tovább folytatni a vadvilág pusztítását egészen a XX. századra kiterjedően is. Figyeld meg Angolát, amely függetlenséget nyert Portugáliától 1975-ben. „A korábbi gyarmati kormányzati rendszer feljegyzése — írja Michael Main a Kalahari című könyvében — nem kelt mély benyomást. Abból a célból, hogy megnyithassák a Huila kerületet a szarvasmarha tenyésztésre, az 1950-es hírhedt Diploma Legislativo 2242 nevű rendelete ezt a területet szabad vadászati zónának jelentette ki. Ennek eredményeképpen a vadállatok tömeges irtása ment végbe . . . Gyakorlatilag minden nagytermetű emlőst kiirtottak. Becslések szerint az irtás magában foglalt 1000 fekete rinót, több ezer zsiráfot és a csíkos gnúk, zebrák valamint kafferbivalyok tízezreit. A Diplomát nem vonták vissza közel két és fél évig, s erre az időre a kár óriási lett, egyetlen állat sem maradt meg.”
Mi a helyzet azonban napjainkban, és milyen jövő vár Afrika vadvilágára?
[Kiemelt rész az 5. oldalon]
A vadvilág készpénz rezervátumai
Afrika vadrezervátumai és nemzeti parkjai szétszórtan helyezkednek el 850 000 négyzetkilométernyire becsült területen ezen a végtelen kontinensen. Ez Nagy-Britannia és Németország együttes területénél sokkal nagyobb területnek felel meg.
A vadvilág ezen rezervátumai közül sokban láthatod az úgynevezett öt nagyvadat — az elefántot, a rinót, az oroszlánt, a leopárdot és a kafferbivalyt. Az égen méltóságteljesen szárnyaló sasoktól a trágyából gyúrt galacsinjaikat az utakon keresztülgörgető egyszerű ganajtúró bogarakig számtalan olyan teremtmény van itt, amely lenyűgözi a szemet.
A külföldi turisták ezrei értékelik az ilyen vadvilágot. Minden évben több mint egymilliárd dollárt visznek be olyan országokba, amelyek szórakoztatják a vadvilág rajongóit. Igen, a vadvilág rezervátumai készpénzt jövedelmeznek.
[Kép a 4. oldalon]
Nem túl régen vadállatok megszámlálhatatlan ezreit ölték meg minden egyes évben trófeákért és állatbőrökért Dél-Afrikában
[Forrásjelzés]
A johannesburgi Africana Museum szíves engedélyével