„Azt mondták, soha nem fogok újra járni!”
AMIKOR súlyos autóbaleset érte, Ed 20 éves volt. Miután visszanyerte öntudatát, nem tudott felkelni. Rádöbbent, hogy megbénult, de azt gondolta, csak átmeneti bénulásról van szó. Ed így emlékszik vissza arra, ami később a kórházban történt: „Azt mondták, soha nem fogok újra járni!” Deréktól lefelé lebénult.
„Amikor fiam megsérült, lesújtottan éreztem magam” — emlékszik vissza Ed édesapja. „Egészséges fiatalember volt, és most többé nem tudott járni. A baleset derékba törte életét.” Ed teljes idejű szolgálatot végzett, amit Jehova Tanúi úttörőszolgálatnak neveznek.
A 20-as éveiben járó egy másik fiatalember, Bill játékosan fejest ugrott a hullámokba, és egy fövenytorlódásba ütközött feje. Nem tudott megmozdulni és lélegezni sem. A közelben lévő barátai kihúzták Billt a vízből, így nem fulladt meg. Nyaktól lefelé teljesen lebénult. Az orvosok azt mondták Billnek, hogy soha többé nem fog újra járni.
Az első reagálás
„Öngyilkos akartam lenni — vallotta be Bill —, csak ez a kórházi ágyon nem sikerült.” Bill részt vett a vietnami háborúban és pilóta szeretett volna lenni. Amikor 1969-ben megsérült, minden álma szertefoszlott, és értelmetlennek látta további életét.
Ed másképpen reagált a hírre, amikor megtudta, hogy véglegesen lebénult. „Nem estem kétségbe, mert hittem Isten ígéreteiben, amelyeket a Biblia tartalmaz. Tudtam, hogy jelenlegi állapotom ugyan tartós lehet most, de nem örökre lesz az.” Reménysége erőt adott Ednek, hogy bénaságát immár 25 éve elviselje.
Szükséges szembenézni a kihívással
Bill azonban nem tudott Isten ígéreteiről. Egy nap azonban történt valami, ami arra késztette, hogy valamit kezdjen az életével.
Nyolc hónapja volt már kórházban, amikor egy kórházi ápoló kitolta Billt a fürdőszobába, hogy ott megborotválkozzék. „Amikor a tükörbe néztem — mondta —, úgy tűnt, mintha valaki más nézett volna rám!”
Bill jó erőben lévő, 90 kg-os, 180 cm magas férfi volt, most viszont egy 40 kg-os csontváz lett belőle. Nem akarta elhinni, hogy a tükörben saját képmását látja. A látottak a dac érzését váltották ki belőle, és elhatározta, hogy nem adja meg magát a sorsnak. „A rokkantság első éve a kritikus időszak — mondja Bill —, mert ilyenkor dönti el mindenki, merre indul majd el.”
A nehézségek legyűrése
Ed nem ideges alkat, de elismeri, hogy nála is vannak kedélyállapot hullámzások. „Időnként olyan egyszerű dolgot sem tudok megtenni, hogy elérjek valamit — magyarázza Ed —, és emiatt depressziós leszek.”
Bill azt tartja a legnagyobb bajnak, hogy bár jól vág az agya, rokkant testtel kénytelen élni. „Olyan ez, mintha egy repülő gyorsaságával haladó elmét egy lassú, ökör vontatású testbe fognának be” — mondja.
Vannak persze testi panaszai is gerincvelő sérüléséből eredően, például nem tudja a vizeletét és a székletét visszatartani, a testén felfekvések keletkeznek, vagy légzési nehézségek lépnek fel nála. Ednek vesebántalmai vannak sérülése óta, és előfordul, hogy hat-hét napig 40 °C-os láza van. Mivel Bill nem tudja a vizelet és a széklet távozását szabályozni, ez igen lehangoló számára. Ahogy ő megfogalmazta: „Az ember sohasem képes hozzászokni ahhoz, hogy csecsemő teste van.”
Ed minden rokkant embert arra buzdít, hogy amennyire csak lehetséges, mindenki igyekezzék független lenni. „Amit megtehetsz magad, azt tedd meg — mondja —, és sokkal többre mégy.” Ezért amikor kijött a kórházból, az volt az első dolga, hogy beszerzett egy kézzel irányítható kocsit, amit maga is képes hajtani. Ed még egy különlegesen felszerelt autót is eredményesen használ portási állásában.
„Próbálj elfeledkezni rokkantságodról — tanácsolja Bill —, és ne gubózz be, hanem éld az életedet, amennyire csak lehet. Ha nem úgy viselkedsz, mint egy rokkant, az emberek sem fognak úgy bánni veled, mint rokkanttal.” Bill azt teszi, amit prédikál. Eredményesen irányít és vezet egy üzletet, ténykedés közben golf kocsiján, tolókocsiján és mankóin közlekedik.
Mit lehet tenni?
Elmondható, hogy a mozgássérült ember egyik legnagyobb akadálya azoknak a gondolkodásában keresendő, akik nem mozgássérültek. Ennek az akadálynak a legjobb elhárítási módja a megértés. A mozgássérültek ugyanazt a megértést és tapintatot várják el, mint amelyeket a fizikailag egészséges emberek kapnak.
Egyesek egyenesen félnek vagy feszélyezve érzik magukat, ha rokkant emberrel kell találkozniuk. Bill ezt mondja: „Valamilyen formában valamennyien fogyatékosok vagyunk. Némelyeknek nagyobb a fogyatékossága, mint másoknak.” A fogyatékosok ugyanolyan személyek, mint mások, csak éppenséggel nem tudnak úgy járni, látni vagy hallani, mint a többiek. A lényeg az, hogy minden fogyatékosságot helyzetinek tekintsünk, és az egész embert nézzük.
„Nagyra becsülöm, ha engem is ugyanúgy tekintenek, mint bárki mást” — mondta Ed. „Rám nézzetek! Ne a székemre!” Majd elmondott egy tapasztalatot, ami vele és feleségével történt egy étteremben: „A pincérnő előbb a feleségem rendelését vette fel, majd tőle kérdezte meg, és nem tőlem, hogy én mit parancsolok. Én nem vagyok süket! Csak járni nem tudok.”
„A legtöbben figyelmességet szeretnének tanúsítani a mozgássérültek iránt — veti közbe Ed —, csak azt nem tudják, hogyan tegyék ezt.” Tanácsa így hangzik: „Célszerű megvárni és megfigyelni, mit tehetsz az érdekükben, nem pedig kapkodni és valamit rosszul csinálni.”
Kérdezd meg először: „Segíthetek valamiben?” Vagy: „Van valami, amiben tudnék segíteni?” Ne tételezd fel előre, hogy a mozgássérült mindenáron akarja a segítségedet; lehet, hogy nem igényli.
„A legnagyobb elismerés egy mozgássérült számára — mondja Bill —, ha normális emberként kezeljük, és úgy beszélünk vele, mint mindenki mással.” Igaz, előfordulhat, hogy egyeseknek ez nehéz lesz. Esetleg személyes lélektani és érzelmi fal emelkedhet közéjük és a mozgássérültek közé. De minél többet megtudunk ezekről a személyekről, annál kevésbé fogunk rokkantságukra gondolni.
Ed, aki több éve Jehova Tanúinak ugyanabba a gyülekezetébe jár, ezt mondja: „A legtöbb barátom nem tekint rokkantnak. Valójában a nyilvános prédikáló tevékenységünk során még olyan házba is elküldtek újralátogatást végezni, ahol tíz lépcsőforduló van! Ilyenkor visszamegyek és közlöm, hogy mást küldjenek helyettem.”
Vajon Ed megsértődik, ha barátai elfeledkeznek fizikai korlátozottságáról? Ellenkezőleg. Ahogy meséli: „Nagyszerű dolog, hogy azt gondolják, nincs szükségem segítségre. Értékelem ezt, mert ilyenkor úgy érzem, szemükben nem vagyok rokkant, hanem ugyanolyan normális ember, mint más.”
Elérhető segítség
Az utóbbi években nagy előrehaladást értek el több országban is a fizikailag rokkantak megsegítése terén. Szervezetek, termékek és szolgáltatások tömege áll a rokkantak rendelkezésére, hogy független életet élhessenek. Sok helyen elegendő csak feltárcsázni ezen szervezetek számait a telefonkönyvből, és máris meg lehet tudni, milyen szolgáltatások vehetők igénybe.
Egyre több épületet és középületet terveznek az ilyen rokkantak szükségleteihez igazodva. Néhány légitársaság és utazási iroda külön utakat szervez a rokkantak számára. Még a kezükre és lábukra teljesen béna személyek számára is lehetséges bizonyos mozgási szabadság különlegesen felszerelt kocsikban vagy autókban.
A modern technológia, amely bizonyos esetekben megvalósította a károsult idegek funkciójának áthidalását, lehetővé tette, hogy egyes bénult személyek járni tudjanak. Dr. J. Petrofsky, aki úttörőmunkát végez ezen a területen, elismeri, hogy az emberekben talán hamis remények támadnak e technológia iránt. Esetleg azt hiszik, hogy minden lebénult ember képes majd újra járni. „Pedig rendkívül fontos e tekintetben a becsületesség — mondja dr. Petrofsky —, és pontosan fel kell tárni a betegek előtt, hol tart ma a kutatás. Ugyanis nem lehet még mindent meggyógyítani.”
Igazi gyógyítás
Mindazonáltal a fizikai betegségek igazi és tartós gyógyítása idővel megvalósul. Edet is az a biztos remény tartotta életben az elmúlt évek alatt, hogy újra képes lesz majd járni, és ez segített legyűrni betegségét. A Biblia ezt ígéri: „Akkor a vakok szemei kinyílnak, és a süketek fülei megnyílnak. Szökellni fog akkor a sánta, mint a szarvas, és ujjong a néma nyelve” (Ésaiás 35:5, 6).
Akkor, amikor Isten Királysága váltja majd fel az emberi kormányzatok uralmát itt a földön, lehetséges lesz mindenki meggyógyítása (Dániel 2:44). Isten Királysága, melyért Krisztus imádkozni tanította követőit, bevezeti ezt az új világot, ahol a következő bibliai ígéret is teljesülni fog: „Egy lakos sem mondja: ’Beteg vagyok’ ” (Ésaiás 33:24; Máté 6:9, 10).
Bill balesete idején nem tudott ezekről a bibliai ígéretekről, bár mindig nagyon tisztelte a Bibliát. Rokkantsága első évében erősen rászokott a drogokra. „Vietnamban azért kábítószereztem, hogy így meneküljek a borzalmak elől — mondja —, és később azért, hogy el tudjam viselni a tolókocsis állapotot.”
Azonban 1974-ben Jehova Tanúi segítségével Bill meggyőződött arról, hogy a Biblia valóban igaz, és a benne levő ígéretek teljesen megbízhatók. „Attól kezdve — mondta — mintha pikkelyek estek volna le a szememről!” Hét hónappal később Bill átadta életét Jehova Istennek, és hamarosan elkezdte feleségével együtt a teljes idejű úttörő szolgálatot.
Múltbeli tapasztalataira emlékezve Bill elismeri, hogy balesete és az ebből eredő rokkantság fájdalmas volt. „De — hangsúlyozza — sokat is nyertem a balesetemből.” Miért mondhatta ezt?
„Kétlem, hogy ma igaz keresztény lennék, ha nem ért volna baleset” — magyarázza. „Előtte túl büszke, túl törtető voltam, és valószínűleg nem maradtam volna meg annyi ideig egy helyen, hogy elfogadjam a keresztény üzenetet.”
Most, Edhez hasonlóan, Bill is szilárdan hiszi, hogy Isten új világában hamarosan visszanyeri teljes testi működőképességét. Minden rokkant ember, még ha a helyzete látszatra teljesen reménytelen is, hasonlóképpen bízhat Isten gyógyító hatalmában. Az ilyen ember szíve megerősödhet, ha naponta ezt mondja meggyőződéssel: „Tudom, hogy ismét járni fogok!” (Beküldött cikk.)
[Kép a 23. oldalon]
Rokkantsága ellenére Ed teljesen kiveszi részét a keresztény prédikáló szolgálatból