Gazdag, jutalommal járó élet Jehova szolgálatában
LEO KALLIO ELMONDÁSA ALAPJÁN
Csodálatos késő nyári nap ért a végéhez 1914-ben Turku külvárosában, Finnország egyik városában. A nyugalmat hirtelen megbolygatta a hír, hogy kitört egy nagy háború. Hamarosan emberekkel teltek meg az utcák, akik az események értelmét latolgatták. A felnőttek komor arcát látva, mi gyermekek csodálkoztunk, hogy mi történhet. Kilencéves voltam, és emlékszem, a gyermekek békés játéka háborús játékokra változott.
BÁR Finnország nem avatkozott bele az I. világháborúba (1914—1918), mégis polgárháború pusztította az országot 1918-ban. Rokonok és korábbi barátok egymás ellen fordították fegyvereiket, mert nem egyeztek meg politikai nézeteik. Héttagú családunk is megízlelte ezt a gyűlöletet. Édesapámat, aki általában nyersen megmondta a magáét, letartóztatták és hétévi börtönbüntetésre ítélték. Később ugyan felmentették, de addigra az egészsége már tönkrement.
Ebben a borzalmas időszakban a családunk éhség és betegség miatt szenvedett. Húgaim közül hárman meghaltak. Édesapám bátyja, aki Tampere városában lakott tudomást szerzett nyomorúságunkról és meghívta édesapámat, édesanyámat és minket, a két megmaradt gyermeket, hogy maradjunk nála.
Évekkel később, mikor még mindig Tamperében éltünk, találkoztam egy elbűvölő lánnyal, Sylvinek hívták. Hasonló volt eddigi élete, mint az enyém. Édesapját megölték a polgárháborúban, utána pedig családjának egyik jó barátja, a Pori városában élő Kaarlo (Kalle) Vesanto fogadta be otthonába Sylvit nővérével és édesanyjával együtt. Sylvi édesanyjának munkát szerzett, a két lánynak pedig elintézte, hogy iskolába járhassanak. Idővel Sylvi Tamperébe költözött, hogy álláshoz jusson, itt találkoztunk mi össze.
Egy este, mely megváltoztatta életemet
1928-ban Sylvi a menyasszonyom lett, és egy nap Poriba utaztunk, hogy meglátogassuk Kalle Vesantót és családját. Soha semmi nem volt ennyire döntő hatással az életemre, mint ez az esemény. Kallének régebben versenylovai voltak, és részt vett ügetőversenyeken is, de feladta ezt az üzletet. Feleségével együtt Isten Királyságának buzgó hirdetői lettek. Az 1990 Yearbook of Jehovah’s Witnesses (Jehova Tanúi Évkönyve, 1990) leírja, hogyan fogadott fel embereket, hogy fessék fel kétemeletes házára a „Milliók élnek most, akik sohasem fognak meghalni” szavakat. A betűk elég nagyok voltak ahhoz, hogy könnyen el lehetett olvasni a gyorsan tovaszáguldó vonatokról.
Ezen az éjszakán Kalléval kora hajnalig beszélgettünk. „Miért? Miért? Miért?” — én kérdeztem, Kalle pedig válaszolt. Egy éjszaka alatt a szó szoros értelmében megtanultam a bibliai alapigazságokat. Leírtam a különböző tanításokat alátámasztó idézeteket. Később, mikor hazatértem, vettem egy jegyzetfüzetet és leírtam az összes idézetet szóról szóra. Mivel még nem ismertem a Bibliát, ezt a jegyzetfüzetet használtam fel, amikor tanúskodtam az építkezés területén, ahol dolgoztam. Amikor a hamis vallás tanításait lepleztem le, gyakran rádöbbentem, hogy Kalle szavait ismétlem: „Hát barátaim, bizony rászedtek titeket!”
Kalle megadta egy tamperei kis ház címét, ahol mintegy 30 bibliakutató vett részt az összejöveteleken. Itt általában meglapultam az egyik sarokban, közel az ajtóhoz, Andersson testvér mellett, aki a kis ház tulajdonosa volt. Látogatásaim inkább alkalminak voltak nevezhetők, de az imádkozás hasznosnak bizonyult. Egyszer így imádkoztam, amikor súlyos nehézségeim adódtak a munkában: „Kérlek Isten, ha segítesz túljutnom ezeken a nehézségeken, megígérem, minden összejövetelen jelen leszek.” Ám a dolgok egyre rosszabbra fordultak. Ekkor rájöttem, hogy feltételeket szabtam Jehovának, ezért változtattam az imámon: „Bármi történjék is, ígérem, minden összejövetelen jelen leszek.” Ekkor viszontagságaim alábbhagytak, és én az összejövetelek rendszeres látogatója lettem. (1János 5:14.)
Szolgálatunk a korai években
1929-ben feleségül vettem Sylvit, 1934-ben pedig mindketten szimbolizáltuk Jehova iránti önátadásunkat vízben való megkeresztelkedéssel. Ebben az időben szolgálatunkhoz tartozott az is, hogy fonográfot és lemezeket vittünk magunkkal az emberek otthonaihoz és kedvesen megkérdeztük őket, lejátszhatnánk-e nekik díjmentesen egy bibliai előadást. Az emberek gyakran hívtak be minket szívesen, és miután meghallgatták a felvett előadást, elbeszélgettek velünk, s elfogadtak irodalmainkból néhányat.
A hatóságok engedélyével ugyanezeket az előadásokat játszottuk le a parkokban erősítők segítségével. A külvárosokban pedig háztetőre vagy kémény tetejére helyeztük a hangszórót. Máskor meg a tóparton játszottuk le, ahol nagy tömegekben jöttek össze a városlakók. Az erősítőket egyszerűen csak betettük egy csónakba és lassan eveztünk a part mentén. Vasárnaponként busszal vidéki kampányokra mentünk, az értékes erősítőkkel és sok-sok irodalommal felszerelve.
A változás próbára tette hitünket
1938-ban beléptem a teljes idejű szolgálatba, mint úttörő, de ugyanakkor falazókőművesként tovább dolgoztam. A következő év tavaszán meghívást kaptam a Társulat fiókhivatalától, hogy legyek utazószolga, amit ma körzetfelvigyázónak hívunk. Nem volt könnyű az elfogadás mellett dönteni, mivel élvezetes volt együtt munkálkodni a tamperei gyülekezettel. Mindemellett volt egy saját otthonunk; egy hatéves fiunk, Arto, aki az iskola megkezdése előtt állt; Sylvi pedig örömet talált eladói munkájában. Ennek ellenére, miután együtt megbeszéltük, elfogadtam ezt a további Királyság-szolgálati kiváltságot. (Máté 6:33.)
Ekkor egy újabb nehéz időszak vette kezdetét. Háború tört ki 1939. november 30-án, amikor a szovjet csapatok bevonultak Finnországba. A háború, melyet Téli Háború néven ismertek, 1940 márciusáig tartott, amikor Finnországnak el kellett fogadnia a békeszerződést. Úgy tűnt, mintha a természet is harcolt volna, mivel ez volt emlékeim szerint messze a leghidegebb tél. Biciklivel utaztam az egyik gyülekezettől a másikig, pedig —30°C alá süllyedt a hőmérséklet.
1940-ben Jehova Tanúi munkáját betiltották. Ezután sok fiatal finn Tanút börtönöztek be és kényszerítettek sorvadásra embertelen körülmények között. Hála érte, én a második világháború alatt 1939-től 1945-ig végig tudtam szolgálni a gyülekezeteket. Ez gyakran megkívánta, hogy távol legyek Sylvitől és Artótól, volt amikor hónapokig. Azonkívül állandóan félnem kellett, hogy mikor fognak letartóztatni illegális tevékenység végzése miatt.
Különös látványt nyújthattam, amint bőrönddel, egy táska irodalommal, egy fonográffal és lemezekkel megrakodva hajtottam a biciklit. Az egyik ok, amiért magammal vittem a fonográflemezeket, hogy ha letartóztatásra kerülne sor, bebizonyítsam, nem vagyok az oroszoknak kémkedő felderítő ejtőernyős. Bizonyára ti is tudjátok, azzal érvelhettem volna, ha ejtőernyős lennék, akkor az ugrás közben összetörtek volna a lemezek.
Egyszer azonban, amikor egy közeli területet látogattam meg, ahol kémek jöveteléről figyelmeztették az embereket, az egyik Tanú-család azt hitte, én is kém vagyok. Egy sötét téli éjszakán kopogtattam az ajtajukon és nem merték kinyitni az ajtót. Így hát egy csűrben töltöttem az éjszakát, és szalmával takaróztam, hogy megpróbáljam melegen tartani magam. Másnap reggel kiderült a félreértés, és meg kell hogy mondjam, látogatásom hátralevő részében a háziak egészen rendkívüli vendégszeretetet mutattak irányomban!
A háború évei alatt Johannes Koskinen testvérrel egyedül szolgáltuk a közép- és észak-finnországi gyülekezeteket. Mindkettőnknek óriási, mintegy 600 kilométert felölelő területünk volt, amelyet el kellett látni. Olyan sok gyülekezetet kellett meglátogatnunk, hogy csak két-három napot tudtunk maradni minden gyülekezetben. A vonatok ritkán jártak a menetrend szerint, és csak néhány busz volt, az is olyan zsúfolt, hogy csodának számított, amikor megérkeztünk az állomásra, ahova szerettünk volna menni.
Hajszálon múlt, hogy megmenekültem
Egyszer, a Téli Háború elején elmentem a helsinki fiókhivatalba és vonaton négy nehéz doboz tiltott irodalmat vittem magammal, hogy elszállítsam a gyülekezetekbe. A riihimäki pályaudvaron voltunk, amikor felhangzott a légiriadó. A vonaton lévő katonák felvették a téli kezeslábasukat és megmondták az utasoknak, hogy azonnal hagyják el a vonatot és meneküljenek a szemközti üres mezőre.
Megkértem a katonákat, hogy hozzák a dobozaimat, elmondtam nekik, milyen fontosak. Négyen közülük felvettek egy-egy dobozt és mintegy 200 métert futottak vele a hófedte mezőn. A földre vetettük magunkat, és valaki odakiáltott hozzám: „Hé, maga civil, meg ne moccanjon! Ha a bombázók bármilyen mozgást észlelnek, ránk fognak tüzelni.” Elég kíváncsi voltam ahhoz, hogy a fejem óvatosan megfordítsam és feltekintsek az égre, ahol 28 repülőt láttam!
Hirtelen beleremegett a föld, ahogy a bombák felrobbantak. Bár az állomást megkímélték, a vonatot, amellyel érkeztünk eltalálták. Milyen furcsa látványt nyújtott a kisiklott vonat és az elgörbült sínek! Másnap reggel folytatni tudtam utamat a dobozokkal és a katonák egy másik vonaton utaztak tovább. Egyikük a háború után Jehova Tanúja lett és elmesélte, hogy a katonák utána egymás között beszélgettek a furcsa civilről a dobozaival.
Nem sokkal ezután Koskinen testvért letartóztatták, mielőtt még leszállt volna a vonatról, amikor éppen az észak-finn Rovaniemibe utazott, hogy az ottani kicsiny gyülekezetet szolgálja. Börtönbe vitték, ahol nagyon rosszul bántak vele. Amikor arra került sor, hogy ugyanennek a gyülekezetnek szolgáljak, úgy rendeztem, hogy Koivu kis állomásán szálltam le. Ott Helmi Pallari testvérnő intézkedett, hogy folytatni tudjam hátralevő utamat egy tejesvagonban. A Rovaniemi Gyülekezetben tett látogatásom sikeres volt. Ám épp amikor távozni készültem, bajba keveredtem.
Az állomáshoz vezető utunkon társammal együtt két katonával találtuk magunkat szembe, akik az utasok papírjait ellenőrizték. „Ne figyelj rájuk. Nézz egyenesen előre” — mondtam. Elsétáltunk közöttük, mintha nem is léteztek volna. Ekkor üldözőbe vette minket. A pályaudvaron a tömegben végül el tudtam kerülni őket, és felugrottam a mozgó vonatra. Nem volt éppen izgalommentes az utazómunka azokban a napokban!
Egyik alkalommal letartóztattak, és elvittek a katonai sorozásra. A frontra szándékoztak küldeni. Ám a telefon megszólalt, és az engem kérdezgető tiszt válaszolt. Hallottam, amint a vonal másik végén egy hang ezt kiabálja: „Hogy a csudába küld állandóan ilyen beteg, hasznavehetetlen embereket! Küldhetjük őket vissza! Olyan emberekre van szükségünk, akik alkalmasak a munkára!” Hála érte, volt nálam egy orvosi igazolás, amely az egyik egészségi problémámat írta le. Amikor ezt bemutattam, elengedtek és én megszakítás nélkül folytattam munkámat egyik gyülekezettől a másikig!
Segítettem egy tárgyaláson
A háborús hisztéria továbbra is tombolt, Ahti Laeste barátomat pedig letartóztatták. A felesége felhívott. Mikor elmentem hozzájuk, Ahti papírjai között találtam egy okmányt, amelyet a helyi rendőrség adott neki, engedélyezve, hogy a város nyilvános parkjaiban lemezekről beszédeket játsszon le. Megérkeztünk a bíróságra az okmánnyal. Miután felolvasták a vádat, átadtam az okmányt Laeste testvérnek. A bíró egy katonával behozatott egy fonográfot és különböző bibliai előadásokat tartalmazó lemezeket, hogy a bíróság hallgassa meg azokat. A bíró, miután meghallgatott minden egyes előadást, kijelentette, hogy ő nem lát semmi helytelen dolgot abban, amit mondtak.
Ekkor Ahtit, feleségét és engem kiküldtek a folyosóra, hogy ott várjuk meg a bíróság döntését. Izgatottan várakoztunk. Végül egy hangot hallottunk, amely ezt mondta: „Kérjük a vádlottat, fáradjon be a bírósági terembe.” Laeste testvért felmentették! Szívünk oly nagyon telve volt hálával Jehova iránt, amint tovább folytattuk munkánkat, Laeste testvér és Laeste testvérnő a helyi gyülekezetben, én pedig az utazómunkában.
A háború véget ér — szolgálatunk folytatódik
A háború végetértével a prédikálómunkánkra vonatkozó tilalmat feloldották, a testvéreket pedig szabadon engedték a börtönből. Sok évi szolgálatom során mély benyomást tett rám a keresztény testvérnők szerepe a Királyság-munkában, és amint férjüket támogatták. Különösen hálás vagyok Sylvi áldozataiért és támogatásáért. Ennek köszönhetően 33 évig megszakítás nélkül tudtam folytatni az utazómunkát, utána pedig különleges úttörőként tudtam szolgálni.
Sylvivel együtt arra buzdítottuk Artót, hogy kezdje meg az úttörőszolgálatot, miután befejezte az iskolát, tanuljon meg angolul, és vegyen részt az egyesült államokbeli Őrtorony Gileád Biblia Iskolán. 1953-ban végzett a Gileád Iskolán. Ezután feleségül vette Eevát, és a teljes idejű szolgálat különböző ágaiban vettek részt, beleértve a körzetmunkát, a Bétel-szolgálatot, és a különlegesúttörő-szolgálatot. 1988-ban Tamperébe, a mi lakóvárosunkba költöztek, hogy támogassák Sylvit és engem, miközben folytatják különlegesúttörő-szolgálatukat.
Sylvivel gazdag és áldásokkal teli életnek örvendhettünk, sok emlékkel, amelyek buzdítólag hatnak ránk, bár erőnk most már nagyon kevés. A legnagyobb jutalom számunkra, ha arra a növekedésre gondolunk, amelyet láttunk. Amikor megkezdtem a gyülekezetek látogatását 1939-ben, 865 Királyság-hírnök volt Finnországban, de ma már több mint 18 000!
Aligha gondoltam volna még 1938-ban, amikor megkezdtem a teljes idejű szolgálatot, hogy 55 év múlva még mindig részt tudok venni benne. Előrehaladott korunk ellenére Jehova erejével tovább haladunk, előretekintve a megígért jutalomra. Bízunk a zsoltáros szavaiban: „jó az Úr, örökkévaló az ő kegyelme, és nemzedékről nemzedékre, való az ő hűsége!” (Zsoltárok 100:5.)
[Kép a 21. oldalon]
Leo és Sylvi Kallio 1934-ben szimbolizálták Jehova iránti önátadásukat
[Kép a 23. oldalon]
Egy nemrégi fénykép Leóról és Sylviről, akik közel 60 éve önátadott szolgák