Meggyőződtek Jehova szeretetéről

ÓRIÁSI hullámok ütköztek a heves tengeri viharba került hajó falának. A 14 napig tartó heves küzdelem a dühöngő árral mind az utasokat, mind a matrózokat a reménytelenség állapotába kergette — egy személy kivételével. Ő bízott abban, hogy Jehova megvédi, mert ezek a vigasztaló szavak csengtek folyton a fülében: „Ne félj, Pál.” Az ezután következő sorsdöntő órákban a hajó megfeneklett, és mindannyian biztonságban léphettek a szárazföldre. Pál apostolnak ez alkalommal is lehetősége volt meggyőződni Jehova szeretetéről (Cselekedetek 27:20–44).

Te is meg vagy győződve Isten szeretetéről? Nagyon fontos az ő Szavának állandó tanulmányozása és a tanultak alkalmazása mások erősítésére. De hogy igazában meggyőződj Jehova szeretetéről, úgy kell élned, ahogyan ezt Jehova kijelentései megszabják, s akkor tapasztalni fogod, hogy érdekedben is cselekszik. Egy utazó-felvigyázó, aki a bolíviai magas fennsíkon ténykedett, ilyen szilárdan meggyőződött — másokhoz hasonlóan — Jehova gondoskodásáról.

„Oruróból kiindulva — meséli a testvér, — meg kellett látogatnom a kámii gyülekezetet. Kámi egy bányászváros, amely 100 kilométerre esik innen. A meredek hegyi út 4600 méter magasságban kanyarog, és rendkívül alattomos, főleg az esős időjárásban. A hőmérséklet gyakran mínusz 10 fok alá süllyed, olykor még alacsonyabbra is.

Egy másik testvér, Anibal, reggel 6-kor, útra készen állt, hogy motorkerékpárjával elvigyen erre az ötórás útra. Amikor elindultunk, már esett az eső. Az agyag a kerék és a sárhányó közé préselődött, úgy, hogy megállította a motorkerékpárt. Csak nagy kínszenvedéssel sikerült kipiszkálni a sarat és folytatni az utat. Anibal mögött ülve a hátsó ülésen, megpróbáltam úgy-ahogy vigyázni a cipőmre és a nadrágomra, de végül is feladtam a küzdelmet, mert csurom víz lett az egész.

Jehova szeretetének a bizonyítéka

Hat óra múlva egy meredek dombon a motor leállt, és elkezdtünk visszagurulni. Leugorva, minden erőnkkel megpróbáltuk a nehéz motorkerékpárt a csúszós úton megállítani. De ez hasztalan próbálkozásnak bizonyult, és bizony elszomorodtunk, amikor a motorkerékpár egy 90 méteres mély szakadék oldalába fúródott. Aggódva néztünk lefelé. Bármennyire hihetetlen, a motorkerékpár félúton megállt. De még így sem lettünk volna képesek azt kiemelni segítség nélkül.

Az órák lassan teltek, és nem sok reményünk volt arra, hogy valaki is ide tévedjen, erre az elhagyatott helyre. De végül is feltűnt egy férfi, aki egy szamarat és néhány lámát hajtott. Látva szorult helyzetünket, kecsua nyelven ezt mondta: ’Igen, vannak nálam kötelek.’ A bőrszíjakat a szamárhoz és a motorkerékpárhoz kötözte, mi pedig lentről megemeltük a kerékpárt, s közben noszogattuk a szamarat, hogy induljon el. Végül is a szamárra kiosztott sok-sok verés és noszogatás után visszakerültünk az útra. Homlokunkról csak úgy csurgott a verejték. Szerettük volna meghálálni valamivel a férfi fáradozását, de mivel? Felajánlottunk neki egy Bibliai történetek című könyvet, aminek ő annyira megörült, hogy ezt a szívességet a táskájában levő krumplival viszonozta!

A motor beindult, és mi nagyon, de nagyon hálásak voltunk Jehovának. Tovább menve, arra gondoltunk, hogy megállunk, mivel a motor elkezdett ki-kihagyni. Egy magányos kávéüzlethez érkeztünk. ’Merre tartanak?’ — kérdezte a tulajdonos. Megmondtuk, és elmondtuk azt is, mi a problémánk. ’Van egy gyújtógyertyám és egy-két szerszámom, amit kölcsön tudok adni’, mondta. Alig akartunk hinni a fülünknek — ez volt az a hely, ahol még a barátokat is bizalmatlanul fogadták, nem beszélve rólunk, vadidegenekről. Az új gyújtógyertyával a motor remekül működött.

Közben besötétedett, és én féltem, mivel lábaim a fagyos hidegben teljesen lemerevedtek. Egy meredek domboldalnak nekiindulva, a motor újból leállt. Hiába szívattuk meg az indítót és toltuk a motorkerékpárt 3 kilométeren át, mindez hasztalan volt. Végül teljesen kimerülve, leültünk az út mentén. Annyi vigaszom volt, hogy lábaim nem voltak már olyan merevek. De mindketten nyugtalanok voltunk és nem tudtuk, mitévők legyünk. Rövid pihenő után, újból megpróbáltuk indítani a motort. Vajon beindul-e?

Nagy meglépetésünkre, beindult. De ismét elkezdett esni az eső, és a következő kapaszkodón megint csak megállt a motor. Még egyszer leültünk az út szélére, de most már szakadt az eső. Még egyszer pihenőt tartottunk. Majd némi kétségekkel újra megpróbáltuk beindítani a motort — és beindult! Hamarosan átjutottunk utunk legmagasabb pontján. Nagy megkönnyebbülést éreztem, s azt gondoltam, hogy ha újra megállna a motor, Kamiig valahogyan csak eljutnánk. Igen ám, csak hogy jött egy meredek lejtő, a fék fogantyúja pedig letört Anibal kezében! Gyorsan leugrottunk a motorkerékpárról, belekapaszkodtunk a csomagtartóba, és mindkét lábunkat a földre vetve csúsztunk lefelé a lejtőn. Végül is sikerült megállnunk. De ez még kétszer ismétlődött.

Végre Kami!

Hajnali 3 órakor végre megérkeztünk Kamiba. 21 órát voltunk már úton. A kérdés most ez volt: Hogyan találjuk meg a testvéreket, hiszen még itt sohasem jártunk. Kopogtattunk az ajtókon, de mindenütt ’ne zavarjanak, alszunk!’ kiáltással küldtek el. Amikor már elég sok ajtón bekopogtattunk, azt találtam a legjobb megoldásnak, ha behúzódunk egy eresz alá és pihenünk, és majd reggel megkeressük a testvéreket. Leroskadva, gyorsan elaludtam. Amikor felébredtem, csodálkozó emberek vettek körül. Felálltam és egy zömök férfi odajött hozzám, és szorosan megölelt. Itt voltak testvéreink! Anibal talált rájuk. Alig tudtam megszólalni a nagy elérzékenyüléstől.

Ezután, időt nem vesztegetve, fogták csomagjainkat, beleértve a sáros motorkerékpárt is, és egy testvér szó szerint az udvarba vitte. Egy egyszerű házaspár látott bennünket vendégül; a feleség tipikus pollerában, bő szoknyában. ’Vegyétek igénybe az ágyunkat’ — mondták. Én nem akartam igénybe venni, hogy ők aludjanak a földön, különösen, mivel a feleség terhes volt. De ők nem tágítottak.

A másik dolog, amit megtudtam, hogy reggel 8 óra volt. Valaki kopogtatott az ajtón. ’A testvérek már mind készen állnak a szolgálatra’ — mondták nekem. Látva várakozásteljes arcukat, amelyen ott csillogott az érdeklődés, nem tehettem mást, kinyújtóztattam sajgó tagjaimat, kibújtam az ágyból, és megkezdtem a látogatást. És milyen szívderítő látogatás volt! Amikor elkísértem a testvéreket a szolgálatba, egyszerűen ragyogtak az örömtől és a lelkesedéstől. Azon kezdtem elmélkedni, mennyire fontosak ezek a látogatások, bármilyen nehézségen mentünk is át — olyanok voltak, ’mint vízpatakok a víztelen vidéken’! (Ésaiás 32:2).

Másnap egy falucskába mentünk, ahol az evangélikus lelkipásztor azzal fenyegetőzött, hogy félbeszakítja összejövetelünket, ha megérkezek. Az előadás után egy jól megtermett férfi, ’bolíviai módra’ megölelta és ezt mondta: ’Testvér, nálad van az igazság!’ Utána megkérdeztem, ki volt ez a férfi. ’A lelkipásztor’ — válaszolták.

A kamii látogatás túl hamar véget ért, és mi elindultunk vissza. A testvérek kijavították a motorkerékpárt és kimosták sáros ruháinkat. Amikor megemlítettük, kitől kaptuk kölcsön a szerszámokat, nagyon csodálkoztak, mivel a köztudatban az a hír terjengett róla, hogy senkin sem segít. Sok ölelés és kézfogás után végül is elindultunk, és hamarosan visszatértünk a kávéüzlet jószívű tulajdonosához. Miután mindent visszaadtunk, megkérdeztük tőle: ’Mivel tartozunk?’ ’Semmivel’ — felelte. ’Örülök, hogy segíthettem!’

Öt óra múlva, amikor Oruróba visszatértünk, elgondolkoztunk azon, mennyire jó volt, hogy nem adtuk fel a küzdelmet, és Jehova milyen csodálatosan gondoskodott rólunk. Anibalt annyira megindította a tapasztalat, hogy így kiáltott fel: ’Bármit megtennék, csak még egyezer visszamehetnénk!’ Erre sor is került, mert más utazó-felvigyázókat is elvitt Kamiba és más helyekre is. Igen, minden okunk megvolt arra, hogy többszörösen meggyőződjünk Jehova szeretetéről.” — Ricardo Hernández körzetfelvigyázó elbeszélése nyomán.

[Lábjegyzet]