Amikor fellobban az indulat

NEW YORK városában „egy Kew Gardens-i férfi feldühödve szomszédainak a zajos zenélésén, lelőtt négy embert, aztán öngyilkosságot követett el”. A világ másik végén, Osakában, Japánban „egy gépkocsivezetőt pisztollyal agyonlőttek, amikor megnyomta a dudát egy autó mögött, amely hirtelen megállt előtte”.

Te valószínűleg soha nem vesztetted el ennyire az önuralmadat. És nyilván kerülni óhajtod az ilyen tragédiát. De elmondhatod-e, hogy mindig féken tudod tartani indulataidat? Szeretnél-e törekedni erre? Lehet-e igazán tenni valamit ennek érdekében?

TÖBBRŐL VAN SZÓ, MINT PUSZTÁN FÉKEN TARTANI INDULATUNKAT

A Biblia határozottan buzdít indulataink fékentartására. Így szól: „Aki lassú a haragra, jobb, mint a hatalmas ember, és aki uralkodik a maga szellemén, jobb, mint aki elfoglal egy várost” (Péld 16:32). A Biblia el is ítéli az önuralom hiányát a következőképpen: „Mint egy fal nélküli város, amelybe betörtek, olyan az a férfiú, aki nem tudja féken tartani szellemét” (Péld 25:28). De mi mindent foglal magába az indulat vagy szellem ellenőrzés alatt tartása?

Indulatunk ellenőrzése nyilván mélyebb értelmet hordoz dühünk egyszerű visszafojtásánál. A Biblia gyakran használja a „szellem” szót uralkodó jellemvonásaink, indítékaink, kedvünk és hajlamaink megjelölésére. Ez így van a „szellem szelídsége”, a „nyugodt és csendes szellem”, „szellemben hű” és „gőgös szellem” kifejezésekben (1Kor 4:21; 1Pét 3:4; Péld 11:13; 16:18).

Például, ha valakinek gyűlölet van a szívében, de alkalom hiányában visszatartja magát a gyilkolástól, valóban féken tartotta a szellemét? Helyénvaló-e a gyűlölet mindaddig, amíg nem engedjük szabadjára? Jézus nemmel felel erre! Amikor elítéli a gyilkosságot, szavai ítéletet mondanak a gyűlölködő szellemre is, amely gyilkossághoz vezethet. (Lásd a Máté 5:21, 22-t!)

Időnként meg tudjuk fékezni a nyelvünket, vissza tudjuk tartani indulatos dühünket és szó nélkül el tudunk sétálni a kellemetlen helyzetből. Mégis, ha napok múltán vagy esetleg még hetekkel az incidens után is azon rágódunk és kihoz minket a sodrunkból, vajon nem annak a jele ez, hogy valójában nem fékeztük meg indulatunkat? Ha valaki azt mondja, „meg tudok bocsátani, de soha nem felejtek”, ellenőrzés alá vonta-e az ilyen ember a szellemét? És mit mondjunk az olyanokról, akik bár nem dühösek, de mogorvák, duzzogók, nem hajlandók beszélni azokkal, akikről azt tartják, hogy megsértették őket?

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szívünkből feltörő s a bennünk zavart keltő érzéseket vagy az irigység érzését oly módon, hogy egyszerűen „normális” érzésekként kezeljük őket. Ezek az érzések a mi igazi „szellemünk” vagyis uralkodó személyiségünk. Ezeket a belső indulatokat kell féken tartanunk, ha tetszeni akarunk Istennek.

Jézus Krisztus rámutatva a féken nem tartott belső indulatok káros voltára, azt mondta: „A szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúskodások, Isten káromlások.” Azután így folytatja: „Ezek azok a dolgok, amelyek beszennyezik az embert” (Máté 15:19, 20). Igen, indulatunk féken tartása vagy ellenőrzése „szívünk” ellenőrzését jelenti; voltaképpen magának a magatartásunknak és indítékainknak ellenőrzését.

Nem elég tehát egyszerűen féken tartani magunkat a provokációk idején. Ahhoz, hogy elnyerhessük Isten tetszését, valóban ellenőrzésünk alá kell vonni, illetve féken kell tartanunk szellemünket. De hogyan?