Ahogyan letűnt a világuk

AZ Egyesült Államok történelmét évekig ezzel a kifejezéssel összegezték: „Ahogyan a vadnyugatot megszerezték.” Hollywood filmjei bemutatták az amerikai síkságokon és erdőkön keresztül vándorló fehér telepeseket, John Wayne típusú katonákat, cowboyokat és az erőszakos, vad, tomahawkforgató indiánokkal harcoló telepeseket. Mialatt a fehér ember föld és arany után kutatott, néhányan a kereszténység papjai és prédikátorai közül állítólag lelkeket mentettek.

Milyennek tűnik ez a történelem az eredeti lakosok, Amerika őslakóinak szemszögéből? Az európaiak megérkezésével az indiánok „arra kényszerültek, hogy megbirkózzanak a legkapzsibb ragadozóval, mellyel valaha is szembenéztek: a fehér, európai betolakodókkal, akik benyomultak a környezetükbe” — jelenti ki a The Native Americans—An Illustrated History című könyv.

Harmónia, amely viszályhoz vezetett

Eleinte az elsőkként Északkelet-Amerikába érkező európaiak közül sokan kedvességre és együttműködésre találtak az őslakosok részéről. Egyik beszámoló elmondja: „A powhatanok segítsége nélkül a jamestowni (Virginia) brit település, az első maradandó angol kolónia az Újvilágban, nem élte volna túl az 1607—08-as első, szörnyű telét. Ugyanígy a zarándokatyáknak hívott bevándorlók Plymouthban (Massachusetts) lévő kolóniája is megbukott volna, ha nem segítenek a wampanoagok.” Néhány őslakos megmutatta a bevándorlóknak, hogyan kell trágyázni a talajt, és növelni a terméshozamot. És mennyire lett volna sikeres Lewis és Clark 1804—1806-ig tartó felderítőútja — annak érdekében, hogy használható szállítási összekötő útvonalat találjanak Louisiana territóriuma és az akkor Oregon területnek nevezett rész között — a soson asszony, Sacagawea segítsége és közbenjárása nélkül? Ő volt a „békezáloguk”, amikor farkasszemet néztek az indiánokkal.

Mégis, a korlátozott élelemforrások miatt, és amiatt, ahogyan az európaiak használták a földet, az Észak-Amerikába történő tömeges bevándorlás feszültséget keltett a betolakodók és az őslakosok között. Ian K. Steele kanadai történész rávilágít, hogy a XVII. században 30 000 narraganszet volt Massachusettsben. A főnökük, Miantonomo „mivel veszélyt érzett . . ., arra törekedett, hogy kiterjessze a mohawkokkal kötött szövetségét, azért, hogy létrehozzon egy általános indián ellenállási mozgalmat”. A beszámoló szerint azt mondta a montaukoknak 1642-ben: „Egyeknek kell lennünk, ahogy ők [az angolok] is egyek, különben hamar elveszünk mindannyian, mivel tudjátok, hogy az elődeink bővében voltak a szarvasoknak és az állatbőröknek, a mezőink, éppúgy, mint az erdőink, tele voltak szarvasokkal és . . . [pulykákkal] is, és kicsiny öbleink tele voltak halakkal és madarakkal. De ezek az angolok elvették a földünket, lekaszálták a füvet, és kivágták a fákat, teheneik és lovaik megeszik a füvet, és a disznóik tönkreteszik a kagylótelepeinket, és mi mindannyian éhezni fogunk” (Warpaths—Invasions of North America).

Miantonomo abbeli erőfeszítései, hogy kialakítson egy egyesült, amerikai őslakosokból álló mozgalmat, meghiúsultak. 1643-ban egy törzsi háborúban elfogta a mohikán törzsbeli Uncas, aki átadta őt az angoloknak mint lázadót. Az angolok nem tudták törvényesen elítélni és kivégezni. Kényelmes megoldást eszeltek ki. Steele így folytatja: „Mivel képtelenek voltak kivégezni [Miantonomót], aki kívül állt az összes kolónia hatáskörén, a megbízottak Uncas főnökkel végeztették ki, és angol tanúkkal bizonyíttatták, hogy megtörtént.”

Ez nemcsak a betolakodó gyarmatosítók és az őslakos népesség közötti állandó konfliktust szemlélteti, hanem a törzsek között zajló gyilkos versengést és árulást is, amely már akkor fennállt, mielőtt még a fehér ember elérte volna Észak-Amerikát. Néhány törzs a britek oldalán állt, az Észak-Amerika feletti gyarmati uralomért folytatott, franciák elleni háborúikban, míg más törzsek a franciákat támogatták. Tekintet nélkül arra, melyik fél vesztett, az összes részt vevő törzs nagy árat fizetett.

„Egy nézeteltérések miatti szakadék”

Az európaiak benyomulásáról alkotott egyik nézet így hangzik: „Amit az indián nemzetek vezetői nem értettek meg, sokszor egészen addig, amikor már túl késő volt, az az, hogy hogyan tekintették az európaiak az indiánokat. Nem voltak fehérek vagy keresztények. Sokak szemében civilizálatlanok voltak — vadak és kegyetlenek —, egyfajta veszélyes és érzéketlen, rabszolgapiacokra való árucikk.” Ez a fölényes hozzáállás pusztító hatásokkal járt a törzsekre nézve.

Az európai nézet érthetetlen volt az amerikai őslakosok számára. Ahogy a navahó követségi jogtanácsos, Philmer Bluehouse nevezte nemrég az Ébredjetek!-nek adott interjújában, volt köztük „egy nézeteltérések miatti szakadék”. Az őslakosok nem tekintették alacsonyabb rendűnek a civilizációjukat, hanem inkább olyannak tekintették, mint ami különböző, egészen más értékekkel. Például a föld eladása teljesen ismeretlen volt az indiánok számára. Hogyan birtokolhatnád és adhatnád el a levegőt, a szelet, a vizet? Akkor a földet miért? Ez azért van, hogy mindenki használja. Az indiánokat tehát nem úgy ismerték, mint akik elkerítik a földet.

A britek, a spanyolok és a franciák megérkezésével bekövetkezett az, amit úgy írnak le, mint „két idegen kultúra katasztrofális találkozását”. Az őshonos lakosságot olyan emberek alkották, akik több száz év során már megtanultak harmóniában élni a földdel és a természettel, és akik tudták, hogyan kell fennmaradniuk, anélkül hogy felborítanák a környezeti egyensúlyt. A fehér ember nemsokára mégis kezdte alacsonyabb rendű, vad teremtményeknek tekinteni az őslakosokat — könnyen megfeledkezve a saját civilizálatlanságáról, amiért leigázta őket! 1831-ben a francia történész, Alexis de Tocqueville így foglalta össze a fehérek körében elterjedt véleményt az indiánokról: „A jóég nem arra teremtette őket, hogy civilizáltak legyenek; szükségszerű, hogy meghaljanak.”

A leghalálosabb gyilkos

Ahogy az új telepesek Észak-Amerikán keresztül elözönlötték nyugatot, az erőszak erőszakot szült. Ezért akár az indiánok, akár az európai betolakodók támadtak először, azt mindkét fél részéről embertelenségek követték. Az indiánoktól azért féltek, mert a skalpolásról voltak híresek, egy olyan gyakorlatról, amelyről néhányan úgy vélik, hogy az európaiaktól tanulták, akik jutalmat ajánlottak fel a skalpokért. Az indiánok mégis vesztésre ítélt csatát vívtak azok ellen, akik fölényben voltak — számukat és fegyvereiket illetően is. A legtöbb esetben a törzsek úgy végezték, hogy el kellett hagyniuk ősi földjüket, vagy meg kellett halniuk. Gyakran mindkettő bekövetkezett — elhagyták a földjüket, és akkor ölték meg őket, vagy a betegség és az éhség miatt haltak meg.

Mégsem az volt az őslakos törzseket leginkább megtizedelő tényező, hogy elestek az ütközetekben. Ian K. Steele ezt írja: „Az Észak-Amerikába való benyomuláskor nem a puska, a ló, a Biblia vagy az európai »műveltség« volt a leghatékonyabb fegyver. A járványok voltak azok.” Az Óvilág betegségeinek az amerikai államokra gyakorolt hatásáról Patrica Nelson Limerick, egy történészprofesszor ezt írta: „Amikor átvitték őket az Újvilágba, ugyanazok a betegségek [amelyekkel szemben az európaiaknak több évszázaduk volt arra, hogy védettséget fejlesszenek ki] — a bárányhimlő, a kanyaró, az influenza, a malária, a sárgaláz, a tífusz, a tuberkulózis és mindenekelőtt a himlő — csekély ellenállással találkoztak. A halálozási arány faluról falura 80-90 százalékra ugrott.”

Russell Freedman így ír le egy himlőjárványt, amely 1837-ben tört ki: „A mandánok voltak az elsők, akik elkapták, aztán gyors egymásutánban a hidatszák, az aszinábojnok, az arikarák, a sziúk és a feketelábúak.” A mandánokat majdnem teljesen kiirtotta. Az 1834-ben meglévő 1600 fős népességről a számuk 1837-ben 130-ra csappant.

Mi lett a megállapodásokkal?

A törzsi elöljárók mind a mai napig fel tudják sorolni azoknak a megállapodásoknak a dátumait, amelyeket az Egyesült Államok kormánya írt alá az elődeikkel a XIX. században. De valójában miről is gondoskodtak ezek a megállapodások? Rendszerint a jó földnek egy terméketlen rezervátumra való kedvezőtlen cseréjéről és az állam általi eltartásról.

Egy példa arra a megvetésre, amellyel az őslakos törzseket kezelték, az irokéz nemzetek (keletről nyugat felé haladva a mohawk, az oneida, az onondaga, a kajuga, és a szeneka) esete, miután a briteket legyőzték az amerikai gyarmatosítók a függetlenségi háborúban, amely 1783-ban ért véget. Az irokézek a britek mellé álltak, és mindaz, amit viszonzásul kaptak, ifjabb Alvin Josephy szerint a cserbenhagyás és a bántalmazások sora volt. A britek „semmibe vették . . . [az irokézeket], a földjeik feletti korlátlan uralom jogát pedig átengedték az Egyesült Államoknak”. Azt is hozzátette, hogy még azokat az irokézeket is, akik a britellenes gyarmatosítók pártfogását élvezték, „elnyomták a földek adásvételével foglalkozó kapzsi társaságok, a tőzsdések és maga az amerikai kormány is”.

Amikor egy megállapodási tárgyalást hívtak össze 1784-ben, James Duane, a kontinentális kongresszus Indiánügyi Hivatalának egykori képviselője arra buzdította a kormány megbízottjait, hogy „ássák alá azt, ami még megmaradt az irokézek közötti öntudatból, azáltal hogy szándékosan alacsonyabb rendűekként bánnak velük”.

Fennhéjázó javaslatát végre is hajtották. Néhány irokézt túszul ejtettek, és „tárgyalásokat” folytattak velük, fegyverrel kényszerítve őket. Bár nem tekintették magukat a háborúban legyőzötteknek, az irokézeknek mégis le kellett mondaniuk a New Yorkban és Pennsylvania nyugati részén lévő összes földjükről, és elfogadtak egy kisebb méretű rezervátumot New York államban.

Hasonló taktikát alkalmaztak a legtöbb őslakos törzzsel szemben. Josephy még azt is kijelenti, hogy az amerikai megbízottak alkalmazták „a megvesztegetést, a fenyegetést, az alkoholt és az illetéktelen képviselők mesterkedéseit, hogy megkíséreljék megkaparintani a földet a delaverektől, a wyandotoktól, az ottawáktól, a csippevéktől [vagy odzsibvéktől], a sauniktól és más ohiói nemzetektől”. Nem csoda, ha az indiánok hamar bizalmatlanná váltak a fehér emberrel és üres ígéreteivel szemben!

A „Hosszú menet” és a Könnyek útja

Az amerikai polgárháború (1861—1865) kitörése miatt a katonák elvonultak a navahók délnyugaton fekvő földjéről. A navahók kihasználták ennek a nyugalomnak az előnyeit azáltal, hogy megtámadták a Rio Grande völgyében, Új-Mexikó területén lévő amerikai és mexikói településeket. A kormány kiküldte Kit Carson ezredest és Új-Mexikói Önkénteseit, hogy verjék le a navahókat, és hajtsák őket egy olyan rezervátumba, amely a Bosque Redondónak nevezett terméketlen földsávon feküdt. Carson a „felperzselt föld” taktikáját alkalmazta, hogy kiéheztesse és kiűzze a navahókat az Északkelet-Arizonában lévő, áhítatot keltő Canyon de Chellyből. Ki is pusztított több mint 5000 őszibarackfát.

Carson mintegy 8000 embert szedett össze, és arra kényszerítette őket, hogy megtegyék a körülbelül 500 kilométernyi „Hosszú menetet” az új-mexikói Sumner erődben található Bosque Redondo büntetőtáborig. Az egyik beszámoló elmondja: „Keservesen hideg idő volt, és a szegényesen felöltözött vagy alultáplált száműzöttek közül sokan meghaltak útközben.” A rezervátumban borzalmasak voltak az állapotok. A navahóknak lyukakat kellett vájniuk a földbe, abbeli erőfeszítésükben, hogy menedékhelyet találjanak. 1868-ban a kormány, miután felismerte ezt a durva melléfogást, 14 000 négyzetkilométernyi területet adott a navahóknak az arizonai és új-mexikói ősi szülőföldjükből. Visszatértek, de milyen sokba került ez nekik!

1820 és 1845 között csokták, cserokik, csikeszók, krikek és szeminolék tízezreit űzték el a délkeleten fekvő földjeikről, és kényszerítették arra, hogy nyugat felé vonuljanak, a Mississippi folyón át oda, ahol ma Oklahoma található, több száz kilométerrel messzebb. A téli, kegyetlen állapotok közepette sokan meghaltak. Az a nyugat felé tartó erőltetett menet, amelyet a cserokik megtettek, a Könnyek útjaként vált hírhedtté.

Az igazságtalanságokat, amelyeket az amerikai őslakosok ellen követtek el, még jobban megerősítik az amerikai tábornoknak, George Crooknak a szavai, aki egykor halálra üldözte a sziúkat és a csejenneket északon. Ezt mondta: „Az indiánok álláspontját nagyon ritkán hallgatják meg . . . Aztán, amikor [az indiánok] mégis kitörnek, a nyilvánosság figyelme az indiánokra irányul, és csak az ő bűncselekményeiket és embertelenségeiket ítélik el, míg azok a személyek, akiknek az igazságtalansága hajtotta őket ebbe az irányba, sértetlenül megússzák. . . . Az indiánok mindenkinél jobban ismerik ezt a tényt, ezért megbocsátható, ha nem feltételeznek méltányosságot egy olyan kormányzatról, amely csak bünteti őket, mivel megengedi a fehér embernek, hogy tetszése szerint zsákmányolja ki őket” (Bury My Heart at Wounded Knee).

Hogyan boldogulnak ma az amerikai őslakosok az európaiak több mint százéves uralmát követően? Fennáll a veszélye annak, hogy letűnnek az asszimilálódás következményeként? Milyen reményük van a jövőt illetően? A következő cikk ilyen és más kérdéseket fog megvizsgálni.

[Kiemelt rész a 9. oldalon]

A nők nehéz élete

Míg a férfiak vadászok és harcosok voltak a legtöbb törzsben, a nőknek végeláthatatlan feladataik voltak, beleértve a gyermeknevelést, a gabona elvetését, betakarítását és lisztté őrlését. Colin Taylor magyarázattal szolgál: „A síksági indián nők egyik legfontosabb szerepe az volt, hogy gondoskodjanak a már meglévő háztartásról, gyermekeket szüljenek, és ételt készítsenek. A kertészkedő közösségekben a szántóföldeket is gondozták . . ., míg a nyugati vándorló, bölényvadász törzsek esetében segítettek leölni az állatokat, a húst a táborba vitték, azután a húst és az állatbőröket előkészítették a későbbiekben történő felhasználásra” (The Plains Indians).

Egy másik forrásmű ezt mondja az apacs népre vonatkozóan: „A földművelés a nők munkája volt, és nem volt benne semmi lealacsonyító vagy alantas. A férfiak besegítettek, de a nők sokkal komolyabban vették a földművelést, mint a férfiak . . . A nők mindig tudták, hogyan tartsanak lépést a földművelő szertartásokkal . . . A legtöbb nő imádkozott, mialatt öntözte a földet” (The Native Americans​—An Illustrated History).

A nők készítették a tipiknek nevezett átmeneti lakóhelyeket is, ami rendszerint körülbelül két évig tartott. Ők állították fel és bontották is szét őket, amikor a törzsnek költöznie kellett. Kétségtelen, hogy a nők nehéz életet éltek. De ez igaz a férfiakra is, mint a törzs őrzőire. A nőket tisztelték, és sok joguk volt. Néhány törzsben, mint például a hopiknál, még ma is van tulajdonjoguk a nőknek.

[Kiemelt rész/kép a 10. oldalon]

Egy állat, amely megváltoztatta a világukat

Az európaiak egy olyan állatot vittek be Észak-Amerikába, amely sok törzs életstílusát megváltoztatta — a lovat. A XVII. században a spanyolok voltak az elsők, akik lovakat hoztak a kontinensre. Az amerikai őslakosok nemsokára kiválóan lovagoltak nyereg nélkül, amit a betolakodó európaiak hamar észre is vettek. Lovakkal az őslakosok sokkal könnyebben tudtak bivalyra vadászni. A vándorló törzsek pedig könnyebben rajtaüthettek az állandó falvakban élő szomszédos törzseiken, és így felkaphatták a zsákmányt, a nőket és a rabszolgákat.

[Térkép/kép a 7. oldalon]

Néhány észak-amerikai törzs elhelyezkedése a XVII. században

kutenájok

szpokanok

nez percék

sosonok

klamatok

északi paiutok

mivokok

jokutszok

szerránok

mohavék

papágók

feketelábúak

laposfej indiánok

varjú indiánok

csejennek

juték

arapahók

dzsikarillák

hopik

navahók

apacsok

meszkalerók

komancsok

lipanok

síksági krik

aszinábojnok

hidatszák

mandánok

arikarák

janktonájok

tetonok

sziúk

janktonok

paunik

otók

kanszák

kajovák

oszedzsek

kvapók

kaddók

vicsiták

atakapák

tonkavák

szantik

ajovák

missourik

illinojok

csikeszók

alabamák

csokták

krikek

timokuák

odzsibvék

sókok

róka indiánok

kikapuk

miamik

saunik

cserokik

kataubák

powhatanok

tuscarorák

delaverek

eriek

szaszkvehanák

potavatomik

irokézek

huronok

ottawák

algonkinok

szokokik

massachusetek

wampanoagok

narraganszetek

mohikánok

montaukok

abnakik

maleszitek

mikmakok

[Forrásjelzés]

Indián: A művészi ábrázolás Edward S. Curtis fotója alapján készült; Észak-Amerika: Mountain High Maps® Copyright © 1995 Digital Wisdom, Inc.

[Kép a 8. oldalon]

Navahó művészi szőttes és ékszerek

[Kép a 11. oldalon]

A Canyon de Chelly, ahol a „Hosszú menet” kezdődött