Isten ránk bízta a jó hírt
1 Micsoda kiváltság, hogy Isten ránk bízta a jó hírét! (1Tessz 2:4). Bár némelyek elutasítják ezt az erőteljes üzenetet, a tiszta szívű emberek vonzónak találják, mint egy kellemes illatot (2Kor 2:14–16). Azoknak, akik elfogadják a jó hírt, és engedelmeskednek neki, ez az üzenet megmentést jelent (Róma 1:16). Mi a teendőnk a ránk bízott jó hírrel?
2 Jézus és az apostolok: Jézusnak a jó hír hirdetése mindennél fontosabb volt (Luk 4:18, 43). Az emberek iránti szeretete és az üzenet iránti értékelése arra indította őt, hogy elmondja azt másoknak, még akkor is, amikor fáradt és éhes volt (Márk 6:30–34). Szavaival és példájával tanítványai elméjébe véste, hogy milyen fontos a Királyság-prédikáló munka (Máté 28:18–20; Márk 13:10).
3 Jézust utánozva az apostolok buzgón hirdették a Királyság-üzenetet. Noha megverték őket, és rájuk parancsoltak, hogy ne prédikáljanak, ők „szakadatlanul folytatták a tanítást és a jó hír hirdetését” (Csel 5:40–42). Pál apostol fáradhatatlanul végezte ezt a munkát (1Kor 15:9, 10; Kol 1:29). A jó hír hirdetésének kiváltságát olyan adóssághoz hasonlította, amellyel az embertársainak tartozik, és szívesen lemondott a saját kényelméről, hogy kifizethesse ezt az adósságot (Csel 20:24; Róma 1:14–16).
4 Kiváltságunk ma: A ránk bízott szent feladat iránti értékelés arra ösztönöz minket, hogy keressük a lehetőségét prédikálómunkánk fokozásának (Róma 15:16). Edward, aki csak tolókocsival tudott közlekedni, rendszeresen ott ült egy szálloda bejáratánál, és beszélgetett a vendégekkel a hitéről. De mivel többet akart tenni, egy kisteherautóra speciális vezetőfülkét szereltetett, és járművével több ezer kilométert utazva évekig úttörőként szolgált. Ma Edwardhoz hasonlóan sokan úgy alakítják a körülményeiket, hogy nagyobb részt tudjanak vállalni a jó hír terjesztéséből.
5 Jézust és az apostolait utánozva mindig tegyük első helyre a prédikálómunkát az életünkben. Így kifejezhetjük az emberek iránti szeretetünket és a ránk bízott jó hír iránti értékelésünket.