A végzet irányítja az életedet?

„ALA NÒ DON.” A nyugat-afrikai Mali bambara nyelvén ez a kifejezés azt jelenti: „Ez Isten műve.” Az ehhez hasonló szólások eléggé mindennaposak a világnak azon a részén. A volof nyelvben az a mondás járja, hogy „Yallah mo ko def” (= Isten tette). Az egyik dogon tájszólás szerint pedig azt mondják: „Ama biray” (= Isten okozta).

Ezeknek a kifejezéseknek más területeken is megvan a megfelelőjük. Valahányszor egy haláleset vagy egy tragédia bekövetkezik, gyakran lehet hallani, hogy olyasmit mondanak: „Elérkezett az ideje”, és hogy „Ez Isten akarata volt.” Nyugat-Afrikában az olyan szólásokat, mint az „Ember tervez, Isten végez”, általában ráfestik a tömegközlekedési eszközökre, és kifüggesztik az üzletekben, mint a cégtáblákat. Sokak számára ezek pusztán szófordulatok. Gyakran azonban mélyen gyökerező, fatalizmusba vetett hitet tükröznek.

De mi is a fatalizmus? Egy enciklopédia úgy határozza meg, mint ami „hit abban, hogy az eseményeket olyan erők határozzák meg, amelyeket emberi lények nem tudnak irányítani” (The World Book Encyclopedia). Mik ezek az „erők”? Több ezer évvel ezelőtt a babiloniak úgy hitték, hogy az egyén sorsát erősen befolyásolja az, hogy milyen volt a születésekor a csillagok állása. (Vö. Ésaiás 47:13.) A görögök hite szerint a sors három hatalmas istennő kezében volt, akik fonták, lemérték és elvágták az élet fonalát. Azzal a gondolattal viszont a kereszténység teológusai hozakodtak elő, hogy maga Isten rendeli el a személy sorsát.

„Szent” Ágoston például visszautasította a csillagjósok „hamis és ártalmas felfogását”. Másrészt úgy érvelt, hogy „vallani, hogy Isten létezik, és egyúttal tagadni, hogy Ő előre tudja a jövőbeli dolgokat, ez a legnyilvánvalóbb ostobaság”. Azt állította, hogy Istennek, ahhoz, hogy valóban mindenható legyen, muszáj „tudnia minden dologról, mielőtt azok bekövetkeznének, [semmit] sem hagyva elrendeletlenül”. Ágoston mindamellett szenvedélyesen bizonygatta, hogy bár Isten előre tud mindent, ami meg fog történni, az ember mégis szabad akarattal rendelkezik (The City of God, V. kötet, 7—9. fejezet).

Évszázadokkal később a protestáns hittudós, Kálvin János még egy lépéssel továbbvitte a dolgot azzal az érveléssel, hogy míg némelyeket Isten „eleve elrendelt, hogy gyermekei és örökösei legyenek az égi királyságnak”, addig másokat arra rendelt, hogy „a haragjában részesülők” legyenek.

Napjainkban a végzetbe vetett hitet a világ számos részén komolyan veszik. Vegyük szemügyre egy nyugat-afrikában élő fiatalember, Ousmane tapasztalatát. Az egyik legjobb tanuló volt az iskolájában, de amikor záróvizsgát tett, megbukott! Ez nemcsak azt jelentette, hogy évet kell ismételnie, hanem azt is, hogy szégyenkeznie kellett a családja és a barátai előtt. Egyik barátja azzal próbálta vigasztalni, hogy azt mondta, ez Isten akarata volt. Ousmane édesanyja is a sorsot hibáztatta a fia bukásáért.

Ousmane először örömmel fogadta együtt érző próbálkozásaikat. Elvégre, ha valóban Isten akarata volt az, hogy megbukott, akkor nem tehetett volna semmit, hogy elkerülje. Édesapja viszont másként látta a dolgokat. Azt mondta Ousmane-nak, hogy a bukása a saját hibája volt — nem Istené. Ousmane egyszerűen azért bukott meg, mert elhanyagolta a tanulást.

Mivel a sorsba vetett hite megrendült, Ousmane elhatározta, hogy maga veszi fontolóra a dolgokat. Most mi is arra buzdítunk, hogy ugyanezt tedd azáltal, hogy megvizsgálod a következő cikket.