Fényük nem hunyt ki
A BIBLIAI időkben, Jehovának voltak hűséges Tanúi, akik kellemetlenségeket és nehézségeket éltek át. Ellenségeskedéssel és nyilvánvaló kudarcokkal néztek szembe. Mégsem adták fel a harcot, elcsüggedve. Fényük igazából nem hunyt ki.
Jeremiás próféta például azt a megbízatást kapta, hogy legyen Isten prófétája a hitehagyott Júda nemzete előtt. A Jeruzsálem eljövendő pusztulásáról szóló figyelmeztetést hirdette (Jeremiás 1:11–19). Ebből az következett, hogy Jeremiás sokszor került összetűzésbe honfitársaival, akik vészmadárnak tartották.
Passúr pap, akinek Isten házában a legnagyobb tisztje volt, egyszer kezet emelt Jeremiásra amiatt, amit az prófétált, és kalodába csukta. E nyilvánvaló kellemetlenségre Jeremiás ezt mondta: „Nevetségessé lettem minden időre, mindenki csúfol engemet; mert a hányszor csak szólok, kiáltozom; így kiáltok: erőszak és romlás! Mert az Úr szava mindenkori gyalázatomra és csúfságomra lett nékem.” A próféta olyannyira elcsüggedt, hogy ezt mondta: „Nem emlékezem róla [Jehováról], sem az ő nevében többé nem szólok” (Jeremiás 20:1, 2, 7–9).
Jeremiás azonban nem adta meg magát az elcsüggedésnek. Az „Úr szaváról” szólva kijelentette: „mintha égő tűz volna szívemben, az én csontjaimba rekesztetve, és erőlködöm, hogy elviseljem azt, de nem tehetem” (Jeremiás 20:8, 9). Erős indíttatást érezve arra, hogy Isten kijelentéseit szólja, Jeremiás a szent szellem segítségével kitartott, és elvégezte megbízatását.
Pál apostolnak is rengeteg oka lett volna az elcsüggedésre, ha hagyta volna. Természeti katasztrófákat, hajótörést, üldözést és veréseket szenvedett el. Ezenkívül ott volt ’naponkénti zaklattatása, az összes gyülekezetek gondja’ (2Korinthus 11:23–28). Igen, Pálnak naponta nehézségekkel kellett foglalkoznia, aggódva az új gyülekezetek miatt, amelyeknek a megalapításában segített. Ezenkívül tökéletlen volt, és küzdenie kellett a ’tövissel az ő testében’, valószínűleg gyengén látott (2Korinthus 12:7; Róma 7:15; Galátzia 4:15). Néhányan még ellene is beszéltek a háta mögött, ami a fülébe jutott (2Korinthus 10:10).
Pál ennek ellenére nem engedte, hogy erőt vegyen rajta az elcsüggedés. Nem, nem volt felsőbbrendű ember (2Korinthus 11:29, 30). Miért maradt meg benne a belső tűz? Egyrészt azért, mert olyan társai voltak, akik támogatták, néhányan még Rómába is elkísérték, ahol házi őrizetben volt (Cselekedetek 28:14–16). Másrészt Pál kiegyensúlyozottan szemlélte helyzetét. Üldözői és ellenségei voltak a bűnösök, nem ő. Földi élete vége felé pozitív módon értékelte szolgálatát, s ezt mondta: „Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr . . ., az igaz Bíró” (2Timótheus 4:8).
Pál ezenkívül rendszeresen közeledett Jehova Istenhez imában, és ’az Úr mellette állott, és megerősítette őt’ (2Timótheus 4:17). „Mindent elviselek abban, aki erőt ad” — mondta Pál (Filippi 4:13, Katolikus fordítás). Az Istennel és keresztény társaival való kommunikáció és szolgálatának pozitív értékelése segített Pálnak folytatni Jehova szolgálatát.
Isten a következők megírására ihlette Pált: „Ne fáradjunk bele tenni a jót, mert ha kitartunk, annak idején aratni is fogunk” (Galátzia 6:7–9, K. f.). Mit fogunk aratni? Örök életet. Legyünk hát hasonlók Jeremiáshoz, Pálhoz és Jehovának még sok más hűséges tanújához, akikről az Írások említést tesznek. Igen, legyünk hozzájuk hasonlók, és ne adjuk meg magunkat az elcsüggedésnek. Ne hagyjuk kihunyni fényünket. (Vö. Máté 5:14–16.)
[Képek a 25. oldalon]
Pál és Jeremiás nem hagyta fényét kihunyni