Olvasók kérdései

Isten arra figyelmeztette Káint, hogy ’bűn van az ajtó előtt, mint leselkedő állat, amely hatalmába akarja keríteni’, ami — úgy tűnik — egy vadállatra és zsákmányára utal (1Mózes 4:7, Katolikus fordítás). Miért használ ilyen nyelvezetet a Biblia, ha a Vízözön előtt kizárólag növényi eledelen éltek az állatok?

A Mózes által írt könyvekben számos verset találunk, amely olyan tényeket vagy történelmi fejleményeket tükröz, amelyek mintha sehogysem illenének történelmi keretükbe.

Az 1Mózes 2:10–14 beszámolója például földrajzi részleteket közöl az Édenkerttel kapcsolatban. Mózes azt írta, hogy az egyik folyó ’Aszsziriának napkeleti részére folyt’ (Báró Szepesy féle fordítás). De Asszíria földjének nevét Assurra lehetett visszavezetni, aki Sém fia volt, és aki a Vízözön után született (1Mózes 10:8–11, 22; Ezékiel 27:23; Mikeás 5:6). A bizonyítékok alapján Mózes az ő pontos, ihletett beszámolójában az ’Aszsziria’ kifejezést egyszerűen azért használta, hogy olyan területre utaljon, amelyet jól ismernek olvasói.

Vizsgálj meg egy másik példát a Genezis (1Mózes) első fejezeteiből. Miután Ádám és Éva bűnbe esett, és kiűzetett a kertből, Jehova megakadályozta, hogy visszatérjenek oda. Hogyan? Az 1Mózes 3:24 (BSz) ezt mondja: „Ádámnak kiűzése után pedig Éden’ kertjének béjárása felől lángoló forgó karddal kerubok állittattak: hogy az élet’ fájához vezető útat megőrizzék.” Figyeld meg: ’lángoló kard’. Vajon Isten találta fel a kardokat?

Nem, nem kell úgy következtetnünk, hogy szerető Teremtőnk készített elsőként olyan eszközöket, amelyeket mint kardokat ismerünk. Ádám és Éva valami forgó dolgot látott az angyalok előtt, amely lángolt. Mi volt az pontosan? Abban az időben, amikor Mózes megírta a Genezist, az emberek előtt már igen ismertek voltak a kardok, és használták azokat a háborúkban (1Mózes 31:26; 34:26; 48:22; 2Mózes 5:21; 17:13). Így Mózes szavai — ’lángoló kard’ — lehetővé tették olvasói számára, hogy bizonyos mértékig maguk elé képzeljék, mi lehetett az Éden bejáratánál. A Mózes napjaiban ismert információ hozzájárult az effajta dolgok megértéséhez. Ezenkívül a Mózes által használt nyelvezet biztos, hogy pontos volt, mivel Jehova belefoglaltatta azt a Bibliába (2Timótheus 3:16).

Nos tehát mit mondhatunk az 1Mózes 4:​6, 7-ről? E leírás szerint (K. f.) Isten így figyelmeztette Káint: „Ha helyesen teszel, miért nem emeled fel a fejed? De ha nem cselekszel helyesen, nem bűn van-e az ajtó előtt, mint leselkedő állat, amely hatalmába akar keríteni s amelyen uralkodnod kell?” Mint ahogy megjegyezték némelyek, e nyelvezet egy éhes vadállat képét látszik felidézni, amely ugrásra készen kuporog, hogy rávesse magát zsákmányára és felfalja azt.

A bibliai bizonyíték azonban arra mutat, hogy Ádám és Éva minden állattal békében élt. Egyes teremtmények egész kellemesen érezhették magukat az emberek körül, sőt hasznukra vált e közelség. Más teremtmények vadon élők voltak, olyan állatok, amelyek természet szerint az emberektől távol kerestek lakhelyet (1Mózes 1:25, 30; 2:19). A Biblia azonban nem sugallja azt, hogy az állatok bármelyike is zsákmányul ejtett volna más állatokat vagy embereket. Isten eredetileg kimondottan növényi eledelt rendelt ki táplálékul mind az állatoknak, mind az embereknek (1Mózes 1:29, 30; 7:14–16). Ez nem is változott meg, csak a Vízözön után, amint arról az 1Mózes 9:2–5 említést tesz.

Mit mondjunk akkor Isten Káinnak szóló figyelmeztetéséről, ahogy azt az 1Mózes 4:7-ben olvassuk? Egy kuporgó és zsákmányára lecsapni kész vadállat képét könnyen felfoghatták az emberek Mózes napjaiban, és mi is felfogjuk azt. Így hát Mózes megint csak olyan nyelvezetet használhatott, amellyel azokhoz az olvasókhoz alkalmazkodott, akik jól ismerték a Vízözön utáni világot. Ezenkívül Káin még ha soha nem is látott effajta teremtményt, akkor is meg tudta volna érteni a lényegét egy ilyen figyelmeztetésnek, amely a benne lakozó bűnös vágyat egy éhes, falánk, vadon élő állathoz hasonlította.

Az elsődleges szempontok, amelyeknek nagyobb hatást kellene gyakorolniuk ránk, ezek: Isten kedvessége Káin figyelmeztetésekor; a tanács alázatos elfogadásának értéke; mennyire könnyen elronthat valakit a féltékenység; és mennyire komolyan kell vennünk a többi isteni figyelmeztetést, amelyet az Írásokba foglalt Isten a számunkra (2Mózes 18:20; Prédikátor 12:14; Ezékiel 3:17–21; 1Korinthus 10:11; Zsidók 12:11; Jakab 1:14, 15; Júdás 7, 11).