Olvasók kérdései

◼ Vajon az az anyag, amely az Isten általi elismeréssel foglalkozik, azt akarja mondani, hogy a keresztények beszélhetnek olyan személynek, akit valamikor „elismerten kapcsolatban levő”-nek tekintettek, de később valamilyen helytelenség miatt kerülni kellett Őt?

Igen, azt akarja mondani. Az Őrtorony 1988. november 15-i száma (magyarban 89/6. szám) rámutatott, miért van bibliai alapja annak, hogy helyesbítsük az olyan alámerítetlen személlyel kapcsolatos nézetünket, aki részt vesz Jehova Tanúival a nyilvános szolgálatban. Az ilyen személyről korábban azt mondtuk, hogy „elismerten kapcsolatban levő”. Ha az ilyen később megbánás nélkül megszegte Isten törvényeit, a gyülekezet erről értesítést kapott, és a gyülekezet tagjainak kerülniük kellett a vele való kapcsolatot és beszélgetést.

Amint az újabb anyag rámutatott, a Biblia megköveteli, hogy az ilyen fegyelmező eljárást alámerített személyek esetében kell alkalmaznunk, akik nem tanúsítanak megbánást helytelenségük miatt (1Korinthus 5:11–13; 2János 9–11). Az alámerítetlen személy azonban, aki helytelenséget követ el, nem vonható számadásra ugyanúgy mint az alámerített (Lukács 12:48). Őt még nem merítették alá, tehát ő még nem tekinthető elismertnek Isten előtt, az ő esetében tehát nincs helye kiközösítésnek. Alapjában véve ő most világi személynek számít és ennek megfelelően kell kezelni.

De mi történjék akkor azzal, akit korábban, „elismerten kapcsolatban levő”-nek neveztünk, de aki nem alkalmas többé arra, hogy nyilvános szolgálatot végezzen a helytelen viselkedése miatt? Mivel nincs kiközösítve, úgy kell vele bánni, mint világi személlyel, mivel ő az is.a Természetesen, a november 15-i Őrtorony azt tanácsolja a 19. oldalon (magyarban 18. oldal), hogy a lojális keresztények legyenek óvatosak. Ők tisztában vannak azzal, hogy az alámerítetlen személy talán annak ellenére követte el a helytelenséget, hogy ismerte Isten követelményeit. Az érett keresztényeknek vigyázniuk kell arra, hogy milyen kapcsolatot tartanak fenn az ilyen személlyel.

Ha kérdések merülnek fel abban a tekintetben, hogy lehet-e az ilyen egyénnel olyan mértékű kapcsolatot fenntartani, mint azelőtt, a legtöbb ilyen kérdés megoldható azáltal, ha követjük az Isten szerinti tanácsot. Elgondolkozhatunk olyan tanácson, mint ami az 1Korinthus 15:33-ban vagy a Példabeszédek 13:20-ban van feljegyezve, és feltehetjük magunknak a kérdést: ’Vajon milyen kapcsolatot tartanék fenn helyes módon egy olyan világi személlyel, aki nem a keresztény irányadó mértékek szerint él?’ Ha a vének azt látják, hogy egy ilyen fajta világi személy bármilyen veszélyt jelent, figyelmeztető tanácsot adhatnak a gyülekezet azon tagjainak, akiket veszélyeztetve látnak.

Az alámerítetlen személy, akit korábban „elismerten kapcsolatban levőnek” tekintettek, ésszerű bizonyítékát adhatja megbánásának és kifejezheti azt a kívánságát, hogy újra bibliatanulmányozást folytassanak vele (Cselekedetek 26:20). Beszélhet annak a gyülekezetnek a véneivel, ahol most jelen van az összejöveteleken, akik, ha tanácsosnak látják, intézkednek, hogy valaki bibliatanulmányozást folytasson az illetővel.

Ez vonatkozik arra az esetre is, ha valaki a jövőben mint alámerítetlen hírnök alkalmatlanná válik, és később megbánást tanúsít. Általában azzal a két vénnel kell beszélnie, akik a helytelen tettével foglalkoztak, vagy két másikkal, akiket a vének testülete kiválaszt, hogy vizsgálják felül az ügyet, ha ő kéri.

Az Őrtorony nagyon helyesen megmagyarázta, hogy kissé másként történik a dolog abban az esetben, ha kiskorú gyermekekről van szó, akik a szülők otthonában élnek, ezek törvényesen függő viszonyban levő kiskorúak, akiknek a szülők kötelesek anyagi támogatást nyújtani (Efézus 6:1–4). A Szentírás arra kötelezi a szülőket, hogy oktassák és irányítsák a gyermekeiket. A szülők tehát (vagy a hívő szülő) választhat, hogy egyéni alapon folytat bibliatanulmányozást a tévelygő kiskorúval, vagy bevonja őt a családi bibliatanulmányozási és beszélgetési programba.

Bár a legújabb Őrtorony-anyag megkívánja, hogy egy kissé módosítsuk a gondolkodásmódunkat és a bánásmódunkat, ez az Írások alapján történik, amelyek hasznosak „az igazságosságban való nevelésre” (2Timótheus 3:16, 17).

◼ Tekintettel a Titus 1:6-ra, vajon szükséges-e, hogy egy férfinak összes gyermeke alámerített legyen ahhoz, hogy az illető alkalmas legyen a véni állásra a gyülekezetben?

A Titus első fejezetében Pál apostol vázolta a gyülekezetben vénként szolgáló férfiak képesítéseit. Az egyik feltétel az, hogy az illető testvér „vádtól mentes” legyen. . ., akinek „hívő gyermekei vannak.”

Ez nem jelentheti azt, hogy egy vénnek minden gyermeke alámerített kell, hogy legyen, hiszen lehetnek köztük egészen kicsinyek. A Titus 1:6. tehát ésszerű módon azt akarja mondani, hogy egy férfi kiskorú gyermekeinek alámerítetteknek kell lenniük vagy tanulniuk kell a bibliai igazságot, alkalmazni azt és előrehaladni az alámerítkezés felé, amíg a családi felügyelet alatt él (1Korinthus 7:14). Egy vénnek arra kell törekednie, hogy a gyermekeiből tanítványokat képezzen, és azok ne legyenek „kicsapongással vádolt vagy engedetlen” gyermekek.b

Még jobban megérthetjük ezt, ha megfigyeljük, hogyan használja a Biblia a „hívő” szót. Természetesen valakinek lehet hite, vagy sokféle dologban hihet (Cselekedetek 26:27, 28; 2Thessalonika 2:3, 11; Jakab 2:19). De a „hinni” szót legtöbbször úgy találjuk, hogy össze van kötve a keresztényiség elfogadásával és az alámerítkezéssel (Cselekedetek 8:13; 18:8; vö. 19:1–5). Az alámerítkezés különösképpen kinyilvánítja, hogy valaki hívő (Cselekedetek 2:41, 44; 4:4, 32).

Előfordulhat, hogy egy vén fiatal gyermekei közül némelyek testileg, érzelmileg vagy szellemileg még nem készek az alámerítkezésre. A Titus 1:6. mégis úgy írja le őket, mint „hívő gyermekek”-et, ha előrehaladnak az alámerítés felé koruknak és helyzetüknek megfelelően.

[Lábjegyzetek]