Sokaknak megjelenik

Niszán 16-a, vasárnap van, és a tanítványok még mindig nagyon szomorúak. Nem értik, hogy miért üres a sír (Máté 28:9, 10; Lukács 24:11). Kleopás és egy másik tanítvány még aznap Jeruzsálemből Emmausba megy, ami körülbelül 11 kilométeres út.

Útközben az elmúlt napok eseményeiről beszélgetnek, amikor egy idegen csatlakozik hozzájuk. Ezt kérdezi tőlük: „Miről beszélgettek itt az úton?” Kleopás így válaszol neki: „Egyedül laksz idegenként Jeruzsálemben, hogy nem tudod, milyen dolgok történtek ott ezekben a napokban?” Az idegen visszakérdez: „Milyen dolgok?” (Lukács 24:17–19).

Ezt mondják neki: „Amik a názáreti Jézussal kapcsolatosak . . . azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja szabadítani Izraelt” (Lukács 24:19–21).

Kleopás és az útitársa elmondják, mi minden történt aznap. Asszonyok mentek el a sírhoz, ahová Jézust temették, és üresen találták a sírt. Sőt, természetfeletti látomást láttak: angyalok jelentek meg nekik, akik azt mondták, hogy Jézus él. Mások is elmentek a sírhoz, és mindent úgy találtak, „ahogy az asszonyok mondták” (Lukács 24:24).

A két tanítvány szemmel láthatóan zavarban van, mert nem értik a történteket. Az idegen, ismerve a tényeket, kiigazítja a helytelen gondolkodásukat, mely a szívükre is hatással van: „Ó, ti értetlenek, és ti, akiknek nem fogékony a szívetek, hogy higgyetek mindabban, amit a próféták mondtak! Nemde szükség volt arra, hogy a Krisztus elszenvedje ezeket, és dicsőségre jusson?” (Lukács 24:25, 26). Ezután sok olyan írásszöveget megmagyaráz nekik, melyek a Krisztusra vonatkoznak.

Már majdnem Emmausba érnek. A két tanítvány szeretne még többet megtudni, ezért így unszolják az idegent: „Maradj velünk, mert esteledik, és mindjárt vége a napnak.” Az idegen velük marad, és együtt vacsoráznak. Imát mond, megtöri a kenyeret és odanyújtja nekik. Ekkor felismerik, hogy ő Jézus, de hirtelen eltűnik előlük (Lukács 24:29–31). Most már biztosak benne, hogy Jézus él!

A két tanítvány izgatottan mondja egymásnak: „Hát nem indított meg minket olyan mélyen, amikor beszélt nekünk az úton, amikor teljesen feltárta nekünk az Írásokat?” (Lukács 24:32). Visszasietnek Jeruzsálembe, ahol rátalálnak az apostolokra és a többi tanítványra. Mielőtt még Kleopás és az útitársa elmondhatnák, mi történt velük, hallják, hogy mások ezt mondják: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” (Lukács 24:34). Ezután ők is elmondják, hogyan jelent meg nekik Jézus. Igen, ők is a saját szemükkel látták őt.

És ami most történik, attól mindannyiuknak elakad a lélegzetük: Jézus megjelenik a szobában! Alig hisznek a szemüknek. A zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtókat, Jézus mégis ott áll közöttük. Nyugodt hangon ezt mondja: „Béke legyen veletek!” Ők azonban megijednek. Mint ahogy egyszer már megtörtént velük, most is azt hiszik, hogy „szellemet látnak” (Lukács 24:36, 37; Máté 14:25–27).

Jézus bizonyítani szeretné, hogy nem szellemet látnak, és nem is képzelődnek, hanem ő valóban testet öltött, ezért megmutatja nekik a kezét és lábát. Ezt mondja: „Miért nyugtalankodtok, és miért támadtak kételyek szívetekben? Nézzétek meg a kezemet és a lábamat, hogy én vagyok az. Tapintsatok meg, és lássátok, mert egy szellemnek nincs húsa és csontja, ellenben, ahogy látjátok, nekem van” (Lukács 24:36–39). A tanítványok öröme túláradó, és csak ámulnak, mégis nehezen hiszik el, hogy Jézust látják.

Segíteni akar nekik elhinni, hogy ő valóban ott van velük, ezért megkérdezi: „Van itt valami ennivalótok?” Odanyújtanak neki egy darab sült halat, ő pedig megeszi. Ezután ezt mondja: „Mikor még veletek voltam [a halálom előtt], elmondtam nektek, hogy be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam a Mózes törvényében, a Prófétákban és a Zsoltárokban” (Lukács 24:41–44).

Ahogyan Jézus segített Kleopásnak és az útitársának megérteni az Írásokat, most azoknak is segít, akik ott összegyűltek: „Ez van megírva: a Krisztus szenvedni fog, és a harmadik napon feltámad a halottak közül, és az ő nevében Jeruzsálemtől kezdve minden nemzetben hirdetni fogják azt az üzenetet, hogy az emberek bánják meg a bűneiket, és megbocsátást nyernek. Tanúi kell hogy legyetek ezeknek” (Lukács 24:46–48).

Tamás apostol valamiért nincs velük. Később a többiek örömmel újságolják neki: „Láttuk az Urat!” De ő így szól: „Én ezt nem hiszem, hacsak nem látom a kezén a szegek nyomát, és meg nem érintem a szegek helyét és Jézus oldalát” (János 20:25).

Nyolc nap múlva a tanítványok újra összegyűlnek, és az ajtók ismét zárva vannak. Most Tamás is ott van velük. Jézus emberi testet öltve megjelenik köztük, és így köszönti őket: „Béke legyen veletek!” Majd Tamáshoz fordul, és ezt mondja: „Tedd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet. Érintsd meg az oldalamat, és többé ne kételkedj, hanem higgy!” Erre Tamás felkiált: „Uram és Istenem!” (János 20:26–28). Igen, most már nem kételkedik, hogy Jézus él mint hatalmas szellemi lény, és Jehova Istent képviseli.

„Azért hiszel, mert látsz engem? – kérdezi Jézus. – Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek” (János 20:29).