A kedves barátom

Kik a barátaid? Csak a saját korosztályodból valók? Olvasd el egy fiatalnak az egyik barátjáról írt beszámolóját, aki körülbelül hét évtizeddel idősebb nála.

CSALÁDUNK úgy kilenc évvel ezelőtt költözött a skóciai Aberdeenbe, amikor még csak hatéves voltam. Ez szörnyű időszak volt számomra, mivel új iskolába kellett járnom, és új barátokat kellett szereznem. Ám valami gyengéden megkönnyítette új helyzetemet. Egy idősebb hölgy, akivel szüleim már találkoztak valamikor, pár lépésre lakott tőlünk. Az illemnek megfelelően bemutattak neki; hamarosan meglepődtem azon, mennyire érdekes személyiség is ő. Fiatalos volt, és finom eleganciával öltözködött.

Bérelt házban laktunk, majd pedig öröklakásba költöztünk, mely körülbelül másfél kilométerre volt Louie nénikémtől. Tiszteletből és kedveskedésből nénikémnek szólítom őt. Szomorú voltam, amikor el kellett költöznünk, mivel bátyámmal már rendszeresen kezdtük őt látogatni.

Az iskola azonban, ahova jártam, csupán pár lépésre volt Louie nénikém házától. Így minden pénteken, miután vége volt a tanításnak, és még mielőtt az esti skót néptánc foglalkozásra mentem volna az iskolába, elmentem uzsonnázni a nénikémhez. Ez szokásommá vált. Magammal vittem az egyik mesekönyvemet, és olvasott nekem, míg én uborkás szendvicseket ettem és egy pohár hideg tejet ittam.

Emlékszem, hogy a péntekek csigalassúsággal teltek el, amint türelmetlenül vártam a délutáni fél négyes kicsengetést, mely jelezte, hogy repülhetek Louie nénikémhez. Ez volt az első alkalom, hogy megismertem, mennyire érdekesek és mókásak tudnak lenni az idősek. Tulajdonképpen nem is úgy tekintettem rá, mint idősre. Számomra ő egészen fiatal volt. Tudott vezetni, és egy kellemes illatú lakást, valamint kertet tartott rendben  — mi mást kívánhat még egy gyermek?

Eltelt három év, és az utolsó évet jártam az általános iskolában. Ekkor Louie nénikém arra az elhatározásra jutott, hogy a kert kicsit terhessé vált számára, és egy lakás célszerűbb választás volna neki. Akkor még nem tudtam felfogni az öregedés fogalmát. Felkavart, hogy lakása a város egy másik részén van. A pénteki napok ezután sohasem voltak olyan varázslatosak számomra, mint annak előtte.

1990-ben elérkezett az idő, hogy középiskolába járjak. Mit fogok csinálni egy ilyen nagy iskolában? Hogyan fogok megbirkózni vele? Nem járhattam egy iskolába a barátaimmal, mivel családunk más területen lakott. Ám Louie nénikém újra ott volt, mert a lakás, melybe költözött, pont a középiskolám mellett volt! Megkérdeztem, elmehetnék-e a lakására ebédidőben, hogy megegyem a szendvicseimet. Ezzel egy másik értékes szokás alakult ki.

Úgy gondolom, ekkor volt, hogy kapcsolatunk a gyermek-felnőtt kapcsolatból olyanná alakult, melyben egymás társasága kölcsönös élvezettel töltött el bennünket. Ez sokfajta módon megnyilvánult, de különösen abban, hogy meséskönyveim helyett együtt kezdtünk el klasszikus műveket olvasni — Jane Eyre-t, Villette-t, Büszkeség és balítéletet, valamint a The Woman in White-ot. Ízlésem kiforrottabb lett.

Louie nénikém megtanította nekem, hogy az emberek iránti szeretet művészet, és hozzáértést igényel. Ha nem tanította volna meg nekem, talán nem ismertem volna ezt fel, míg sokkal idősebb nem leszek. Az odafigyelésre is megtanított, melyet sok ember ebben a túl elfoglalt világban sohasem tanul meg — akár idősről, akár fiatalról legyen is szó. Amint felkuporodok a pamlagra, az életében megtörtént eseményeket és tapasztalatokat meséli el. Melegséggel tölt el e hölgy ellenállhatatlan tudása.

Louie nénikém sok mindenről lemondott — házasságról, gyermekekről, karrierről —, hogy gondot viseljen szüleiről és nagynénjéről, aki megrázó betegségeken ment keresztül. Ez lehetővé tette öccsének, hogy megmaradjon a teljes idejű szolgálatban.

Az utóbbi két év alatt Louie nénikém egészsége romlott, és látom a csalódottságot, a nehézséget és a fájdalmat, melyet az időskor hoz. Nemrégen, 84 évesen, abba kellett hagynia a vezetést, és ez igazán nagy próba volt számára. Rendkívül tevékeny életet élt, és most olyan csalódottsággal tölti el, hogy otthonába van korlátozva. Le kell küzdenie azt az érzést, hogy terhére van az embereknek. Nem számít, hányszor mondjuk el neki, hogy szeretjük őt, és bármit megtennénk érte, ő még mindig magát hibáztatja.

Ami ezt most még rosszabbá teszi, az az, hogy nehéz megmosakodnia és felöltözködnie. Még ha ezekben segített is másoknak, most próbát jelent számára, hogy ilyen segítségre szorul. Ez azt tanítja meg nekem, hogy még amikor az emberek nem is tudnak mindent megcsinálni saját maguk, akkor is kiérdemlik tiszteletünket.

Mindezek felett azonban ez a tapasztalat segít nekem megérteni, milyen is megöregedni. Minden egyes dolog, melyet Louie nénikém nem tud többé megcsinálni, sírásra fakaszt. Legfőképpen akkor szeretnék nagyon sírni, amikor azt látom, hogy csalódott, vagy szörnyű fájdalma van. Különösen azt sajnálom, hogy bölcsességét talán nem élvezhetik és értékelhetik a nálam fiatalabb gyermekek.

Néha eltűnődöm, vajon eleget teszek-e érte. Ő is annyira örül nekem, és annyira szeret engem, mint amennyire én őt? Ám amikor felmegyek hozzá ebédelni, és megölelem, minden kétségem szertefoszlik.

Megtiszteltetésnek érzem, hogy ilyen barátom van. Nagyon sok jó tulajdonságra — leginkább a szeretetre — tanított meg. Száz korombeli fiatal barátságára sem cserélném el az ő barátságát. Bár hamarosan befejezem az iskolát, és nem fogok többé a lakására menni, hogy ott ebédeljek, mindig is meg fogom látogatni, szeretni és segíteni fogom a kedves barátomat. Megtanította nekem, hogy az élet boldog és kielégítő lehet, ha mások érdekeit a sajátunk elé tesszük. (Beküldött cikk.)

[Kép a 26. oldalon]

Louie nénikémmel