Éjszakai találkozó Tanzániában

JEHOVA Tanúi Kenyában megtartott nemzetközi kongresszusa után izgatottan kezdtünk neki magánszafariutunknak Tanzániában.

Első állomásunk a Manyara-tó Nemzeti Park volt. Bámulatba ejtett minket a sokrétű vadvilág — fejdíszes cerkófmajmok, impalák, kafferbivalyok, zebrák és a többiek. Képzeld el, hogy bámulsz egy tavat, amit vízilovak tarkítanak. Nézel egy zsiráfot, amint a másik oldalon eszeget, egy oroszlánt a messzi füvön, és egy csapat gnút azon túl.

Miután megérkeztünk a Ngorongoro-kráterhez, felfogadtunk egy kísérőt és béreltünk egy négykerék-meghajtású járművet a kalderába (egy megsüllyedt vulkán krátere) vezető egész napos útra. A hepehupás úton való kocsikázás során a peremtől mintegy 600 méter mélyre, a kráter fenekére vitt az utunk. Micsoda látvány! A vadon élő állatok szétszórtan helyezkedtek el a hatalmas síkságon. A gnúcsapatok úgy haladtak, mintha vándorolnának. Szép számmal voltak zebrák, kámák, Thomson- és Grant-gazellák. Az egyik állomásnál egy sörényes oroszlán járművünk árnyékában pihent, és nem zavarta, hogy pont fölötte voltunk. Később megálltunk, hogy távolról fekete orrszarvúkat, közelről pedig afrikai elefántokat figyeljünk meg, amint a fákról lakmároznak. Amint visszafelé, a perem irányába kocsikáztunk, emlékezetünkbe idéztünk nagyon sok lenyűgöző állatot. Van olyan, amelyik kimaradt?

Hát, igen, az afrikai leopárd. De annak reménye, hogy látunk egyet a vadonban, szinte már látomásba illő. Erwin Bauer, fényképész megjegyezte: „A turisták ritka lelkesedéssel és szorgalommal hajszolják a leopárdokat, legalábbis részben, mert az állatokat nagyon nehéz megtalálni, nemhogy lefényképezni. A legtöbb utazó szokásos szafariutak alkalmával soha még csak futó pillantást sem vethet rá. Tizenöt szafariutam során összesen nyolc leopárdot láttam, és csak egyet tudtam lencsevégre kapni” (International Wildlife).

Mire beesteledett, egy újabb dolog foglalkoztatott minket. A fogadóban törölték a szállásfoglalásunkat, így hát szállást kellett keresnünk. Ez egy földútra vitt minket a koromsötétben. Hirtelen ketten, akik az első ülésen ültünk, megriadtunk. Egy színes folt ugrott pont a fényszórónk csóvájába. Gyorsan megálltunk és a meglepetéstől tátva maradt a szánk!

Éppen előttünk egy jól kifejlett leopárd állt! Ha a többiek a hátsó ülésen valamennyire is úgy érezték, hátrányt szenvednek, ez ekkor azonnal elmúlt. A leopárd az út jobb oldalára rohant — és földbe gyökerezett a lába. „Mit tegyek? — látszólag ezen tűnődött a fényben, mindannyiunk láttán. — Támadjak vagy fordítsak hátat egy ismeretlen »ellenségnek«, és próbáljak meg a bozótba menekülni?”

Adrian, egyik társunk, volt a legközelebb, mindössze egy méternyire ettől az energiától duzzadó szépségtől. „Gyorsan adjátok ide a vakut” — suttogta, miközben a teljesen automata fényképezőgépéért nyúlt. Hátulról suttogva figyelmeztették: „Ne csapjál zajt.” A fényképezőgépet gyorsan előkészítette, és készített egy fényképet, de úgy tűnt, hogy nem sikerült, mivel a vaku fénye a mikrobuszban tört meg. Amíg az elemek újra töltöttek, Adrian leengedte az ablakot. A leopárd karnyújtásnyira maradt, a farka vége meg-megrándult, a szeme izzott.

Épphogy ellőttük a második képet, meghozta döntését. A pompás leopárd beugrott a bozótba és eltűnt. Milyen izgatottak lettünk a mikrobuszban! Felejthetetlen élmény volt, és ahogy a kísérők később elmondták, rendkívül ritka élmény. Amikor az a második fénykép nagyon jól sikerült, megerősítettük vele az emlékeinket arról a felvillanyozó éjszakai találkozóról Tanzániában.