Egyházak Világtanácsa egyetért abban, hogy más véleményen van

A SPANYOL város, Santiago 1993. augusztus 3—14-ig a pilgrimek szokatlan csoportját üdvözölte. A város vendégül látta a Hit és Liturgia Világkonferenciát, melyet az Egyházak Világtanácsa rendezett. A küldöttek célja félelmetes volt — újra mozgásba hozni azt a megrekedt próbálkozást, hogy egyesítsék a kereszténység egyházait.

Desmond Tutu, dél-afrikai anglikán érsek nyíltan úgy jellemezte a helyzetet, hogy „ökumenikus élettelenség”. „Lábujjunkat bemártjuk a vízbe, de nincs bátorságunk beleugrani” — panaszolta.

Az ökumenikus vízbeugrás véghezvitele nem lesz könnyű. A küldöttek közötti megoszlások már a santiagói katolikus székesegyházban megtartott megnyitó szertartáson felszínre kerültek. Kifogásolták a „Szent Jakab-himnuszt”, melyet az istentisztelet alatt énekeltek, mivel dicsőíti a spanyol katolikusoknak a zsidók, muszlimok és protestánsok elleni, évszázadokig tartó agresszivitását, pedig Rouco, katolikus érsek arra ösztönözte a résztvevőket, hogy öltsék fel a pilgrimszellemet, és a keresztények között keressenek kibékülést.

Van valamilyen alap, amely meg tudná békéltetni a katolikusokat, ortodoxokat és protestánsokat? Egy tanulmányozó csoport azt javasolta, hogy a különböző egyházak tekintsék úgy a niceai hitvallást, „mint az apostoli hit egyik központi kifejeződését”. Azt remélték, hogy ez a nézet „eszközül [szolgálhat] a hit egységének elérésében”, noha lehet, hogy „különféle kifejeződések” vannak.

A „különféle kifejeződések” több ízben megnyilvánultak a konferencia során. Az ortodox és katolikus küldöttek kifogást emeltek azzal a nemrég hozott anglikán döntéssel kapcsolatban, amely elfogadta a nők felszentelését. Egy másik dolog, ami a vita tárgyát képezte, a volt kommunista országokban lévő ortodox és katolikus egyházak közötti versengés. Iakovos, a görög ortodox egyház érseke azt állította, hogy helytelen arról beszélni, hogy „újra megtérítik azokat az embereket, akik évszázadokig keresztények voltak”, ám akiket az a balszerencse ért, hogy évtizedekig kommunista ateizmus alatt éltek. A konferenciáról készült egyik beszámoló tulajdonképpen elítélte a „térítői tevékenységet” mint az egység előtti korlátot, bár azt igenis elismerte, hogy szükség van az egyház missziós jellegének tisztább megértésére.

Samuel B. Joshua, Bombay püspöke lehangoltan úgy jellemezte az egyházak egységét, mint ami egy „utópisztikus fogalom”. Miután személyesen tapasztalta azokat a problémákat, melyek hat indiai felekezet egybeolvasztásával jártak, azt mondta, hogy „az előny felszínes”, miközben a terhek „elviselhetetlenné válnak”. Véleménye szerint a keresztény egységet nem lenne szabad „a tantételek és egyházi rendeletek szempontjából” keresni.

De igazi egység lenne az az egység, amely figyelmen kívül hagyja a tantételeket? Előfordulhat, hogy azok a vallások, amelyek még nem „értik az egyház missziós jellegét”, igazán követik Krisztust? Pál azt mondta, hogy Krisztus igaz követőinek ’egy értelemben kellene lenniük’ (2Korinthus 13:11). Csupán egyetérteni abban, hogy más véleményen vannak, messze elmarad ettől az irányadó mértéktől.