Autóstoppos hippiből dél-amerikai misszionárius

FRANCIA barátnőmmel 1974-ben autóstoppal utaztunk Birminghambe, Angliába. Két Jehova Tanúja a munkából hazafelé vezetve elment mellettünk, és ahogy egyikük, John Hyatt visszatekintett ránk, hangosan eltűnődve ezt mondta a társának: „Hogyan tanulnak egyáltalán az ilyen emberek Istenről?” Természetesen erről nem tudtam, csak később. Mindenesetre nem álltak meg nekünk; te sem álltál volna meg. Úgy néztem ki, mint egy tipikus hippi.

De hadd kezdjem az elején. 1948-ban születtem Richmondban, Virginiában (USA). A legelső dolog, amire emlékszem, hogy ötéves voltam és nem tudtam járni. Gyermekbénulásom volt. Az édesanyám egy hordágyon fürdetett a kádban. Szerencsére, körülbelül négy vagy öt hét múlva felépültem a szüleim és az orvosok segítségével. Újra tudtam járni.

A családunk jellegzetesen déli volt — konzervatív, és a Déli Baptistákhoz tartozott. A szüleink elvárták, hogy mi gyerekek — a bátyám, az öcsém, a húgom és én — tizennyolc éves korunkig járjunk templomba. Tizennyolc évesen otthagytuk az egyházat. Hétéves koromban kereszteltek meg, egy Billy Graham kampány során. Komolyan vettem a keresztségemet; nem érzelmi kitörésemben tettem. Pontosan emlékszem, hogy átadtam az életemet Istennek, bár igazából nem tudtam, ki ő.

Szüleink jó erkölcsre, a hatalom és a Biblia iránti tiszteletre tanítottak minket. Azok a korai eszmék befolyásolták az életem későbbi részében hozott döntéseimet. Mind e mai napig hálás vagyok ezért a szülői nevelésért.

Emlékszem, hogy hatodik osztályos koromban fontolóra vettem a világ állapotát és azt gondoltam: „Ez nem mehet így tovább.” Már akkor sem gondoltam, hogy a politikai rendszer tovább tarthat.

Tizenéves koromban gerincferdülésem lett, ami a gerincoszlop rendellenes görbületét jelenti, melyet valószínűleg a korábbi gyermekbénulás idézett elő. Kísérleti nyúl lettem, ahogy az orvosok csípőtől nyakig bezárták a testemet egy Risser-gipszcorsetbe, egy gipszkötésbe, amely külső vázhoz hasonlóan hatott.

Nem az a kép, amit választottam volna magamnak. Úgy néztem ki, mint egy két lábon járó szobor. A többi gyerek az iskolában kedves volt, mégis a lecke, amit a középiskolában harmadikos koromban a szerkentyű viselése közben megtanultam ez volt: Fogadd el, amin nem tudunk változtatni.

Elvárták, hogy főiskolára járjak, hát jártam. Abban az osztályban voltam, amelyik 1970-ben végzett. A hatvanas években a hippi mozgalom teljes gőzzel működött, és divat volt az erkölcstelenség és a kábítószer. Iskola alatt magam gondoskodtam munkával a fenntartási költségeimről, és az irodai munkám megkövetelte, hogy rövid hajam legyen, valamint öltönyt viseljek. Ám a barátaim szabad szelleme és nonkonformizmusa csábított. Ugyanúgy felháborította őket a rendszer, mint engem. A diplomaosztó ünnepségen a talárom alatt farmert viseltem.

A műveltség nem bizonyult kielégítőnek. Vagyonos nagybátyám példája meggyőzött arról, hogy nem a pénz a válasz. Nem volt boldogabb a szegény embereknél. Miért? Letértem a megszokott útról, hagytam, hogy megnőjön a hajam és valódi célt kerestem az életben.

Eurorail jeggyel és autóstoppal utaztam Európában. Az volt a célom, hogy autóstoppal körbeutazom a világot. Talán valahol megtalálnám a válaszokat. A hátizsákomban két farmernadrágot, három inget és egy Bibliát vittem.

Kocsmákban üldögélve, sört iszogatva és a Bibliát olvasgatva kérdéseket tettem fel a körülöttem ülőknek, és mindenféle válaszokat kaptam. Kerestem, nézegettem, tapogatózva kutattam — mi után? Nem tudtam biztosan.

Londonban az „Isten gyermekei” csoport felkeltette az érdeklődésemet. De, mint minden fiatal hippi üzenet, úgy az ő egész üzenetük is gyermeteg volt — válogatás nélküli szeretet. Itt sem kaptam meg a válaszokat.

Lenyűgözött, amikor körbevezettek egy nagyon szép anglikán templomban, mely korábban katolikus katedrális volt. Megkérdeztem a plébánost, aki vezetett minket, hogy miért lett pap. Felemelte a kezét, és a hüvelykujját az ujjaival összedörzsölte annak jeléül, amikor valaki pénzre gondol. Lesújtva éreztem magam. Micsoda képmutatás! Mivel torkig voltam, összegyűjtöttem az összes vallásos irodalmamat és meggyújtottam.

1973 szeptemberében újra úton voltam, autóstoppal — most Liverpool felé, hogy megnézzem a Beatlest és hallgassam a zenéjüket. Gordon Marler felvett a kocsijába. A Biblia lett a beszélgetésünk témája, mert mindketten olvastuk, tehát elmondtunk egymásnak néhány ismerős bibliaverset.

Ezután Gordon lett az összekötőm az „igazsággal”. Levél útján tartottuk a kapcsolatot és 1974 tavaszán azt írta, hogy bibliatanulmányozást folytat Jehova Tanúival. Nem reagáltam Jehova Tanúi nevére, mivel soha nem volt velük kapcsolatom Richmondban. Hónapokkal később levelet kaptam, ezzel a meghívással: „Ugorj fel hozzám egy bibliatanulmányozásra.” Azt írta, hogy szerdán este van a tanulmányozás. Így hát szerda reggel újra autóstoppoztam. A francia barátnőm jelenléte könnyebbé tette, hogy felvegyenek.

Elmentünk Gordonnal a bibliatanulmányozására. Kiderült, hogy John Hyatt a házigazda; az, aki elment mellettünk korábban és azon tűnődött: „Hogyan tanulnak egyáltalán az ilyen emberek Istenről?” Amikor bemutatkozott, felkiáltott: „Oh, a hippi pár az út mellől, a jenkik!”

Hát így kezdődött. A bibliaolvasásom eredményeképpen rengeteg kérdésem volt. Nem volt elég idő arra, hogy választ kapjak, mivel úgy volt, hogy a Tanúk nagy kongresszusa másnap korán reggel kezdődik. John adott nekem egy könyvet, Az igazság, amely örök élethez vezet címmel, és azt mondta, hogy válasszak ki egy fejezetet, hozzam el az összes kérdésemet és jöjjek vissza jövő szerdán. Meghívott a kongresszus vasárnapi programjára. A tiszta, udvarias emberek nagy hatással voltak rám. A barátnőmet nem érdekelte. Amikor megmondtam neki, hogy jobban szeretem Istent, mint őt, elhagyott.

Szerdán újra ott voltam Johnéknál, és a Jézus Krisztusról szóló fejezetet választottam. Különleges kérdéseim voltak a szexuális viselkedésről és Dániel próféciájának 70 évhetéről. John teljes idejű evangelizáló volt, aki igazán ismerte a Bibliát. Elmondta nekem, hogy a Biblia nézőpontja szerint a nemi élet a házaspárokra korlátozódik és világossá tette előttem Dániel 70 hetét is. A bibliaolvasásomból eredő megválaszolatlan részletek szépen összekapcsolódtak és magyarázatot nyertek. Hajnali kettőkor ezt mondtam: „Ez az igazság.” A parkban akartam aludni, ahogy a múltban gyakorta tettem, de John nem engedte, hanem a nappaliban ágyazott meg a földön.

Az, hogy így tett, gondviselésszerűnek tűnt, mivel azon az éjszakán a skinheadek részegen verekedtek a liftben. Jelenlétem biztosan engem tett volna az erőszakos verekedés célpontjává.

Ahogy a tanulmányaim előrehaladtak, rájöttem, hogy igazam volt gyermekkoromban. A rendszer nem mehet így tovább. A feledés felé száguld. Maga Isten fog mindent rendbe hozni az ő kormányzata által, azon Királyság által, amiért imádkoztam, de sohasem értettem. (Dániel 2:44; Máté 6:9, 10.) A képmutatás iránti ellenszenvem megerősítést nyert. Jézus sem szerette azt. (Máté 23. fejezet.) Tapogatózva kerestem Istent és engedte, hogy megtaláljam őt. (Cselekedetek 17:27.)

Mindenkinek, akivel találkoztam, beszéltem erről az igazságról. Azonnal haza akartam menni, és meg akartam osztani a családommal ezt az ismeretet. Richmondba érve éppen ezt tettem.

A Királyság-termet is felhívtam. Herbert Lohwasser testvér vette fel a telefont. Az új termen dolgozott, előkészítve azt az átadásra. Mondtam neki, hogy szeretnék egy bibliatanulmányozást. Elmondta, hogy másnap lesz egy nagy összejövetel, ahová az egész várost meghívták, hogy meghallgassanak egy bibliai előadást. Elmentem.

Olyan feltűnő voltam, mint egy bibircsók valakinek az orra hegyén; megjelenésem azt közölte, hogy látogató idegen vagyok. Egy fiatal, egyedülálló úttörő, név szerint Mike Bowles bemutatkozott és hívott, hogy üljek mellé az első sorba. Később a tömeg susogva kérdezősködött: „Ki volt az a lány azzal a szép, hosszú hajjal, aki Mike Bowles mellett ült?” Én voltam!

A harmadik tanulmányozás után levágattam a hajam, és megváltoztattam az öltözködési stílusomat. A külsőm kezdett hasonlítani a bensőmre. Októberben beiratkoztam a Teokratikus Szolgálati Iskolába, majd novemberben elkezdtem a nyilvános prédikálómunkát. Hamarosan bibliatanulmányozásokat vezettem másokkal. 1975 márciusában újra megkereszteltek, ezúttal Jehovának való önátadásom szimbolizálásaként; annak az Istennek, akit végre megismertem.

Elkezdtem a teljes idejű szolgálatot, azokhoz hasonlóan, akik oly sokat segítettek nekem. 1976 májusában a brooklyni Bétel, Jehova Tanúi világközpontja lett az otthonom. Két munkám volt: a lift működtetése és a posta szétosztása. Mindkettő lehetővé tette azt a kiváltságot, hogy naponta beszélgethettem szellemi testvérekkel.

Két év múlva visszatértem Virginiába és egy ideig teljes időben prédikáltam. Végül vén lettem a gyülekezetben. Öröm volt a munka, de volt bennem egy nyugtalanító érzés. Folyton azon gondolkodtam: „Kell, hogy legyen még valami, amit meg tudok tenni Isten szolgálatában.” Misszionáriusi szolgálat? Lehetséges, hogy ez lenne az? Jelentkeztem az Őrtorony Gileád Biblia Iskolába és az 1983 telén induló osztályba el is fogadtak a misszionáriusi képzésre.

A diplomaosztás előtt bejelentették misszionáriusi megbízatásom helyét: Kolumbia, Dél-Amerika. Újra úton voltam, de ezúttal már nem autóstoppal.

Első állomásom az Őr Torony fiókhivatalnál Santa Fe de Bogotában volt, ahol három hónapig intenzíven tanultam spanyolul. Azután a medellíni misszionáriusi otthonhoz jelöltek ki, ahol naponta négy órát tanultam spanyolul, hetente hat napon.

Emlékezetes alkalmak voltak, mikor elkezdtem prédikálni az új nyelven. Az első időkben teljesen egyedül mentem, bekopogtatva az ajtón, miközben egy spanyolul beszélő testvérnő hallótávolságon belül figyelt. Felajánlottam egy nőnek a keresztény folyóiratainkat 30 pesóért. A nő felháborodottan nézett, majd becsapta az ajtót! Visszatérve a testvérnőhöz megkaptam a magyarázatot. „Légy óvatos a kiejtéseddel — mondta. — Azt mondtad, hogy besos, nem pedig azt, hogy pesos.” Harminc csókot kértem az asszonytól!

Kolumbia szép hely. Nagy vonzerejét az embereknek köszönheti. Melegszívűek, földközelibbek, mint a fejlettebb ipari társadalmakban élő emberek. Ennélfogva a Bibliát is másképp kell tanítani nekik. A kolumbiai emberek a bonyolult részletektől mentes történetekre, példázatokra és életből vett tapasztalatokra reagálnak. Inkább a való életre vannak hangolódva. Az emberek itt közel laknak egymáshoz. Erőteljes érzéseik vannak és kedvezően reagálnak. Olyan a hallgatóságom, mint amilyenhez Jézus beszélt, egyszerű emberek; ez arra indít, hogy megpróbáljam szorosan utánozni Jézust a tanításban. Az emberek az Efézus 3:19-re emlékeztetnek, ahol Pál a „Krisztusnak minden ismeretet felül haladó szeretetét” említi.

1989-ben új megbízatást kaptam, és körzetfelvigyázó lettem. Ez azt jelenti, hogy minden héten Jehova Tanúi különböző gyülekezeteibe utazom és ott tartózkodom velük, megyek velük ajtóról ajtóra, keresve azokat, akik meg akarják ismerni Istent, előadásokat tartok a Királyság-teremben és elkísérem a helyi testvéreket és testvérnőket a bibliatanulmányozásokra.

Jehova továbbra is sokféleképpen fegyelmez és finomít engem. Különösen egy kellemetlen esemény jut eszembe. A Bogotán kívül lévő Mosquero volt az a gyülekezet, ahol szolgálnom kellett, és mint mindig, a testvérek most is megszervezték nekem, hogy egy családnál tartózkodjam — egy testvérnővel, hitetlen férjével és két gyermekével.

Mikor megérkeztem, lényegében egy egyszobás házat találtam, amolyan szűk helyiséggel, melyben emeletes ágyak voltak és a ház többi részétől csupán egy vékony függönnyel volt elválasztva. Erre a helyre vezettek engem, és mivel azt mondták, hogy válasszak egy ágyat, én az alsót választottam. Ez kedden volt. Amint este fél tíz körül feküdtem és olvastam a Bibliát, a két gyerek belépett, majd zsupsz, máris a fenti ágyon voltak.

Gondolatok szaladtak át a fejemben. „Na, nem! Ennél több magánéletre van szükségem. Mit keresek én itt, akinek azelőtt külön szobája volt (vagy legalábbis külön helye a parkban)?” Elhatároztam, hogy biztosan más szállást keresek a következő látogatáskor, és elaludtam. Minden este ugyanaz a jelenet játszódott le. Ám csütörtökön, amint olvastam, egy kis fej kandikált le a felső ágyról. A kilencéves Andrés volt. „Fleet testvér, alszol?” — kérdezte. A válaszom egy rövid „nem” volt. Újabb kérdés érkezett. „Fleet testvér, imádkoztál már?” Újabb „nem” volt a válasz.

Akkor Andrés megkérdezte: „Amikor imádkozol, lemehetnék és imádkoznál értem is?” Meghatódtam. Megváltozott a magatartásom. Igazából az egész látogatással kapcsolatban megváltozott a magatartásom. Itt van egy kis „apátlan fiú”, aki egy férfitől azt akarta, hogy imádkozzon vele. Én voltam az a férfi. Imádkoztam vele. És a későbbi látogatás alkalmával is e családnál tartózkodtam. A kis Andrés segített nekem, hogy kevésbé összpontosítsak a saját szükségleteimre és többet a testvérek személyes szükségleteire. Kezdtem felkutatni az „apátlan fiúkat” — azokat, akik tapogatózva keresik Istent, éppen úgy, ahogy én tettem gyerekkoromban. (Zsoltárok 10:14, NW.) Andrés édesapja most már jár az összejövetelekre a Királyság-terembe, és csatlakozott hozzánk a nyilvános prédikálómunkában is.

Amióta megérkeztem Kolumbiába, Jehova imádóinak száma 22 000-ről 55 000-re nőtt. Már nem küzdök azzal a nyugtalanító érzéssel, hogy van még valami, amit tennem kellene. Elégedett vagyok, hogy ilyen jó helyen lehetek. Örökké hálás leszek a könyörületes Istennek, aki átlátott a hippis külső megjelenésemen és látta azt a személyt, aki igyekszik megtalálni az igaz Istent, kinek neve Jehova. (Richard Fleet elmondása alapján.)

[Kép a 19. oldalon]

Richard 1973-ban

[Kép a 21. oldalon]

Richard Fleet, dél-amerikai misszionárius